Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

„E mű szerzőjét rendkívül meglepte, és (legyen szabad őszintén kimondania, ha ugyan nem tetézi ezzel a bűnét) nagyon jól mulattatta is az a példátlan izgalom, melyet A skarlát betű-höz írt bevezetője váltott ki az őt körülvevő tisztes közösségből, mégpedig a hivatali élet rajza következtében.” 210 éve született Nathaniel Hawthorne, A skarlát betű írója.

Még a legszigorúbb irodalmkritikusok is úgy tartják, hogy Nathaniel Hawthorne a XIX. század amerikai irodalmának talán legfontosabb alakja. Első, ám azonnal nagy hatású regénye, A skarlát betű egy házasságtörés rendkívüli története, melyben elemi erővel jelenik meg erkölcs és bűntudat, képmutatás és bosszúvágy, a szélsőséges korszellem és a női akarat kibékíthetetlensége.

A 46 éves korában elkészült A skarlát betű rendkívül komor hangvételű regény; egy házasságtörés története, amelyben az erkölcs és az álszentség keveredik a bűntudat mardosásával és a bosszúvággyal. Hősnője Hester Prynne, akit hűtlenség vádjával elítélnek. Tüzes vassal megbélyegzik, és a vörös A betűt (adultery=házasságtörés) ruháin is hordania kell.

Az új-angliai szélsőséges puritanizmus megnyilvánulásaként ez a büntetési forma valóban elterjedt volt a puritánok között. Hester azonban emelt fővel vállalja a megbélyegzést, és gyöngéd szeretettel neveli gyermekét. Hawthorne azokat a hőseit ábrázolja rokonszenvesnek, akik saját belső erkölcsi törvényeik irányítása alatt felül tudnak emelkedni a bigott kötöttségeken. Közéjük tartozik Hester Prynne is.

A regény legizgalmasabb erkölcsi dilemmája, amely Hestert és szerelmét, a fiatal lelkész Artur Dimmesdale-t is foglalkoztatja, a bűn és az érzelmek felvállalásának kettőssége. A skarlát betű nem a képmutatást ajánlja a dilemma feloldásaként, hanem a természetes erkölcs belső parancsainak követését.

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű, Eredeti vízfestés, Hugh Thomson (Fotó: hawthorneinsalem.org

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

ELŐSZÓ
A MÁSODIK ANGOL KIADÁSHOZ

E mű szerzőjét rendkívül meglepte, és (legyen szabad őszintén kimondania, ha ugyan nem tetézi ezzel a bűnét) nagyon jól mulattatta is az a példátlan izgalom, melyet A skarlát betű-höz írt bevezetője váltott ki az őt körülvevő tisztes közösségből, mégpedig a hivatali élet rajza következtében. Ez az izgalom akkor sem igen lehetett volna nagyobb, ha szerzőnk történetesen felgyújtja a vámházat, s a legutolsó füstölgő zsarátnokot egy bizonyos tiszteletre méltó személyiség vérében oltja el, aki ellen állítólag különleges rosszindulatot táplál. Mivel a közönség elítélő véleménye igen súlyosan érintené, ha az lenne az érzése, hogy megérdemli, a szerző előbb közölni szeretne valamit. Gondosan átolvasta a bevezető oldalakat, azzal a szándékkal, hogy amit tévesnek ismer fel bennük, azt kiigazítja vagy kihúzza, s amennyire csak erejéből telik, jóváteszi mindazon rémtetteket, amelyekben bűnösnek találták. Úgy látta azonban, hogy a bevezetőt nem jellemzi egyéb, mint igaz és szívből fakadó humor, valamint az, hogy a benne leírt alakokat, illetve a róluk kialakult őszinte benyomásait általában híven sikerült visszaadnia. Hogy ellenséges érzület, személyi vagy politikai rosszindulat vezérelte volna – ezt a szerző a leghatározottabban tagadja. A bevezetőt talán el is lehetne hagyni, s a közönség mit sem vesztene, és a könyv sem látná kárát; mivel azonban már meg van írva, a szerző kijelenti, hogy a lehető legjobb indulattal írta, a legderűsebb szellemben, s amennyire képességeitől telt, a leghívebben tükrözve az igazságot.

Éppen ezért a szerző nem tehet mást, mint hogy egyetlen szónyi változtatás nélkül ismét közzéteszi a bevezetést is.

Salem, 1850. március 30.

