170 éve született Mikszáth Kálmán író, a magyar kritikai realista próza nagymestere. Nevét a novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is ismertté tették.
Mikszáth Kálmán író a 19. század második felének kiemelkedő elbeszélője volt, akinek irodalmi és írástechnikai hatása máig él. Művészete összeköti a nemzeti romantika irodalmát a modern, realista polgári-nagyvárosi epika korszakával. A Tót atyafiak; A jó palócok; a Szent Péter esernyője; a Gavallérok; a Különös házasság vagy a Jókai Mór élete és kora stb. bizonyítják, hogy ellenállhatatlan mesélő, kiapadhatatlan humorista, változatos, színes alakjai legalább annyira jellemzik, mint szellemes ötletei, közvetlen elbeszélői magatartása éppúgy, mint kivételesen természetes hangja.
„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.” (Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak / A jó palócok)
Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán. Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak – anyja evangélikus lelkészek leszármazottja volt -, a sort apja, Mixádt János szakította meg, aki falusi kisbirtokos, s a szklabonyai mészárszék és kocsma bérlője lett. Iskoláit 1857 és 1863 között Rimaszombaton a protestáns gimnáziumban majd Selmecbányán a líceumban végezte, s már diákként az irodalom bűvkörébe került. Tagja volt az önképzőkörnek, verseket, rövid prózai műveket írt, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve mégis előbb Győrött, majd Pesten folytatott jogi stúdiumokat, diplomát azonban nem szerzett.
„De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot is ád az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek egy kis rókazsírt is csöppentenek.” (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)
1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, közben az írás mesterségét is folyamatosan gyakorolta, az Igazmondó, a Szabad Egyház, az Ország-Világ, a Fővárosi Lapok közölték verseit, novelláit. A vármegye jogászi pályát hamarosan hírlapírással cserélte fel. A fiatal, még önmaga útját kereső író beleszeretett principálisa lányába, Mauks Ilonába, akit hosszas levelezés és udvarlást követően – minden szülői tiltás ellenére – 1873 júliusában titokban feleségül is vett. Az ifjú pár Pesten próbált boldogulni, Mikszáth a Magyar Néplapnál kapott állást.
„Kedves szeretett Ilonám!
Egyrészt haragszom, hogy minduntalan felújul lelkében ez az egészen alaptalan gondolat, melyet kegyed csupa elmésségből sötétnek nevez, hogy már én nem szeretem. Másrészt nagyrabecsülöm, hogy ha már egyszer ezt vette fejébe, legalább megírja, s ezáltal megható bizalmának adja újabb jelét, mely nagymértékben fokozza szerelmemet, ha az már úgyis nem volna elég nagy.
Nagyon kíváncsi vagyok megtudni, hogy honnan gondolja, miszerint már nem szeretem, mert én tudtommal nem adtam rá okot. Írja meg kérem.
Legfeljebb két ok lehet, ami erre a hiedelemre vezethette. Az egyik az, hogy az én körülményeim még jó darab ideig nem engedik, hogy a célhoz jussunk, meg másrészről a maga körülményei azon idő alatt távol tartanak egymástól. Igaz, ez a távolság kellemetlen, és könnyű veszélyesnek elképzelni, mert az is. Egy fél év alatt egész Európa átváltozhat, nemcsak két ember, aki ritkán találkozik. Egy fél év alatt kegyed még más valakibe lehet szerelmes, már azt a másvalakit el is felejtheti, és egy harmadikat szerethet, s én, ha el tudtam felejteni B[érczy] M[arit] a maga kedvéért, nem lehetetlenség elképzelni, hogy magát is elfelejtem egy harmadik kedvéért, mert a távolság, mint már mondtam is egyszer, olyan mint a szél, vagy nagyobbra szítja, vagy végképp eloltja a lángokat. (…)” (Szklabonya, 1872. július 27.)
„Kedves Ilonkám!
Lelkem mélyéig meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a boldog két esztendőt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi sem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben… pedig tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthettem abban a kényelemben, amelyhez hazulról szokva volt, és ha nélkülözni láttam, mennél bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét, édes Ilonkám, annál inkább szenvedtem, és nem volt módomban változtatni rajta. Reménylem, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta… hát nem tehetünk ellene. (…) (Budapest, 1875. november)
„Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek. Tudom, hogy ez szörnyűség, de nem tehetek róla, az a végzet dolga. Azért kell elválnom magától, hogy mást vehessek nőül. Kérem, ne gátoljon meg ebben, ne álljon ellent, különben ahogy én magát ismerem, ezt nem is teszi, hanem nemes szívéhez méltóan megbocsát, és beadja ellenem a válópert….” (Budapest, 1875. december vége)
Saját költségén kiadott Elbeszélések című kötete azonban visszhangtalan maradt, ő adósságokba keveredett, pár napos gyermekük is meghalt, s Ilona is megbetegedett. Az író ugyan mindent megpróbált az érvényesülésért, fordított, mesekönyvet szerkesztett, de a nyomoron ez sem segített. Ilona visszaköltözött szüleihez, s Mikszáth arra hivatkozva, hogy mást szeret – valójában azért, mert nem tudta eltartani feleségét -, 1875-ben elvált.
