A sűrítés szűkítés is: cella; s hogy a cella minden formájában ugyanaz? A végtelennek az ezredrésze is végtelen: ez viszont mindig vigasz maradhat. Részletet közlünk Mészöly Miklós, a magyar kortárs próza egyik megújítója Magasiskola című kötetéből.
2001. július 22-én hunyt el Mészöly Miklós Kossuth-díjas író, a Film, a Saulus, Az atléta halála című regény szerzője. Dolgozott a Bábszínházban dramaturgként, majd meséket írt a Magyar Rádió gyermek- és ifjúsági osztályának. Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. Korai rövidprózáit a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi; a tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója. 1956-ban lett szabadfoglalkozású író, ebben az évben jelent meg első jelentős műve, a solymásztelepen játszódó Magasiskola című kisregény, amelyből 1970-ben Gaál István rendezett filmet. A kisregény a solymásztelepének ábrázolása a dokumentum tényszerűségét a parabola utalásosságával egyesíti.
Mészöly Miklós: Magasiskola
(Részlet a könyvből)
Magasiskola
(Részlet)
Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.
A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, középen durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelán fogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghallják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett
példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.
Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.
A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezte, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő közöttük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba öltött öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyenlőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.
A bejárat mellett, félig földbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.
A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.
A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nád ereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.
A szél szabadon jár a tanyaházház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.
Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.
Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa. utánozhatatlan vijjogását.
