„Mindannyian szeretnénk úgy játszani, mint Stan Getz – ha tudnánk.” Elismerő szavak, s értéküket csak növeli, hogy nem mástól származnak, mint John Coltrane-től. 25 éve, 1991. június 6-án halt meg Stan Getz tenorszaxofonos.
Stan Getz, a tenorszaxofon egyik legkiemelkedőbb művésze 25 évvel ezelőtt, 1991. június 6-án távozott az élők sorából: rákbetegség végzett vele. Csaknem ötvenéves pályafutása során több száz lemezfelvételt készített, s hangszerének tiszta, érzelemgazdag hangjával – úgy is hívták őt: „a Hang” – számos maradandó alkotást hagyott a zeneszerető utókorra.
1927. február 2-án született Philadelphiában. Tizenkét éves korában jutott hozzá első hangszeréhez, egy szájharmonikához. Az iskolai zenekarban bőgőn kezdett játszani, de tizenhárom évesen már az apjától kapott altszaxofonon muzsikált, s ekkortól végleg eljegyezte magát a zenével. Kipróbálta a különböző szaxofonfajtákat, míg végül a gazdag, telt hangú tenorhangszer mellett döntött. Példaképéül Lester Youngot választotta.
Tizenhatévesen már profi munkát kapott: Jack Teagarden zenekarába került, ahol sokat tanult a dzsesszmuzsikálás gyakorlatáról, a rögtönzésről. (A neves harsonástól sajnos megtanulta az ivás „művészetét” is, és élete nagy részében nehéz, gyakran vesztes harcot vívott az alkohollal meg a különféle szerekkel, többször a törvénnyel is összeütközésbe kerülve.) Teagarden után Stan Kenton, Jimmy Dorsey, Benny Goodman, Woody Herman zenekarai következtek.
Az ötvenes évektől Getz neve egyre inkább összekapcsolódott a „hűvösnek” hívott (bár inkább visszafogott) cool dzsesszel, s finom, sima, vibrátó nélküli hangjai azonnal felismerhetővé tették stílusát. (Egy 1953-as, Jimmy Raney gitárossal készült lemezhez, amelyen – más kiadóhoz fűződő szerződése miatt – álnéven kellett szerepelnie, beszédes szójátékkal a Sven Coolson „művésznevet” választotta.) Az évtized folyamán többek között a dzsessz olyan nagyjaival játszott együtt, mint Gerry Mulligan, Horace Silver és Oscar Peterson.
1962-ben, a bossa nova-korszak kezdetén jelent meg és nagy sikert aratott „Jazz Samba” című lemeze Charlie Byrd gitárossal. A dzsesszt és a szambát ötvöző új zene (a bossa nova magyarul: új hullám) népszerűsítésében még nagyobb szerepe volt az 1963-as – azóta is alapműnek számító – „Getz/Gilberto” albumnak, amelyen együtt játszik a kiváló brazil gitáros-énekessel, Joao Gilbertóval és a nem kevésbé kiváló zongorista-zeneszerzővel, António Carlos Jobimmal. A lemezről Jobim „Ipanemai lány” című dala a következő évben a népszerűségi listák élére került, s máig sokak által játszott „örökzöld” lett.
„Mindannyian szeretnénk úgy játszani, mint Stan Getz – ha tudnánk.” Elismerő szavak, s értéküket csak növeli, hogy nem mástól származnak, mint John Coltrane-től, aki pedig a dzsesszrajongók és a zenészkollégák jelentős részének véleménye szerint maga volt minden idők legnagyobb szaxofonosa.
1964-től kezdve Getz saját kisegyütteseivel visszatért a „hagyományosabb” dzsesszhez. 1967-ben egy kitűnő fiatal zongorista, Chick Corea csatlakozott kvartettjéhez, majd további fiatal – később „saját jogukon” is jelentőssé váló – muzsikusok sora fordult meg együtteseiben, köztük a vibrafonos Gary Burton és a zongorista Joanne Brackeen.