Ezt követően még három évig élt Pesten betegen és nyomorogva. Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilapnál kapott állást, politikai pamfleteket adott közre, majd 1878 augusztusában a Szegedi Napló hívta meg munkatársnak.
Az 1879-es nagy szegedi árvízről írt riportjai országos feltűnést keltettek. A déli városban töltött csaknem három év kedvezően alakult a sokat nélkülöző író számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, s a szegedi közönség is megszerette. 1881-ben, illetve 1882-ben megjelent a két novelláskötete, amelyek végre meghozták számára a sikert.
Újult erővel tért vissza Pestre 1880-ban, az Ország-Világ segédszerkesztője, majd 1881-ben a Pesti Hírlap munkatársa lett, s 22 éven keresztül az is maradt. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, s tagjai közé választotta a Petőfi Társaság. 1882 elején megjelent A jó palócok, s a két novellagyűjtemény végre meghozta a régóta várt sikert. Ezen írásai a felvidéki táj és falu, a kisváros világát olyan látásmóddal ábrázolják, amelyben a népies romantika eszményítő szemlélete természetes módon ötvöződött a balladisztikus tragikummal és az adomázó kedélyességgel.
Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete jelentősen javult, újból megkérte Mauks Ilona kezét, s 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, ifj. Mikszáth Kálmán politikai és jogi szakíró és Mikszáth Albert kora ismert hírlapírója lett. Az író legkedvesebb fia, Mikszáth János, akit mindenki Jánoskának becézett négyévesen meghalt, az ő emlékére írta apja A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélést.
Mikszáth igazi családi ember volt, csak a családban élt igazán, csak ott adta ki életének legbensőbb intimitását, csak ott vetette le szerepekben azokat a jelmezeit, amelyeket a közéleti ember a nyilvánosság előtt viselni kénytelen s csak ott árasztotta ki jóságát, melegségét, szívének legmélyebb érzelmeit. Legbensőségesebbek azok az írásai, amelyeket családjáról írt, ezekben humora minden szatirikus él nélkül való, tiszta, derült-mosolygós és tiszta lírája csak ezekben az írásaiban van. A többi embereket mindig egy kicsit felülről nézte, fölényes, gúnyos mosollyal, a családját fölemelte magához és egy színvonalra állott vele. Így alakult ki közte és családja között a meghittségnek az a viszonya, amelyen belül a család tagjai az egész világot az ő szemléletén keresztül látták s őt tették meg a maguk kis világának középpontjává.
Mikszáth nevét a novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is ismertté tették. 1887-ben aztán ő is bekerült az ország házába, a Szabadelvű Párt támogatásával előbb Illyefalva, 1892-től 1910-ig pedig Fogaras képviselője volt. 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett. 1896 júliusában megalakult a Budapesti Újságírók Egyesülete, amely elnökévé Mikszáthot választotta. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
„A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!” (Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász)
1903-ban megvált a Pesti Hírlaptól, s Az Újság főmunkatársa lett. 1904-ben megvásárolta Szontágh Pál horpácsi birtokát, ahol fia tervei alapján klasszicizáló stílusú kúriát építtetett, s utolsó éveiben többnyire itt tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ugyanebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, s a súlyos tüdőgyulladás következtében május 28-án Pesten meghalt.
„Gömbölyded fejű, Deák Ferenc típusú, kényelmes ruházkodása magyar, aki három másodpercig sem tud gondolkozni, hogy valamely derűs anekdota eszébe ne jusson”– írta róla nem sokkal halála előtt Krúdy Gyula. Majd így folytatta: az anekdota „nem azért furakodik a gondolatok láncszemei közé, hogy fölösleges dísz, cifraság legyen köztük, mint a karácsonyfa láncán az aranyozott cafrang, hanem mint egy kis villamoslámpa gyullad fel az anekdota a gondolatok folyójában, hogy jobban megvilágítsa a habokat, vizeket”.
Művészi pályájának korai szakaszán a romantikához kötődött, majd ennek egyes elemeit megőrizve a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. A kezdeti népies tematika után a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus.
A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez. Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Korkritika volt az Új Zrínyiász, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, s ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a „megkésett ember” típusát megrajzoló Beszterce ostromában is.
Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival, amelyekben egyszerre kritikával és ugyanakkor megértéssel is figyeli hősei sorsát. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