 A vámház

(BEVEZETÉS A SKARLÁTBETŰ-HÖZ)

Elég furcsa, hogy – bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti körben sem) – most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a közönségnek. Először – vagy három-négy évvel ezelőtt – arról meséltem, hogy telt életem egy régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; az ilyesmire pedig sem az elnéző olvasó, sem a tolakodó író nem találhat mentséget. De tudja isten, hogy miért, mégis akadt egy-két türelmes lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha senki sem követte hívebben a híres „P. P. egyházközségi tisztviselő” példáját.

Úgy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik – mert ilyen biztosan sok van -, de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.

Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéletesen egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket teljessé tehetik.

Megvallom, szerény véleményem szerint egyáltalában nem dicséretes dolog mindent elbeszélni, még ha személytelen formában tesszük is. De mivel a gondolat dermedt és béna, amíg a beszélő igazi kapcsolatot nem talál hallgatóival, megbocsátható, ha azt képzeli, hogy egy megértő, együttérző, ha nem is egészen bizalmas jó barát figyel a szavára. Így fölenged az ösztönös tartózkodás, az ember elmond egyet-mást arról, ami körülötte, és arról is, ami benne van, anélkül, hogy legbensőbb énjéről letépné a fátylat. Ilyen értelemben és ilyen határok között, azt hiszem, jogos az önéletrajz is, és nem sértjük vele sem a magunk, sem az olvasó érzéseit.

Ki fog derülni egyébként az is, hogy ez a vámházi elbeszélés megmagyarázza, milyen módon jutott birtokomba az utána következő regény anyagának nagy része, és hitelességét is igazolja. Az ilyenfajta magyarázatot pedig az irodalom mindig jogosnak ismerte el.

Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki valóban vagyok: a történet kiadóját – vagy legalábbis ennél nem sokkal többet. Néhány külön vonással megpróbáltam kiemelni a lényeget, és halvány körvonalakban jellemezni egy olyan életformát, amelyet tudtommal eddig még senki sem írt le. Alkottam egy-két figurát, akiknek a történetben szerepük van, és akik között magam is ott vagyok. De ez talán nem hiba.

Szülővárosom, Salem, fél századdal ezelőtt, a nagy „Derby király” idejében mozgalmas kikötő volt még. De az egykor eleven rakodóparton most korhadozó raktárépületek állnak, és kereskedelemnek jóformán nyoma sincs. Legföljebb egy-egy bárka, teherhajó köt ki néha a kietlen part középső részén, bőröket rakodva. Odább, egy új-skóciai szkúner áll parthoz, vagy a brit gyarmatokról érkezik egy-egy tűzifarakomány. Az elhagyott rakodópart felső végén, amelyet gyakran elönt a dagály, kopott épületek sorakoznak, és tövükben a haszontalan gizgaz hosszú, tunya évek nyomát hirdeti.

Itt, a parttól nem messze, áll egy terjedelmes téglaépület. Ablakai a fönt leírt, nem éppen lélekemelő képre nyílnak, és teteje legmagasabb pontjáról minden áldott délelőtt pontosan három és fél óra hosszat lengedez a köztársaság zászlaja, szélben csakúgy, mint csendes időben. De a tizenhárom sáv függőlegesen áll, nem vízszintesen, ami arra vall, hogy „Uncle Sam”[1] kormányának nem katonai, hanem polgári állomása van ezen a helyen. A homlokzatot fél tucat faoszlop díszíti, fölöttük kiugró terasz, amelyről széles gránitlépcső vezet le az utcára.

A bejárás fölött az amerikai sasnak egy óriási példánya őrködik kiterjesztett szárnyakkal, pajzzsal a mellén, és ha jól emlékszem, egy csomó horgas nyilat és villámot tart karmaiban. Rendszerint nagyon mogorva kedvében van szegény madár, csőrével, szemével, egész dühös magatartásával mintha fenyegetné az ártatlan polgárokat, és azt akarná tudtukra adni, hogy akinek élete kedves, át ne merje lépni a küszöböt. De, úgy látszik, akármilyen barátságtalan, mégse tudja elriasztani az embereket, hiszen ebben a pillanatban is elég sokan gyűlnek a szövetségi sas védőszárnyai alá. Azt remélik nyilván, hogy keble puha és meleg, mint a pehelypárna. De a madár egyáltalában nem gyöngéd természetű, és előbb-utóbb – inkább előbb, mint utóbb – egész biztosan lerázza védenceit, sőt még egy alapos karmolást, csípést vagy nyíldöfést is kapnak tőle útravalóul.

