„Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.” Negyven éve halt meg Németh László Kossuth-díjas író, esszéista, műfordító, a múlt századi magyar irodalom kimagasló alakja.
„Az életemben, hála isten, sok minden van, amire szívesen emlékszem: a gyermekkori vakációk, a mezőszilasi, középbogárdi rokonok, a Toldy főreál s ottani barátaim, az orvoskaron eltöltött évek, mátkaságunk s fiatal házaskorunk máig sugárzó fénye, a foglalkozás lányaimmal, a Medve utcai polgáristák, hódmezővásárhelyi tanárkodásom. Különféle munkáimban, életrajzi töredékeimben azonban mindezt rég földolgoztam már, s írói életemről, vándorlásomról az írók világában pedig csak kétféleképp lehetne beszélnem. Vagy egy vége-nincs krimitörténetbe kezdve, amely hajmeresztőbb, kuszább s hozzá valószínűtlenebb lenne a Belfeghornál, vagy egyetlen mondatban elintézve: Végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tettem az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett közben túlságosan megterhelnem.” (Németh László: Életemről, munkáimról)
Németh László 1901. április 18-án született Nagybányán. A Toldy Gimnázium önképzőkörében mutatkozott be először írásaival. Érettségi után a pesti bölcsészkaron tanult, majd 1920 tavaszán átiratkozott az orvosi karra, mondván korszerű műveltség nincs természettudományos ismeretek nélkül.
1925-től a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa volt, s fogorvosi végzettséget is szerzett. Ebben az évben vette nőül Démusz Ellát, egy gazdag vendéglős leányát, házasságukból hat leány született. 1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát a Horváthné meghal című írásával, ettől kezdve több lap is közölte írásait. 1927-től a Napkelet vezető kritikusa volt, itt jelentette meg első regényét is, az Emberi színjátékot. Babits hívására lett a Nyugat kritikusa, majd 1932-ben megindította saját lapját, a Tanút, 1934-ben pedig a Választ, a népi írói mozgalom folyóiratát.
1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához, de hamar átlátta a Gömbös-féle reformígéretek hamisságát. Betegsége miatt egy időre visszavonult a közélettől, s megírta a Gyász, majd a Bűn című regényeit, a VII. Gergely című történelemi drámáját. 1938-ban a Nemzeti Kamaraszínház színre vitte a Villámfénynél című drámáját, s ezt követően sorra születtek az értelmiség eszményei és külső élete közt támadt meghasonlást tükröző darabjai (Papucshős, Cseresnyés, Bethlen Kata). 1939-ben a német nyomás elleni védekezés és a szellemi ellenállás vágya íratja meg vele azóta is sokat vitatott, Kisebbségben című tanulmányát. Az 1943-as szárszói találkozón felolvasta A második szárszói beszéd címen ismert tanulmányát, amelyben a háború utáni magyar társadalmi átalakulás lehetséges útjaival foglalkozott.
Maga helyett
A háborút követően Hódmezővásárhelyre költözött, ahol a református gimnázium óraadó tanára volt. Ekkor fejezte be Széchenyi című drámáját, Iszony és Égető Eszter című regényeit. Budapestre visszatérve néhány évig csak műfordítással foglalkozott, az Anna Karenina fordításáért 1951-ben József Attila-díjat is kapott. 1956 októberében bemutatták a Galilei című drámáját, a forradalom napjaiban megjelent Emelkedő nemzet című cikkében a szocializmus valódi értékeinek átmentésére hívta fel a figyelmet.
Babits Mihály, Török Sophie, Németh Lászlóné, Farkas Zoltánné, Erdélyi József, Németh László, Illyés Gyula, 1931 szilvesztere, Attila úti lakás (Fotó: OSZK/MEK)
„A sors úgy hozta, hogy én a hétköznapjaimnak tudjam a helyét, idejét, s vasárnapjaimból csomósodjanak össze azok a nagy, időtlen emlékek, amelyekről az ember nem tudja, három- vagy huszonhárom éves korából valók-e; nyilván, mert egy ismeretlen múlt óta minden év rárakta a magáét az első benyomásra.” (Németh László: Magam helyett)
1957-ben Kossuth-díjat kapott, ennek összegét a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak adományozta. 1958-ban a Tihany melletti Sajkodon felépült kis dolgozóháza, ahol berendezte írói műhelyét. A 60-as évektől sokat utazott nyugatra is, regényeit több nyelvre lefordították, a színházak állandóan repertoárjukon tartották drámáit, 1965-ben az Iszonyból film is készült. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását. 1970-ben mutatták be utolsó drámáját, a Semmelweisről szóló Az írás ördögét. Ezt követően betegsége súlyosbodásával munkaereje is megtört.
1971 januárjában súlyos agyvérzést kapott, amelyből már nem tudott teljesen felépülni. Eleget tett még meghívásoknak, de ideje jórészét visszavonultan töltötte egészen 1975. március 3-án bekövetkezett haláláig. Hegedűs Géza így írt róla:
„Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, filozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudományokban; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt (semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológiailag is, hangulatilag is példamutatóan pontosak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusokban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t fordítani.”
