Mit kutat egy üzemtörténész, főleg, ha az atomerőművek a fő témája. Kinek szól egy üzemtörténész munkája? Mennyire fogadják el a kultúra részeként az atomerőművek létét?
Nem a mának, hanem az utódoknak dolgozik Beregnyei Miklós üzemtörténész. Állásból könnyebb mozgásba lendülni. Vida Tünde, az MTI tudósítójának írása.
Napokban jelent meg Beregnyei Miklós legújabb könyve, amelyet arról a katonai alakulatról írt, amely 1975-től 1990-ig állomásozott Pakson. A paksi atomerőmű üzemtörténésze, aki korábban maga is ennek a zászlóaljnak a tisztje volt, írt már könyvet komptragédiáról, sajtótörténetről, köztéri szobrokról. A tétlenséget nem ismeri. Ha hellyel kínálják, többnyire nemet mond, mert azt vallja: „állásból könnyebb mozgásba lendülni”.
Ma is az atomerőmű üzemtörténészeként dolgozik, bár már kétszer is nyugdíjba ment. 1989-ben, 25 évnyi szolgálat után Paks polgári védelmi törzsparancsnokaként, majd 2006-ban 62 esztendős korában üzemtörténészként.
Molnárnak készült, de a malomipari technikummal járó költségeket szülei nem tudták vállalni, így került a katonatiszti főiskolára. Nagyon hamar megízlelte a munka ízét. – Ötödik osztályos koromtól minden nyáron dolgoztam, abból lett a következő tanévre a ruha, a tanszer – meséli.
Kőművesek, villanyszerelők mellé szegődött el. Ma is büszke arra, hogy betanított segédmunkási címet kapott, és maga faraghatta a követ az alaphoz. Ebből az időből ered a helytörténet iránti érdeklődése. Hangosbemondó-szerelés közben járták a padlásokat, ahol rengeteg kincsre leltek. Századparancsnokként honismereti mozgalmat szervezett, helytörténeti múzeumot alapított. Paksra, az ott állomásozó katonai egységhez már kulturális instruktorként érkezett.
A katonai pályától 1989-ben vett búcsút, ugyanebben az évben a városi lap, a Paksi Hírnök alapító főszerkesztője lett. Az újságírói-szerkesztői munkája öt évvel korábban a Paksi Mozaikkal kezdődött. Azt azonban négyévi működés után „betiltották”, ő lemondott, a lap megszűnt. A Paksi Hírnök éléről két év után önszántából távozott, mert az akkori városvezetéssel nem egyeztek az elvei.
1995-ben, amikor megnyílt az atomerőmű látogatóközpontja, sokak meglepetésére nem az Atomerőmű újság élére, hanem üzemtörténész posztra pályázott. Az erőmű lapja mégis fontos szerepet kapott életében: két hónapra kapott megbízást a vezetésére, amiből aztán tíz év lett. 2009-ben megsokasodott teendői miatt kérte felmentését: a fotózás, az üzemtörténet, a rövidesen megnyíló atomenergetikai múzeum létrehozása túl sok volt egyszerre. Az utóbbi feladatot nagyon élvezi.
– 1991-ben, amikor az atomerőműbe kerültem, már elkezdtem gyűjteni a relikviákat – mondja. Azt is elárulja, hogy már szinte kinőtték a kétezer négyzetméteres volt raktárépületet, pedig még meg sem nyílt a létesítmény.
Nem a mának dolgozik
A Jámbor Pál Társasággal maga mögött, amelynek alapítója és elnöke, negyedévente kiadják a Paksi Tükör című irodalmi, kulturális és helytörténeti folyóiratot. A névadónak, a paksi születésű költő-paptanárnak szobrot állítottak. Beregnyei Miklós emlékalbumot is szerkesztett róla, ezen kívül számos helytörténeti kiadványt rendezett sajtó alá, és feldolgozta Paks sajtótörténetét (három kötet már kikerült a nyomdából, és megvan már a negyedik kötetre való anyag is.) Egyik könyvében emléket állított annak a 250 embernek, akik Paks legnagyobb tragédiájában, a biskói kompkatasztrófában veszítették életüket, egy másikban a város köztéri szobrait mutatta be.
Beregnyei Miklós legújabb könyve annak a katonai alakulatnak a történetét dolgozza fel, amely 1975-től 1990-ig székelt Pakson. Mivel maga is ennek az alakultnak volt a tisztje 1976-tól 83-ig, némi nosztalgiával töltötte el ez a munka. A kötet az Építettünk és védtünk címet kapta.
A címbéli sorrendiség azt jelzi, hogy az MN 2986-os alakulat katonáinak elsősorban nem védelmi, hanem építői szerep jutott.
– Én annak szerettem volna emléket állítani, hogy ezek a fiatalemberek, akik ide bevonultak, és nem önszántukból, hanem mert besorozták őket, nagyon keményen dolgoztak, izzadtak, és építették – ahogyan a versben is van – az ország piramisát, mert hát ez volt a XX. század legnagyobb építkezése Magyarországon” – magyarázza Beregnyei Miklós.
A lelkes helytörténész-szerző megjegyzi, hogy a hozzá hasonlók fáradozását ritkán ismerik el a kortársak, az efféle munka a jövőnek szól.
– Én nem a mának dolgozom. Ötven év múlva, akiket érdekelni fog a város múltja – nem lesznek sokan akkor sem -, azok ebből tudnak majd meríteni. Engem az lelkesít, hogy az utódaimnak dolgozom – fogalmaz. – Tenni, tenni, tenni és mozogni, megtalálni, megkeresni a feladatot. Ez tartja fiatalon, életben az embert, sőt ez az, ami emberré teszi.
– Akinek nincs teendője, és azon kezd rágódni, hogy vége, hihetetlenül gyorsan leépül fizikailag és szellemileg is, amit persze elkerülni nem lehet, de kitolni igen – reagál a rendkívüli munkabírását, aktivitását firtató kérdésre.
Vida Tünde/MTI