A téglaépület körül – már most nyugodtan megmondhatjuk, hogy a kikötőváros vámházáról van szó – fűcsomó zöldell minden kis repedésben, ami arra vall, hogy mostanában nem sok láb taposta ott a földet. De az évnek bizonyos szakaiban azért megesik, különösen délelőtt, hogy kicsit élénkebb a forgalom. Ilyenkor az öregebb polgárok visszaemlékeznek a régi időre, mert hiszen az Anglia ellen legutóbb viselt háború előtt Salem még önálló kikötő volt. De azóta lehanyatlott, saját kereskedői és hajótulajdonosai is megvetik, nyugodtan nézik, hogy rakodópartja omladozik, és vállalkozásaikkal a bostoni és New York-i kereskedelmi forgalmat dagasztják fölösleges és haszontalan módon.

De néha, egy-egy ilyen forgalmas délelőttön három-négy hajó is érkezik egyszerre Afrikából, Dél-Amerikából, vagy pedig éppen indulóban vannak arrafelé. Ilyenkor sűrűbben kopognak a lépések a gránitkockákon.

Itt üdvözölhetjük, várakozó feleségét megelőzve, a most befutó hajó kapitányát, tengeri széltől pirosra mart arcával, hóna alatt a bádogdobozzal, amely hajója okmányait őrzi. És itt van a hajó gazdája is, derűs vagy komor ábrázattal, aszerint, hogy a hajó útja eredményes volt-e. Ha üzleti tervei sikerültek, hamarosan arany vándorol a zsebébe, ellenkező esetben viszont egy sereg gond és baj szakad rá, amit senki le nem vesz róla. És itt láthatjuk a tejfölösszájú kis gyakornokot, a palántát, amelyből egyszer deres szakállú, gondbarázdás öreg kereskedő lesz; ő is megízlelte már az üzlet és kockázat ízét, mint farkaskölyök a vért. A maga szakállára spekulál a gazdája hajóján, ahelyett, hogy papírcsónakokat eregetne a malompatakban. És vannak más jellemző alakjai a képnek: az induló hajóra elszegődött matróz, aki irataiért jött, vagy az éppen imént érkezett, aki sápadtan támolyog be, hogy a kórházba kérjen beutalást. Nem szabad megfeledkeznünk a rozsdás kis szkúnerek kapitányairól sem, akik az angol gyarmatokról tűzifát hoznak, nyers képű, otromba fickók ezek, nem olyan mosolygósak, mint a jenkik, de a hanyatló üzleti forgalomnak elég fontos alakjai.

Gyűjtsük össze ezt a sok különböző figurát, melyek néha valóban így összeverődnek, és hogy e csoport még változatosabb legyen, keverjünk közéjük még egy-kettőt. Íme a salemi vámház eleven, mozgalmas képe.

De legtöbbször, ha felmegyünk a lépcsőn, akár nyáron, akár zimankós télidőben, a szobákban csak egy sereg tiszteletre méltó öregurat találunk. Régimódi, magas támlás székeken ülnek sorban a fal mellett, többnyire bóbiskolva, de néha az is megesik, hogy szólnak egymáshoz. Hangjuk inkább hortyogás, mint beszéd, hiányzik belőle minden erő. Általában az a lankadtság van bennük, ami a szegényházak lakóit jellemzi és minden olyan embert, aki támogatásból vagy jótékonyságból, vagy mások munkájából él, szóval, nem saját független erőfeszítésével szerzi kenyerét. Ott ülnek a tisztes öregurak, mint egykor Máté, a vámszedő, de aligha fogják jelenlegi hivatásukat valaha is az apostolival fölváltani. Ők a vámház tisztviselői.

Ha a főbejáraton lépünk be, bal kéz felől egy körülbelül tizenöt láb széles és ugyanolyan hosszú, elég magas helyiséget találunk, amelynek két ívelt ablaka az elhagyott rakodópartra néz, a harmadik pedig egy szűk sikátorra és azon túl a Derby utca egy darabjára. Akármelyiken nézünk is ki, mindenütt szatócsüzleteket, pálinkaméréseket, hajófelszerelési boltokat látunk, és ajtóik előtt pletykáló, röhögő öreg tengeri medvék csoportjait, a kikötővárosok ismert alakjait.

