„Én mindig figyeltem… Minden jelenséget megfigyeltem, még akkor is, ha benne éltem, igen, akkor is megpróbáltam kívülről nézni a dolgokat, és mögéjük is nézni…” Karinthy Frigyes író, költő, kritikus, műfordító, a magyar irodalom legnagyobb humoristája 80 éve hunyt el Siófokon.
Saját szavai szerint „ötéves koromtól tizenhét esztendős koromig én voltam a legszorgalmasabb magyar író. De, sajnos, ezek az írásaim elvesztek.” 14 évesen A legrövidebb út című műve megjelent egy hetilapban. Diákkori emlékeinek gyűjteménye a Tanár úr kérem felnőtt korúaknak is kedves olvasmánya. 19 évesen már rendszeresen közölték írásait, köztük a Margitka álmát, amely Swift modorában, egy igásló sorsán keresztül vallott a goromba és közönyös társadalomról. Életét végigkísérte a lélektan és a technika iránti érdeklődés: lelkesen köszöntötte a filmet, a rádiót és a repülést.
A Nyugat írócsoportjához csatlakozott. A sikert, a népszerűséget az 1912-es év hozta meg számára. Öt kötete jelent meg, novellák, karcolatok, humoreszkek és Így írtok ti címen irodalmi paródiái, amely felkeltette a széles közönség érdeklődését az akkor még nem oly közismert írók és költők iránt. Jelentős két verseskötete is.
Humoreszkjeinek lényegét így fogalmazta meg: „Én mindig figyeltem… Minden jelenséget megfigyeltem, még akkor is, ha benne éltem, igen, akkor is megpróbáltam kívülről nézni a dolgokat, és mögéjük is nézni…” Saját aforizmája szerint: „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.”
1930 után agydaganat támadta meg, Stockholmban Olivecrona, a híres svéd sebész operálta meg. Ebből született sajátos riportkötete, az Utazás a koponyám körül, e mennyei riport látomásában humor és bölcselet, emberségigény és lélektan kavargott.
Humanistaként hitt az emberben, a tudományban, a kultúrában, harcolt a gonoszság ellen. Művészetét kíváncsiság, képzeletgazdagság és magas szintű humor jellemezte. Karinthy Márton egyszer így nyilatkozott a költőről, íróról, filozófusról: „…Mindig a humoráról beszélünk, és ez fontos. De ennél sokkal fontosabb a magyarságért, az emberiségért, ezek megmaradásáért érzett súlyos aggodalma. Azt írja, hogy nem szabad a világot olyannak itt hagynunk, amilyennek találtuk. Azaz kell, hogy valami nyoma legyen annak, hogy itt jártunk. Karinthy Frigyes egy haladó kor gyermeke volt, aki az európai kultúrát óvta, építette, és az emberi lényeg romlásától, enyészetétől rettegett.”
A Színházi Élet 1925-ben megjelent vidám emlékezésével emlékezünk a 80 éve, 1938. augusztus 29-én elhunyt Karinthy Frigyesre.
Ők hogyan emlékeznek Karinthyra?
(Megjelent a Színházi Élet 1925. 22. számában)
Múlt heti számunkban Első találkozás címen írt Karinthy Figyes arról, hogyan emlékezik vissza arra az időre, mikor mint fiatal kezdő író először fogott kezet a „nagy írókkal. Érdekesnek tartottuk megkérdezni az általa megnevezetett íróinkat, hogy ők hogyan emlékeznek vissza Karinthyval való első találkozásukra. Sajnos nem tudtunk mindegyikkel beszélni, hiszen közülük már többen meghaltak és többen külföldön tartózkodnak jelenleg, így hát a Karinthy által említett írók csak egy kisebb részének visszaemlékezéseit hozhattuk nyilvánosságra.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
„Én is áhítatos aprólékossággal gondolok vissza Karinthy Frigyessel való első találkozásomra.
