Költők voltak vagy inkább múzsák? Múzsának lenni érdemesebb vagy költői babérokkal büszkélkedni becsesebb? Hogyan jelent meg a női élményvilág az irodalomban a 20. században?
„Milyen kellemetlen szó ez: nőíró és milyen, ismeretlenül is bájos valaki egy írónő” – írta Osvát Ernő egy korai kritikájában, melyet Az elégedetlenség könyvéből című összegyűjtött írásait olvashatunk el. Vajon mennyire releváns szempont az író (női) számára, hogy egyben feleség is, sőt mindezt megtetézve egy ismert költő vagy író felsége és múzsája is?
Boncza Berta a múzsa volt. És pont. Ám Boncza Berta vágyakozott énjének megjelenítésére, és sokat tett azért, hogy nyomtatott formában olvashassa saját sorait, noha ő maga is tudta: jól és szépen ír, de művészi megvalósítása sokkal alacsonyabb szinten áll férje, Ady Endre művészetétől. Viszonylagosan szerencsés helyzetben volt Török Sophie, akinek férje, Babits Mihály a Nyugat szerkesztőjeként „segítette” a megjelenésben. Ennek ellenére még ő is megjegyezte a Nők az irodalomban című 1932-ben megjelent írásában: a nőknek jobb és feltűnőbb művekkel kell előállniuk, hogy érvényesülni tudjanak. Egy múzsa lehet inspiráló és alkotói társ is. Erre példa Károlyi Amy, aki amellett, hogy férje, Weöres Sándor műveinek létrejöttében is segített kedves, játékos énjével, és számos közösen megírt és megszerkesztett kötetet is létrehozott, a saját verseit is sikerre vitte.
Boncza Berta (A Csinszka)
Nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit le ne írtak volna Ady szerelmi lírájának két ihletőjéről: Lédáról és Csinszkáról. A róluk szóló könyvtári irodalomban vagy az áldozatvállalásukat méltatják a költő oldalán, vagy azzal bélyegzik meg őket, hogy nem akartak egyebet, mint Ady válláról a halhatatlanságba kapaszkodni. Ám múzsának lenni cseppet sem jelent egyet a könnyű élettel. Kosztolányi éles nyelvű felesége, az írói tehetséggel is megáldott, Harmos Ilona például ilyennek látta Boncza Bertát, azaz Csinszkát:
„Örökösen izgatott volt, harcra kész és harcias, bazedovkóros ingerlékenység élt benne. Kegyeket osztogatott mint Adyné, másrészt mint Boncza Bertuska, Boncza képviselő úr egyetlen leánya. Afféle kaszinómorál, katonatiszti lovagiasság és könnyelműség jellemezte… Szép nem volt éppen, de rendkívül nagy, világító-kék, kerek szeme, kicsi, vékony, ideges alakja megfelelt a dekadens korszak ízlésének. Fegyelmezetlen volt, bohém, amellett megmaradt örök dzsentri bakfisnak a svájci nevelőintézetben, már özvegykorában s később, új házasságában is. Leveleket, dilettáns verseket írogató, merész modorú, kokottokkal barátkozó, éjszakákat végigivó és cigarettázó földesúri kisasszonynak.”
Ady Endre hűséges barátja és kritikusa, Schöpflin Aladár – annak ellenére, hogy a fiatalasszony költeményeit rendre visszautasította és további munkára sarkalta – viszont így írt Csinszkáról a Nyugatban, 1934-ben:
„Csinszka jelentette Ady életében a tiszta, lágy szerelmet. Léda a harcoló szerelem volt, a legmagasabb örömöket és legmélyebb kínokat adta, a mámor vad elragadtatásait. Ez a szerelem szomszédos volt a gyűlölettel, néha nem is lehetett látni lángját a füstjétől. Későbbi szerelmek inkább csak futó kalandok, vagy alkalmak, elsuhantak nyom nélkül. Ady éppen hogy tudomásul vette és egy-két verssel nyugtázta őket. Csinszka, kis szőke úrilány, vagy húsz évvel fiatalabb nála, kedves, friss, csacsogó, hizelgő és zsörtölődő, – a szerelemben való megnyugvást adta neki, az élet utolsó szépségét akkor, amikor már lelkére sötét árnyakat vetett a háború és sürgette a vég felé a betegség. Szebbet nem adhatott nő költőnek.”
Arról csak sok évtized elteltével értesülhetett a nagyközönség, hogy Ady halála után, 1919-ben, a huszonöt éves Csinszka lobogó szenvedéllyel fordult Babits Mihály felé. Levelezésükből – amely 1994-ben látott napvilágot – kiderül, hogy nemcsak barátságot, szövetséget, hanem az egész életét kínálta Babitsnak, aki már-már elutasítóan viselkedett vele szemben, s csak időnként vette le álarcát, hogy megmutassa számára sem közömbös Csinszka. „Én nem vadultam el tőled – írta egy alkalommal a költő -, csak nagyon benne élek a munkámban, nem vagyok magamé, bennem szövődik valami, aminek nem vagyok ura. Remélem nem szakad ketté, mielőtt alakot öltene.”
Végül 1921-ben Babits Tanner Ilonát (írói nevén Török Sophie) vette feleségül. Csinszka nehezen, de elfogadta az elutasítást, 1922-ben házasságot kötött a Nyolcak egyik tagjával, Márffy Ödön festőművésszel. Bár verseit kötetbe gyűjtve is kiadta, a Nyugatban egyetlen, a kortársak szerint „meglepően jó” elbeszélése jelent meg, 1931-ben.
