„Ilyen, hogy kell, hogy muszáj, nincs az irodalomban, én nem szeretem ezt a pedagógiai kényszert. Nincs.” Cs. Szabó László író, esszéíró, kritikus, a 2. világháború utáni emigráció szellemi életének egyik vezetője 110 éve, 1905. november 11-én született Budapesten.
A határon túli magyar irodalom 1982-es kiadásában olvasható: „Cs. Szabó László a nyugati magyar irodalom legtekintélyesebb, legnagyobb kisugárzású alakja, szellemi vezetője; konferenciák, tanulmányi hetek állandó előadója, valóságos és tiszteletbeli elnöke. Fáradhatatlan utazó, élő útikönyv és művelődéstörténet s mindenekfölött igen termékeny író, tizenöt Nyugaton megjelent könyvének műfaji változatosságával is vállalta a diaszpórában élő író szerepét. Szerkesztett magyar költői antológiát, készített interjút itthoni írókkal, írt verset, novellát, rádiójátékot, töméntelen esszét és cikket; programot adott a kinti tollforgatóknak, és magatartásával magyarság és európaiság természetes összetartozására kínál példát.”
Gyermekkorát Kolozsvárott töltötte, Erdély Romániához csatolása után települt át szüleivel Budapestre. 1925-től a közgazdasági egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on tanult, gazdaságtörténészi diplomáját 1931-ben kapta meg. A Kereskedelmi és Iparkamarában dolgozott, első írásai 1927-ben jelentek meg, később a Nyugat munkatársa lett. 1938 és 1948 között tizenöt könyvet írt.
1935-től 1944-ig a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője volt, ahová Kozma Miklós elnök, Horthy bizalmasa hívta meg. A rádióban számos baloldali és zsidó írót is megszólaltatott, amíg lehetett. A német megszállás után lemondott, Balatonfüreden, majd Budán bujkált.
1945 után a Képzőművészeti Főiskolán tanított. 1948 végén elhagyta az országot, 1951-ig Firenzében, majd haláláig Angliában élt. 1958-ban kapta meg a brit állampolgárságot. 1972-ig a BBC magyar osztályának belső munkatársa volt. Az emigráció szellemi életének egyik vezetőjeként tevékenykedett, írt az Irodalmi Újságba, az Új Látóhatárba, a Katolikus Szemlébe. Nyugalomba vonulása után külső munkatársként a BBC-nek és időnként a Szabad Európa Rádiónak dolgozott.
Irodalmi tevékenysége szerteágazó, sok műfajra kiterjedt. Írt esszéket, történelmi, társadalmi, irodalmi elmélkedéseket, elbeszéléseket, drámákat, amelyeket a polgári kultúra jegyeit hordozó műveltség jellemzett. Arra törekedett, hogy a magyar szellemi életet megismertesse az európai műveltséggel, a klasszikus kultúra humanizmusával, illetve arra, hogy a magyar eredményeket a világ közkincsévé tegye.
„Aranynak minden versét el lehet olvasni, nem muszáj. Ilyen, hogy kell, hogy muszáj, nincs az irodalomban, én nem szeretem ezt a pedagógiai kényszert. Nincs. Ha valaki húzódik Aranytól, mert ilyen ember is van, húzódjék. Nem vetek semmit a szemére, de aki, mint maga, ennyire – bocsánat a kifejezésért – ennyire harap rá és ennyire tiszteli, az nagyon jól jár, mert jó órákat szerez magának, jó napokat, ha évente végigmegy Arany egész líráján. Most nem az eposzokról, nem Toldiról beszélek, nem Buda haláláról, hanem a lírájáról.”
1980-tól évente hazalátogatott, beutazta az országot, művei újra megjelentek Magyarországon, és harminckét év után ismét előadott a Képzőművészeti Főiskolán. Első előadását így kezdte: „Mondtam a múlt órán…”
1989. szeptember 28-án halt meg Budapesten, hamvait október 4-én helyezték örök nyugalomra Sárospatakon, ahol a református Nagykönyvtár őrzi több mint 15 ezer kötetnyi hagyatékát. 2007-ben Magyar Művészetért Posztumusz Díjjal tüntették ki.