A helyiség maga csupa pókháló, falairól lemállott a festék, és padlóján valami szürke homok, ami másutt már régen nem divat. Általában meglátszik az egész rendetlen helyiségen, hogy asszonyféle ritkán teszi be a lábát ebbe a szentélybe seprűvel, törlőronggyal és más efféle bűvös szerszámmal. Ami a berendezést illeti, van itt egy kályha, hatalmas kéménycsővel, egy fenyőfa asztal, mellette háromlábú, magas szék, és azonkívül még vagy két-három rozzant, sánta ülőalkalmatosság, sőt könyvszekrény is – ezt ki ne felejtsük -, polcain néhány sor vaskos törvénykönyv és a vámtarifák egy testes kötete. Egy vékony cső nyúlik a mennyezeten át a felső szobába, ez a szóbeli érintkezés eszköze az épület különböző helyiségei között.

Hat hónappal ezelőtt még egy ismerőst találtál volna itt, kedves olvasó. Ugyanazt az egyént, akit a régi kúria kellemes dolgozóhelyiségében láttál, ahová olyan kedvesen szűrődött be a nap a fűzfák lombján át. Itt föl és alá járkált a szoba egyik sarkától a másikig, vagy a hosszú lábú széken ülve az asztalra könyökölt és a reggeli újságot olvasgatta. De most hiába keresed a demokrata felügyelő urat. A reform szele kiseperte hivatalából, méltóbb utóda viseli tisztét, és vágja zsebre fizetését.

Ez az öreg város – az én szülővárosom. Bár sok időt töltöttem távol tőle gyermekkoromban és később is, nagyon a szívemhez nőtt. Ha otthon tartózkodtam, sohasem éreztem ennek az érzésnek az erejét. Különben is, ami a város külső képét illeti, lapos, unalmas környékét, dísztelen faházait, amelyek között alig akad egy-két szemrevaló, szabálytalanságát, ami se nem festői, se nem érdekes, hanem egyszerűen csúnya, a hosszú, gyér forgalmú utcát végig az egész félszigeten, az Akasztófa-dombtól és New-Guineától a szegényházig, igazán éppen annyi joggal mondhatná az ember, hogy egy összedöntött sakktáblához fűzik érzelmes kapcsolatok.

És mégis, bár sokkal boldogabb voltam másutt, azt kell mondanom – sok kifejezést nem találok érzésemre -, szeretem ezt az öreg várost, talán mert családom olyan mély gyökereket vert a földjében. Hiszen hovatovább két és egynegyed évszázada lesz már, hogy brit ősöm, aki elsőnek vándorolt ki a családból, amelynek nevét viselem, megjelent itt, az őserdőkkel övezett telepen. A telep azóta várossá nőtt. A brit kivándorló utódai azóta itt születtek, és itt haltak meg, poraikat a föld porába keverve. Így azután az én porhüvelyem, melyben egyelőre az utcákat rovom, jórészt szintén ebből az anyagból való. Éppen azért a ragaszkodás, amiről beszéltem, tulajdonképpen nem is más, mint a pornak a porhoz való tisztán érzéki ragaszkodása. Honfitársaim közül kevesen ismerik ezt az érzést, és talán nem is kívánatos, hogy megismerjék, hiszen a fajta szempontjából sokkal hasznosabb a gyakori áttelepítés.

De azért ennek az érzésnek is van némi erkölcsi alapja. Ősapám alakja, akit a családi hagyomány bizonyos komor, ködös méltósággal övezett, mindig bennem élt, amióta eszemet tudom. Most is sokszor kísért. Ilyenkor valami honvágyfélét érzek a régi város után, pedig mai formájában igazán nem túlságosan vonzó számomra.

Nyilván inkább ükapám atyja nevében tartok számot az ittlakásra. Mert itt van a sírja, mert itt lépkedett kétszáz esztendővel ezelőtt szakállasan, fekete kabátjában, tornyos kalapjában a még járatlan utcákon, mert az elsők között jött ide a bibliával és egy szál karddal, és egyaránt megállta a helyét békében és háborúban. Azért van jogom itt lenni nekem is. A magam nevében sokkal kevésbé követelhetném ezt. Ki ismeri az én nevemet, az én arcvonásaimat? Ő katona volt és törvényhozó, bíró, az egyház egyik oszlopa. Megvolt benne a régi puritánok minden jó és rossz vonása. Elkeseredett inkvizítor lehetett, ezt a kvékerek is bizonyítják, akik történetükben megemlékeznek róla és egy kegyetlen ítéletéről, amit egy hittestvérük, egy asszony ellen hozott. Sajnos ennek az ítéletnek az emléke valószínűleg tovább fog élni, mint jó cselekedeteié, pedig az is akadt elég.