Első érzésem ez volt:
— Jaj de furcsa!
Második pedig ez:
— Jaj de fiatal!
Mert én, aki ekkor már olvastam párszor szikrázó szatíráit, idősebbnek képzeltem ót, egészen aggastyánnak’, ami ebben a koromban körülbelül azt jelentette, hogy legalább harminc éves. Nem tudom, miért támadt ez a gondolatom, talán azért, mert Frigyesnek hívták, és több Frigyesen szakált láttam. Ö azonban gyűlölte a szakált és minden nagyképűséget, és épp ezen az alapon barátkoztunk.
Szalmakalapot hordott, forró nyárban bolyhos posztó kabátot az idő viszontagságai ellen, és vasbotot, mellyel csak a levegőn követett el atrocitásokat. Aznap csakugyan együtt ebédeltünk a Bristolban a Nyugat fő fészkén. Ebéd végeztével csakugyan hosszasan és udvariasan vitatkoztunk, hogy ki fizesse ki a két ebedet, de én határozottan emlékszem, hogy fényes dialektikámmal, ragyogó okfejtésemmel végül sikerült meggyőznöm, hogy mégis nekem illik teljesíteni ezt a rendkívül kellemes és megtisztelő kötelességet.”
MÓRICZ ZSIGMOND:
„Hogy mikor találkoztam először Karinthyval? Nem emlékszem. Várjon, hadd gondolkozzam. (Félóra szünet.) Nem emlékszem, ha mondom. Ejnye, ejnye… (Másik félóra szünet után.) Mondja csak, öcsém, ki az a Karinthy?”
SZÉP ERNŐ:
„Kérem szépen, én nem emlékszem Karinthy úrral való első találkozásomra. Különben én azt hiszem, hogy vele mindjárt másodszor találkoztam.”
TÓTH ÁRPÁD:
„A New Yorkban találkoztam vele először. Nagyon sovány, rosszul öltözött fiú volt a Karinthy. Emlékszem, azzal főzött meg engem, hogy minden versemet ismeri és hogy azok milyen nagyszerűek. Ebben az időben pedig még nem igen kerültek nyilvánosságra a verseim, s igy Karinthyban üdvözölhettem az egyetlen olvasómat.”
LENGYEL MENYHÉRT:
„Abszolúte nem emlékszem, hogy mikor találkoztam először Karinthyval, mert nekem úgy tűnik fel, mintha már születésem óta ismerném őt. Mindjárt a legjobb barátok lettünk és vagyunk most is, de ismeretségünket olyan messzire érzem, hogy annak kezdőpontját, mint már mondottam, nem tudom megállapítani. Egy biztos, hogy valahol találkoztunk.”
SZOMAHÁZY ISTVÁN:
„A New-Yorkban találkoztam vele először. Hogy miket mondtunk egymásnak, arra már nem emlékszem. Azt tudom, hogy én tegeztem és ő önözött. Ma már magázni is mer. Sőt megígértem neki, hogy ha minden alkalommal egy Média-szivart vesz szipkával, akkor tegezhet is. Persze csak négyszemközt.”
HELTAI JENŐ:
„Nagyszerűen emlékszem. Hisz találkozásunk első pillanatában öt koronát kért tőlem kölcsön, és még a mai napig sem adta meg. Hát lehet ezt elfelejteni?”
BIRÓ LAJOS:
„Karinthy borzasztóan zavarban volt az első találkozásunkkor. Úgy látszik, ezzel akarta leplezni, hogy zseni. De előttem ezt nem lehetett titkolni, én akkor már rég tudtam.”
VAJDA ERNŐ:
„Ő azt írta rólam összesen, hogy szemüveget hordtam és oldalt tartottam a felem. Nahát ami azt illeti, ő ugyan nem hordott szemüveget, de a fej oldaltartásában legalább is két hosszal vert.”
Fotók: PIM, OSZK, cultura.hu
