„Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma.” Mikszáth Kálmán író, akadémikus, a magyar realista próza mestere 105 éve halt meg.
Mikszáth Kálmán 1910. május 28-án halt meg Pesten. Nógrád megyei Szklabonyán (ma Szlovákia) született 1847. január 16-án. Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos volt, anyja, Veres Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathatott fel. 1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, 1863-66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az önképzőkör munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Anyja akaratának megfelelve jogi stúdiumokat folytatott Győrött, majd Pesten, de diplomát nem szerzett. 1869-ben fővárosi lapokban kezdett publikálni.
Az 1870-es évek elején Balassagyarmaton esküdt lett Mauks Mátyás szolgabíró mellett. 1873-ban – a szülői tiltás ellenére – feleségül vette a szolgabíró lányát, Mauks Ilonát, akivel Pestre költöztek. Csapások sora érte őket: Mikszáth saját költségén kiadott kötete visszhangtalan maradt, az író adósságokba keveredett, meghalt néhány napos gyermekük, Ilona is megbetegedett. Ilona végül visszaköltözött a szüleihez, és 1875-ben elváltak.
„A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!” (Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász)
Mikszáth ezt követően előbb az ellenzéki Budapesti Napilap, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa lett. Az itt töltött csaknem három év kedvezően alakult számára: kedvére írhatott, nem korlátozta senki, a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre, ahol a Pesti Hírlap munkatársa lett. „Tele van ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála.” – írja róla Schöpflin Aladár a Nyugatban.
1881-ben megjelent A tót atyafiak, és tagjai közé választotta a Petőfi Társaság. 1882 elején megjelent A jó palócok, és a két novellafüzér meghozta számára a régóta várt sikert. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete javult. „Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával” – írja híressé vált leánykérő levelében, melyben újból megkérte Ilona kezét, és 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek.
A novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai tették ismertté nevét, 1887-ben a Szabadelvű Párt támogatásával ő is bekerült az ország házába. Tagja volt a Tudományos Akadémiának, elnöke az 1896-ban alakult Budapesti Újságírók Egyesületének. Szerkesztette a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatát, többek között Fáy András, Gyulai Pál és Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
1904-től többnyire horpácsi birtokán tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, súlyos tüdőgyulladást kapott, és május 28-án Pesten meghalt.
Miért érdemes Mikszáthot olvasni?
„Mikor a magyar ember világra jön, akkor is isznak, mikor a világból kimegy, akkor is isznak; hát miért legyen ő aztán közbül józan?”
Pályája korai szakaszán a romantikához kötődött, majd a 19. század végének Magyarországáról, jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. Írásaiban uralkodó az élőszót utánozó, adomázó stílus. Ismét Schöpflin Aladár 1910-ben megjelent írására hivatkozunk, a Nyugat kritikusa Mikszáth írói stílusát így jellemezte:
„Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet éppen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Mintha nem is volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.”
„A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.” (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)
Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei: A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival. A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos meséhez. Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a Felvidék kisvárosainak életmódjáról adott képet. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával.
„Mindegy, azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom.” (Mikszáth Kálmán: A fekete város)
A Mikszáth által méltatott költő-, író- és publicista társakról írt arcképek ma is remek, a korról és a kor művészeiről hasznos információkat nyújtó olvasmányok. A kora legnagyobb regényírójának tartott szerző az írói arckép műfaját is tökéletesen alkalmazta: írásaiból kitűnik a személyes ismeret, a megfontolt kritika, és itt-ott anekdotizáló sorokkal teszi még élvezetesebbé az olvasást. Némely arcképére árnyékos fátyolt von, máskor pedig a bölcs jós bőrébe bújva jósol nagy pályát a még tintájuk teljében lévő íróknak. Újságíróként halhatatlan karcolatokban leplezte le az úri politikát, amelynek maga is részese volt.
Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása. Felesége feljegyzéséből tudjuk, milyen betegen írta Mikszáth ezt a folytatásokban megjelenő utolsó regényét. Az esedékes regényrészletet még a leggyöngébb állapotában is „a hétnek első két napján mindig megírta, a többi öt napon többnyire szundikált, a nagy díványon”.
Szülőfaluját (Szklabonya) még életében, 1910-ben Mikszáthfalvának nevezték el. A Mikszáth Kálmán Társaság 1993-ban jött létre Salgótarjánban, alapszabályában a Mikszáth-életmű védelmét, gazdagítását tűzték ki célul. 2005-ben jött létre a Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítvány. Az alapítvány minden év elején Mikszáth Kálmán-díjjal ismeri el egy-egy újságíró munkásságát.
Számos regényét megfilmesítették: A Szent Péter esernyője 1935-ben készült el először, majd 1958-ban színes változatban is, A beszélő köntöst 1941-ben (az első magyar film volt, amelyben egyes jeleneteket színesben vettek fel), majd 1969-ben színesben forgatták újra, A Noszty-fiú esete Tóth Marival történetet 1937-ben, majd 1960-ban filmesítették meg. Több regényéből készült tv-játék: Fekete város (1971), Beszterce ostroma (1976).
Országszerte utcák, terek, iskolák viselik nevét.