Fia örökölte büntető szellemét, és nagy érdemeket szerzett a boszorkányok üldözésében. Vérük letörölhetetlen nyomot hagyott rajta. Azt hiszem, a Charter Street-i temetőben nyugvó csontjain is ott van még a vérnyom, ha el nem porladtak.

Nem tudom, őseim megbánták-e kegyetlenségüket, és bocsánatot kértek-e az Úristentől. Nem tudom, a túlvilágon is nyögnek-e a rémségek súlya alatt, amiket elkövettek. De egy bizonyos: én, az író, aki őket ezen a földön képviselem, íme magamra vállalom bűneiket, és kérem a Teremtőt, oldja fel az átkot, amire esetleg rászolgáltak; mert úgy hallottam, hogy átok érte őket, és a kudarcok meg a bajok sorozata, amely hosszú évek óta családunkra nehezedik, mintha igazolnák ezt az állítást.

Igaz ugyan, hogy szigorú, sötét szemöldökű, puritán őseim éppen elég bűnhődésnek tekintenék már azt is, hogy ennyi esztendő után a család mohos, ősi fája ilyen silány gallyat hozott. Mert mi vagyok én? Közönséges naplopó az ő szemükben. A célok, amelyekért lelkesedem, szerintük biztosan alacsonyrendűek. Sikereim (ha ugyan ilyenekről beszélhetek, legszűkebb családi körömön kívül) az ő szemükben értéktelenek, ha ugyan nem egyenesen szégyenletesek.

– Ki ez az ember? – mormogja egyik ősapám szürke árnya a másiknak. – Meséskönyveket ír, hát ez is foglalkozás? Ez is Isten dicsőségét és az emberiség üdvét szolgálná? Lehetséges ez? Hiszen akkor már elmehetne akár vándormuzsikusnak is a züllött fickó. – Igen, ilyenféle üdvözleteket küldözgetnek felém évszázadok szakadékán át apáim és dédapáim. De hiába gúnyolnak, hiába kicsinyelnek, lényüknek sok erős vonása mélységesen belém vésődött.

Mióta ez a két komoly, erélyes férfiú a város gyermekkorában itt letelepedett, családunk szakadatlanul itt él. Mindig köztiszteletben állott, és amennyire tudom, egyetlen méltatlan tagja sem volt. Bár azt is meg kell vallanom, hogy a két első nemzedéket leszámítva, semmi számottevőt nem alkottak, és nem is igen szerepeltek a közéletben. Fokozatosan eltűntek az emberek szeme elől, mint a régi házak, amelyeket ereszükig betemetnek néha az idők folyamán fölhalmozódott új földrétegek.

Körülbelül száz év óta a tengert járják, apáról fiúra öröklődik a hivatás. Minden nemzedéknek megvan a maga ősz hajóskapitánya, aki megtér a családi tűzhely mellé, és a helyét az árboc tövében átadja a tizennégy éves fiúnak, hogy most már az állja a sós tajtékot és szelet, amely apái és nagyapái arcát marta. A fiú fokról fokra emelkedve tölti viharos férfikorát a tengeren, és világbolygásából végre hazatér, hogy otthon haljon meg, és porait szülőföldje porával egyesítse.

Ha egy család ilyen hosszú ideig él ugyanazon a helyen, minden tagja ott születik, és ott tér vissza a földbe, érthető módon rokoni kapcsolat támad az ember és a hely között, egészen függetlenül a hely szépségétől és egyéb érzelmi körülményektől. Nem szeretet ez, hanem ösztön. Az új lakos, aki idegenből jövet itt letelepszik, vagy akinek csak apja vagy nagyapja vándorolt ide, nem is igazi salemi. Lehet, hogy ő is szereti a várost, de fogalma sincs arról, milyen piócaszerűen tapad hozzá az ősi telepes, akinek elődei már a harmadik évszázada vertek itt gyökeret.

És ha örömtelen is számára ez a hely, ha unja is az ódon faházakat, a port és sarat, a környék és az élet egyformaságát, a hideg keleti szelet és a még fagyosabb társadalmi légkört, ha rengeteg valódi és képzelt hibát lát is – hiába, érzésén ez mit sem változtat. A varázs éppen olyan leküzdhetetlen, mintha szülővárosa maga lenne a földi paradicsom.