Tanner Ilona „beházasodott” az irodalomba
Török Sophie (azaz Tanner Ilona, irodalmi nevét Kazinczy Ferenc feleségétől kölcsönözte) páratlanul rövid idő alatt került személyes és – ezzel szoros összefüggésben – irodalmi közelségbe a Nyugattal. Míg más asszonyok hosszú levélváltásokat követően fogadtak a férfiak uralta szerkesztőségben, vagy valamelyik kávéház termében, addig Török Sophie számára egyenesen kinyitották az ajtókat fogadásképp (persze ő is többszöri próbálkozás után kapott végleges belépőt). A gyors felfedezés (majd a gyors „eltűnés” is) Babits Mihályhoz kötődik, aki egyfelől élettársa, majd férje, másfelől a Nyugat folyóirat egyik legtekintélyesebb költője és szerkesztője volt. Ez a körülmény nem hagyható figyelmen kívül, amikor leszögezzük, hogy Török Sophie a Nyugatnak magasan a legtöbbet közölt nőírója volt: húsz év alatt (1921 és 1941 között) mintegy 150 műve jelent meg a lapban, és kötetei közül hármat ugyancsak a Nyugat Kiadó adott ki.
Schöpflin Aladár – aki lelkesen fogadta Török Sophie minden sorát, de nem egy írását visszaküldte némi korrekciós javaslatra – úgy vélte, hogy az asszonyé a legszebb költői hangok egyike: míg Kaffka Margit alapvetően zárkózott természetét jelenítette meg műveiben, s ettől lett feszült minden írása, addig Török Sophie hangja gátlástalanul tör fel a lélek mélyéből. Önmagát kereste és önmagát adta át az olvasónak, minden lelki vívódásával együtt. Behódolt férje művészi tökéletességének, így az anyaság vágyát, a szerelemben vetett teljes odaadást és birtoklást örökítette meg, miközben a függőség ellen azonnal fellázadó asszony volt.
„Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem kisgyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. Pedig ma minden lap nyitva áll a verseim számára, de soha senkitől őszinte kritikát, vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok – írásaim csak egy szempontból érdekesek: hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük. (…) Milyen örökkévalóság várhat énreám? Túlvilágban nem hiszek, s vajon feljegyzi-e nevemet az irodalomtörténet, mert jó ebédeket főzök az uramnak, s ha fáj a torka, borogatást teszek a nyakára? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb szerelmes verseit írta.”
Babitsnak helyzeténél fogva különösen kényes lehetett feleségéről nyilvánosan ítélkezni, nyilvánvaló előnyökben részesíteni. Elfogultsága ugyanakkor elkerülhetetlen és lélektanilag érthető is. „Mióta felesége vagyok, szinte ő a cenzorom, csak most sokkal szigorúbb. Nagyon sokáig nem engedett át semmit a cenzúrán, de most már Babits Mihálynak is kezdenek tetszeni – Babits Mihályné versei.”
Károlyi Amy a közös alkotás híve volt
Károlyi Amy vagyis Károlyi Mária, Budapesten született 1909. július 24-én és 2003. május 29-én hunyt el Budapesten. Weöres Sándor feleségeként nagy tisztelet vette körül, csakhogy Károlyi Amy nem elégedett meg a múzsa szerepével, maga is elismert, kiváló költő és műfordító volt.
Magyar-német szakon végzett a budapesti egyetemen, később Bécsben tanult. Első verseit 1940-ben Babits közölte a Nyugatban. 1947-ben ment férjhez Weöres Sándorhoz. Korai kötetei mesék és verses képeskönyv, de később is szívesen írt gyermekkönyveket, és gyermekverseket, Weöres Sándorral közösen is.
„Nem reflektorfényben és keltetőgépben váltam költővé – írja Örök újrakezdés című vallomásában. – Lassan és sötétben dolgoztak bennem a kreatív erők, szinte biológiai türelemmel és nyugalommal. A sorsom ráért. A 40-es évek elején Babits nyitotta meg a Nyugatot a teljesen ismeretlennek, s adott olyan útravalót, melyből ma is élek.”
Károlyi Amy költészetének játékossága szinte szárnyal, mégis tömören írja le a gondolatát, nyelvi gazdagsága itt találja meg az adekvát formát. Az 1986-os kiadású Magyar Irodalom Története szerint idővel ért be Károlyi Amy lírája, ami egy idő után „már a képeket is elveti, olykor csak jelzésekre szorítkozik, de „négy szó”-val is hatást tud kelteni: „Felhőért eped a felhőtelen.”” Fontosak esszéi, emlékezései, műfordításai közül kiemelkedik Emily Dickinson válogatott írásainak magyarra átültetése. A Petőfi Irodalmi Múzeum oldalán olvasható:
„Számomra – az irodalmi köröktől messze élő embernek – a Nyugat a tiszta, romlatlan levegőt, az irodalom mércéjét és a tiszta értékek védelmezőjét jelentette.
Erős érzelmi szálakkal fűződtem a lap köréhez, már csak azért is, mert ott volt mesterem, Babits Mihály is, akitől egyszerre tanultam meg a költészet ABC-jét és felsőbb osztályainak anyagát is. Álmaim beteljesülését jelentette, hogy a Nyugatban publikálhattam.
A Nyugat végtelenül sokat jelentett irodalmunk számára. Ablakot nyitott a nagyvilágra, és élesztőt adott az igaz irodalom kenyerébe.”
Felhasznált irodalom:
Nyugat folyóirat, MEK
Péter I. Zoltán: Ady és Csinszka
Schöpflin Aladár: Összegyűjtött levelei
Tamás Attila: Weöres Sándor
Koháry Sarolta: Török Sophie életregénye
