„A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!” 110 éve hunyt el Mikszáth Kálmán magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a XIX. század második felének kiemelkedő elbeszélője.
„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.” (Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak)
Mikszáth Kálmán a Nógrád megyei Szklabonyán született 1847. január 16-án. Már diákként írogatott, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának megfelelve jogi stúdiumokat folytatott Győrött, majd Pesten, de diplomát nem szerzett, ehelyett Balassagyarmaton esküdt lett Mauks Mátyás szolgabíró mellett, s folyamatosan írt.
1873-ban – minden szülői tiltás ellenére – feleségül vette a szolgabíró lányát, Mauks Ilonát, akivel Pestre költöztek. Itt csapások sora érte őket: Mikszáth saját költségén kiadott kötete visszhangtalan maradt, az író adósságokba keveredett, meghalt pár napos gyermekük, s Ilona is megbetegedett. Ilona végül visszaköltözött szüleihez, s 1875-ben el is váltak.
Az írói és a magánéletbeli sikertelenség és szegénység ellenére sem adta fel álmát, hogy íróvá váljon: Mikszáth előbb az ellenzéki Budapesti Napilap, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa lett. Az itt töltött csaknem három év kedvezően alakult számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, s a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre, ahol a Pesti Hírlap munkatársa lett. 1881-ben megjelent A tót atyafiak című kötete, s tagjai közé választotta a Petőfi Társaság. 1882 elején megjelent A jó palócok, s a két novellagyűjtemény végre meghozta számára a régóta várt sikert. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete javult, így újból megkérte Ilona kezét, s 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, ifj. Mikszáth Kálmán politikai és jogi szakíró és Mikszáth Albert kora ismert hírlapírója lett. Az író legkedvesebb fia, Mikszáth János, akit mindenki Jánoskának becézett négyévesen meghalt, az ő emlékére írta apja A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélést.
„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.” (Mikszáth Kálmán: A jó palócok. Galandáné asszonyom)
Mikszáth éleslátása jellegzetes ironikus humorral jelent meg műveiben a Beszterce ostroma c. regényében írja: „De különben az őrültség relatív dolog. Az abnormis embernek a rendes ember látszik különösnek.” A novellák mellett nevét ismertté tették szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is, 1887-ben a Szabadelvű Párt támogatásával ő is bekerült az ország házába. Tagja volt a Tudományos Akadémiának, elnöke az 1896-ban alakult Budapesti Újságírók Egyesületének. Szerkesztette a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatát, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
1904-től többnyire horpácsi birtokán tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, és súlyos tüdőgyulladásban május 28-án Pesten meghalt.
„Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.” (Mikszáth Kálmán: A fekete város)
„Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cseperedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból valók, szelleme ennek a kornak lelkéből keletkezett – írta róla Schöpflin Aladár. – Ez a korszak még majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi világunkba, a magyar közélet vezető pozícióiban levők még ennek szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.”
Mikszáth pályája korai szakaszán a romantikához kötődött, majd a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. Írásaiban uralkodó az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus. Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