Így voltam én is. Úgy éreztem, végzetem kívánja, hogy Salemben éljek. Hogy az arc- és jellemvonások, amelyeket a régi városban mindenki ismer hosszú évtizedek óta (mert hiszen valahányszor a családnak egyik képviselője sírba szállt, a másik már komoly lépteivel ott járkált a főutcán), most se vesszenek ki, amíg én itt időzöm.

De éppen ez az érzés mutatja, hogy e betegessé vált ragaszkodásnak végét kell szakítani. Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni.

Ez a furcsa, tehetetlen, örömtelen ragaszkodás vezetett a régi kúria derűs csendjéből a téglaházba is, hogy Uncle Sam nevében ott hivatalt vállaljak. Mert nyugodtan mehettem volna máshová is. De mintha így lett volna megírva a sors könyvében.

Nem egyszer, nem is kétszer hagytam itt szülővárosomat, mindig abban a tudatban, hogy örökre otthagyom. És visszakerültem, mint a hamis krajcár vagy mintha Salem a világegyetem középpontja lenne az én számomra. Egy szép reggelen tehát fölsétáltam a gránitlépcsőkön, zsebemben az elnök kinevezésével, hogy bemutatkozzam a derék úriemberek testületének, akik felelősségteljes állásomban, mint a vámház fő végrehajtó közegét, támogatni fognak.

Nem hiszem, hogy akad egyetlen polgári vagy katonai képviselője az Egyesült Államoknak, aki ilyen veterán hivatalnoki karral dicsekedhetett. Ahogy végignéztem rajtuk, azonnal tisztában voltam vele, hol található a város Legöregebb Lakosa.

A salemi vámszedő függetlenségét körülbelül húsz éven át sikerült a politikai áramlatok hullámzásától megóvni, amely az Unióban a hivatalnokok helyzetét általában olyan bizonytalanná teszi. Mint Új-Angliának egyik legjobb katonája állt kiváló érdemeinek szilárd talapzatán, és miután megnyerte az egymásra következő kormányok bölcs jóindulatát, alantasai is biztonságban megúszták a veszedelmeket és ijedségeket.

Miller tábornok úr mélységesen konzervatív volt; olyan ember, akinek jóságos lelkét a szokás hatalma irányítja. Rendületlenül ragaszkodott minden ismerős archoz, és a legkisebb változástól is idegenkedett, még ha az lényeges javulást jelentett volna is. Éppen ezért, amikor hivatalomat átvettem, alig találtam ott mást, mint öregembert. Nagy részük kivénült hajóskapitány volt. Eleget hányódtak a tengeren és az élet kemény viharában, most már végleg visszavonultak ebbe a nyugalmas kis zugba, ahol igazán nem zavarta őket semmi, legfeljebb az elnökválasztás szabályos időközönként visszatérő rémségei, és ahol valamennyien új egzisztenciát találtak.

Nem tudom, miféle talizmánnal tartották távol a halált, mert amennyire láttam, a kor éppúgy kikezdte őket, mint más közönséges halandót. Volt kettő vagy három, akit a köszvény vagy reuma ágyhoz szögezett, és az év legnagyobb részében eszükbe se jutott jelenlétükkel megtisztelni a hivatalt. Csak amikor a rideg tél után szépen sütött már a májusi vagy júniusi nap, akkor totyogtak elő meleg szobáikból, hogy utánanézzenek úgynevezett kötelességüknek is. Csak amennyire éppen jólesett. Aztán visszabújtak megint az ágyba.

Megvallom, az én lelkemen szárad, hogy a derék veteránok közül néhányan rövidebb ideig szolgálták a Köztársaságot, mint ahogy szándékuk lett volna. Így az én közbenjárásommal hamarabb térhettek pihenőre a kimerítő munka után, és mintha csakugyan kizárólag hazájukért éltek volna addig, alighogy munkálkodásukat beszüntették, visszavonultak egy jobb világba. Titokban azzal vigasztalódom, hogy ilyenformán elég idejük maradt megbánni a sok bűnös és tisztességtelen lépést, amit minden vámszedő elkövet föltétlenül. Bizony a vámházaknak sem első, sem hátsó kijárata nem nyílik a Paradicsom felé vezető útra.

