„Ezen teremben oly szűk volt színpadjok, hogy hősszerepekben, akció közben csaknem könyökeikkel lökdösték egymást.” A „nemzet mindenesének” nevezett kitűnő író, Fáy András sokat tudott a színészek világáról.
Péceli Fáy András (Kohány, Zemplén vármegye, 1786. május 30. – Pest, 1864. július 26.) a magyar reformkor ismert írója és politikusa, birtokán széleskörű és hathatós irodalmi tevékenységet fejtett ki a magyar színészet, iskolázás, a protestáns egyházi élet, s általában minden kulturális mozgalom terén. Fontos feladatának tartotta a folytonos önművelést, házában gyakori vendég volt unokabátyja, Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Vitkovics Mihály, Vörösmarty Mihály. Híressé vált udvarában találta ki Vörösmarty a fröccs szót is. Barátai előtt nem volt titok, hogy házigazdájuk maga is írói babérokra vágyik, igaz, első ifjúkori munkái még erősen a német szentimentalizmus hatását mutatták. Első kiadott műve Bokréta melyel hazájának kedveskedik címmel jelent meg, s benne dalokat, meséket, epigrammákat adott közre. Írói elismertségét a Fáy András eredeti meséi és aphorizmái című mesegyűjteménye hozta meg számára, amelynek darabjaiban az állatmese hagyományaihoz híven egy-egy emberi vagy nemzeti gyarlóságot tett nevetségessé, s megfogalmazta életelveit, tanácsait is.
A Színészeti Társaság igazgatói posztjaira – Széchenyi javaslatára – Fáy Andrást és Döbrentei Gábort választották meg. Fáy alaposan kiképezte a színészeket, és begyakorolt koreográfiát, dramaturgiát játszatott. Nagy szerepe volt a Nemzeti Színház 1837-es megnyitójának.
Színházszervezőként színi kritikáival egész színházi „forradalmat” indított. A Pest megyei színi bizottság tagjaként látogatta a vándortársulatok előadásait, ami néha bizony megrendítő élmény volt számára.
„Én az embereket három osztályra osztanám. Az elsőbe tartoznának azok, kik sokat szeretnek, de magokat legjobban; a másodikba azok, kik csak magokat szeretik; a harmadikba jőnének azon pharisaeusok és írástudók, kik örömest akarnák elhitetni a világgal, hogy valami egyebet jobban szeretnek, mint magokat” – írja Fáy András eredeti meséi és aphorizmái című nagy sikerű, 1825-ig három kiadást is megélt kötetében.
„Egy Lúd az udvaron a’ többi házi tollasok előtt Nemzete régi híres fényével, becsével fennyen kérkede, ‘s számos túdós munkákat számolgata, mellyek tollaiból eredtek. Istenem! melly igazságtalan a’ Világ! szólla mosolygva egy Récze, ma ha ostobát akarunk festeni, azt Lúdnak, Libának nevezzük.”
Mint visszaemlékezésében írja: „1891-ben, 20-ban és 21-ben ismét jelentek meg Pesten színésztársságok, és inkábbára Fekete Sas utcában tartottak előadásokat… Celesztin egyike volt hajdani jobb színészeinknek. Kár, hogy a társaság kis számú személyeket is kénytelen volt elvállalni, melyek elhízott testével és tagbaszakadt termetével nemigen fértek össze. Így emlékezem, hogy egy előadás után Celesztin csárdást járt. Ő maga izzadt és türülközött, a terem avítt padlózatja pedig annyira recsegett testének termete alatt, hogy azt minden percben a leszakadástól féltettük.”
1829-ben, 30-ban és 31-ben Balla Károly társasága működött, s többnyire a Beleznay-kert termében tartotta előadásait. „Ezen teremben oly szűk volt színpadjok, hogy hősszerepekben, akció közben csaknem könyökeikkel lökdösték egymást. Ezen társaság volt mind előadásra, mind – egy-kettőnek kivételével – személyzetére leggyöngébb magyar színésztársaság, melyet valaha láttam. Csak azon bodajki volt csekélyebb nála, melyet 1839-ben láttam, egy fogadó szemetes termében, egy olaszfal és egy ágyterítő segélyével szín-, dal és táncelőadásokat tartott, s csak egy férfiból és egy nőszemélyből állván, a nő egy gyertyát tett ki a terem padozatjának közepére, s a férfi amannak kommandószavai után járta a csárdást. Csillag, lánc, hatvágás stb., kiáltozott a nő, s a férfi járta a kikiáltott figurákat.”