Kartársaim legnagyobb része republikánus volt, és bizony örülhettek, hogy az új felügyelő nem aktív politikus. Elvben hűséges demokrata voltam ugyan, de hivatalomat sose rendeltem alá politikai szempontjaimnak. Mert ha másként van – ha aktív politikus kerül erre a befolyásos helyre, és ki akarja túrni onnan az öreg republikánus igazgatót, aki már amúgy is megrokkant, és régen nem maga intézte a dolgokat, igazán könnyű dolga lett volna. Az egész tisztes veterántestület egy hónapon belül kiűzetett volna a vámházi Paradicsomból, a pusztító angyal megjelenése után.

Ha meggyőződéses politikus vagyok, egyszerűen kötelességemnek tekintem a hóhér bárdja alá juttatni egytől egyig az ősz fejeket. Sőt rögtön láttam, hogy tartanak is valami efféle kellemetlenségtől a jó lelkek. Kínos volt, de egyben mulatságos is, milyen rémült arccal fogadtak. A félszázados vihar tépázta, barázdás ábrázatok szinte hamuszürkére váltak, amikor ártatlan személyem ott megjelent. Egyik-másiknak még a hangja is remegett, pedig valamikor szócsövön át ordította a parancsokat olyan keményen, hogy még a szelek is lecsillapodtak ijedtükben.

Jól tudták a kitűnő öregek, hogy a szabályok értelmében és munkaképtelenségük miatt régen át kellett volna engedni helyüket fiatalabb és politikailag megbízhatóbb elemeknek, akik hasznosabban szolgálják hazájukat. Én is tudtam ezt, de sose vitt rá a lelkem, hogy a szabályokat végrehajtsam.

Hivatali lelkiismeretemnek talán nem válik éppen dicsőségére, de bizony főnökségem alatt tovább is nyugodtan totyogtak föl-le a partokon meg a vámház öreg lépcsőin. Idejük nagy részét bóbiskolva töltötték, ki-ki a maga megszokott szögletében, székét a falnak támasztva, aztán hébe-hóba – legfeljebb kétszer egy délelőtt folyamán – felébredtek, hogy valami régi hajóstörténetet meséljenek el ezeregyedszer, vagy holmi ódon adomát, ami azóta szállóigévé lett közöttük.

De azt hiszem, hamar rájöttek, hogy az új felügyelő nem túlságosan veszedelmes. Abban a boldog tudatban, hogy hasznos munkát végeznek (ha nem is annyira a köz, mint inkább a saját zsebük szempontjából), nyugodtan folytatták addigi működésüket, szigorúan megtartva persze a legapróbb formaságokat is. Szemüvegüket feltéve alaposan végigvizsgálták a hajóknak minden zegét-zugát. És micsoda galibát csaptak a legapróbb szabálytalanság miatt! Viszont néha bámulatra méltó ügyetlenséggel tudták észre nem venni a komoly visszaéléseket. Ha megtörtént például, hogy egy hajórakomány értékes portékát csempésztek a partra, úgyszólván pápaszemes orruk előtt, egy órával később megfeszített éberséggel és alapossággal siettek lelakatolni, még egyszer lelakatolni, lepecsételni és leragasztani a bűnös hajó minden nyílását. És ilyenkor eszükbe se jutott, hogy talán szemrehányás illetné meg őket a hanyagságért, sőt ellenkezőleg, mintha dicséretre számítottak volna az óvatosságért és gondosságért, amit a baleset után kifejtettek, amikor már annak senki hasznát nem látta.

Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben – ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk. Derék vámházi tisztviselőim bizonyos jó tulajdonságokkal föltétlenül rendelkeztek, és miután az érintkezésünk inkább apai és baráti volt, nem csoda, ha gyorsan összebarátkoztam velük és megszerettem őket.

Szívesen elhallgattam egy-egy nyári délelőtt, amikor a hőség úgyszólván minden élőlényt megolvasztott, de az ő kiszáradt testüknek éppen csak jólesett a kellemes meleg, mondom, szívesen elhallgattam motyogásukat a folyosókon, ahogy diskurálgattak a fal mellett sorban ülve. Mintha évszázadok óta befagyott adomák olvadtak volna fel, hogy kibuggyanjanak szájukból a nevetéssel együtt.

Külsőleg az öregember és a gyerek jókedve nagyon hasonlatos. Sem az észnek, sem valami különösebb humorérzéknek nincs köze hozzá. Csak a felületen látszik valami kis fénysugár, és éppen úgy felragyogtatja a friss zöld gallyat, mint a szürke, mohos törzset. De az egyik esetben igazi napfény ragyog, a másikban csak korhadt fahasábok foszforeszkálnak.

Rút igazságtalanság lenne, ha derék öreg barátaimat csak így rokkantságukban mutatnám be az olvasónak. Először is nem voltak mind egyformán öregek. Akadt köztük erőteljes, ügyes és energikus munkatársam is, aki messze fölötte állt annak az áporodott, alárendelt helynek, ahová rossz csillaga vezette. Igazán mondhatom, az ezüstös fürtök sokszor igen jó, okos koponyát fedtek. De mivel a testület nagy része mégiscsak veteránokból állott, nem követek el talán hibát, ha így jellemzem őket. Bizony a legtöbbjük unalmas öregember volt már, aki élete érdekes tapasztalataiból alig őrzött meg valamit. Mintha szélnek eresztette volna a gyakorlati tudás arany magvait, amelyeket oly örömmel aratott le valamikor és a pelyvát gondosan megtartotta volna magának. Sokkal nagyobb érdeklődéssel meséltek aznapi vagy tegnapi reggelijükről, holnapi ebédjükről, mint a negyven-ötven év előtti hajótörésről, amit átéltek, és a világ ezernyi csodájáról, amit ifjúkorukban láttak.

A vámház atyja (a legöregebb nemcsak ebben a testületben, de az Egyesült Államok egész tiszteletre méltó vámszedői karában is, ezt nyugodtan állíthatom) egy inspektor volt, egy örök érvényű inspektor. Bátran nevezhetném a vámrendszer törvényes gyermekének, első sarjának, sőt bíborban született vámos-trónörökösnek is, mivel apja ezredes volt a forradalomban, és valamikor a vámház élén állt. Ő alapította fia számára ezt az állást, valamikor a ködös időkben. A legöregebb emberek se emlékeztek arra az időre, amikor az inspektor még nem volt ott.

Mikor én megismertem, úgy nyolcvanéves lehetett, de kétségtelenül a legcsodálatosabb példánya az örökifjúnak, akit valaha láttam. Arca pirospozsgás, délceg alakján még szépen megfeszült a fényes gombos, kék kabát, ruganyosan lépkedett, és csak úgy sugárzott róla az egészség. Fiatalnak nem mondhatta volna az ember, az igaz, de Természet anyánknak igazi mesterfogása volt, az évek nem tudták kikezdeni. Hangja, nevetése örökké ott visszhangzott a vámház ódon folyosóin, és nyoma sem volt benne a remegésnek vagy hápogásnak, ami az öreg ember hangját jellemzi. Sőt ellenkezőleg, büszkén tört elő a tüdejéből, mint a kakas kukorékolása vagy a kürt diadalmas hangja.

Ha csak mint állatpéldányt szemléljük (mást bajosan láthatunk benne), határozottan díszpéldány volt, tökéletesen ép és egészséges, és úgyszólván minden élvezetre képes még, ami fontos volt neki. Itt a hivatalban gondtalan biztonságot és rendes jövedelmet élvezett, eltávolítás veszedelmétől nemigen kellett tartania, és részben talán ez is könnyítette számára az idő múlását. De csodálatos épségének mélyebb, erősebb okai éppen állati lényének tökéletességében rejlettek. Szellemi képességekből igen szerény adagot kapott, erkölcsi és érzelmi zavaró mozzanatoknak pedig jóformán nyoma sem volt benne. Éppen csak annyi, hogy ne kelljen négy lábon járnia az öregúrnak.

Súlyos gondolatok, mély érzések, érzékenységek nem bántották. Egyáltalában nem volt benne más, mint a legáltalánosabb ösztönök. Ezek pedig derűs temperamentumával együtt, ami a tökéletes testi jóléttel mindig együtt jár, nagyszerűen eligazították, teljesen pótolták nála a szívet.

Három asszonyt temetett el, és húsz gyermeke is majdnem mind a föld alatt porladt. Egyik kicsi gyerekkorában halt meg, a másik később, érettebb korban. Az ember azt hinné, ennyi csapás a legderűsebb lelket is megzavarja, sötét színekkel vonja be. De a mi öregünknél erről szó sem volt. Néha felsóhajtott, és ezzel mintha lerázta volna minden szomorú emlék súlyát magáról. A következő pillanatban már megint tréfált, akár egy gondtalan kisgyerek. Az igazgató titkára tizenkilenc éves létére jóval öregebb és komolyabb ember volt.