„A hűtőben már ott a kész Torta. „Megmondtam – hallja Melkhizedek hangját –, a Mindenség összefog, hogy kívánságod megvalósítsd.” Ha ezt tudtam volna – mondja Santiago –, inkább a szobában olvastam volna Coelho legújabb könyvét.” Ördögh Ottó: VIP – Világirodalmi paródiák
VIP, mint kiemelten fontos személyek: Shakespeare, Dante, Beckett vagy Hemingway. VIP, mint a világirodalom legjelentősebb műveinek paródiája. VIP, mint egy sziporkázóan humoros kötet címe, amely 20 (+ 3) jelentős irodalmi alkotás stílusparódiáját gyűjti össze. Akad köztük eposz, antik versforma, tanmese, dráma, verses mese, regényfolyam és novella.
Megismerhető belőlük Homérosz, Anakreón, Platón, Ezópus, Dante, Petrarca, Puskin, Gogol, Proust vagy Borges legmarkánsabb írói stílusjegye. VIP, mint a húsz legfontosabb kötelező olvasmány, vagyis a humornak lekötelezett, azaz lebilincselő paródia.
Ördögh Ottó 1987-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát, ahol 1989–1996 között filmesztétikát tanított. Humoristaként országszerte több önálló előadóestet tartott Magyar Komédia, Ürömmámor és Az ördög történelme címmel. 1990-ben az első szegedi rádiókabaré alapítói között volt. 1995-2000 között az egyik kereskedelmi csatorna Mennyi? 30! című tévéshowjának állandó főszereplője. Ördög a megyében címmel állandó rovatot vezetett a 24 óra című napilapban 1998-99-ben. Jelenleg középiskolai tanárként dolgozik.
Ördögh Ottó: VIP – Világirodalmi paródiák
Irodalmi receptek szellemi gourmand-oknak
Coelho-torta,
avagy
kis konyhai alkímia
Santiago azt álmodja, hogy tortát eszik. Miután felébred, úgy dönt, hogy megvalósítja álmát. Elindul beszerezni a hozzávalókat. Útközben találkozik Melkhizedekkel, a Főszakácsmesterrel, akitől megtudja: „Ha akarsz valamit, a Mindenség összefog, hogy kívánságod megvalósítsd.” Persze csak akkor, ha szívből jön. Santiago szívből kíván egy tortát. Melkhizedek azt is mondja neki, törekedjen arra, hogy a Személyes Tortáját süsse és ne másét. A fiú elindul a Tortakészítés útján. Átkel a tejtengeren, aztán a nagy margarinhegyek mellett visz az útja, végezetül átkel a lisztsivatagon. A sötét kakaóportól nem lát tisztán, de az öreg Melkhizedek mindig ott van vele. Akkor is, ha nincs. Időnként hallja, ahogy beszél hozzá. „Minden meg van írva a Nagy Szakácskönyvben.” A fiú követi utasításait. Útközben megtanulja, mi az az alkímia, avagy hogyan lesz a cukorból, lisztből, tojásból, kakaóból Torta. És a Torta hogyan alakul át az emberben Szerelemmé. Vagy bármivé. A Kedvező Kezdet utáni Akadályokon keresztül eljut a Nagy Próbatételig. Vajon-e milyen-e lesz-e? Legyőzi fél elméjét. „Nem piskóta!”, hallja Melkhizedek hangját, és tudja, hogy most már ő is csodákra képes. Pillanatok alatt kész is a Személyes Tortája. Kinyitja a hűtő ajtaját, hogy hideg helyre tegye. Ott áll egyik kezében a Tortával és nem hisz a szemének. A hűtőben már ott a kész Torta. „Megmondtam – hallja Melkhizedek hangját –, a Mindenség összefog, hogy kívánságod megvalósítsd.” Ha ezt tudtam volna – mondja Santiago –, inkább a szobában olvastam volna Coelho legújabb könyvét.
De ez „Meg volt írva”.
* * *
GOGOL
A fan
Augusztus harmincadikán különös eset játszódott le Pétervárott. Nyávocska Jekatyerina, az államtanácsos felesége a szokottnál is később ébredt. Dél is elmúlt már, amikor lerúgta magáról takaróját, hogy a fülledt melegben megszabaduljon az éjjeli kipárolgástól. Kéjesen nyújtózott egyet, s a nagy hőségben széttárta formás combjait. Oly ritkán adódott alkalma, hogy feltárja igazi valóját – ha nem is a világnak, legalább saját magának –, hogy most, amikor erre lehetősége nyílt, azonnal megtette.
De pontosan abban a pillanatban, hogy végre szabadnak érezte magát, hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és akkora huzat keletkezett, hogy Nyávocska Jekatyerina fanja önállósította magát, s egy szempillantás alatt kirepült a nyitott ablakon.
Az eset olyan gyorsan játszódott le, hogy maga Nyávocska Jekatyerina is csak órákkal később vett tudomást a dologról.
Ugyanabban az időben a Balsój Plósagy cukrászdájának teraszán ült Akárkij Akárkijevics a legszélső asztalnál egy pohár víz mellett. A többi asztalnál pirospozsgás, pufók arcú urak ültek sudár termetű, karcsú hölgyek társaságában. Akárkij Akárkijevics kortyolt egyet a vizéből, és hunyorogva a nap felé nézett. „Abból legalább nekem is ugyanannyi jut, mint nekik” – gondolta magában. „Sőt!” – vakarta meg akaratlan a kobakját.
Ha bárki ebben a pillanatban Akárkij Akárkijevicsre nézett volna, arcán némi elégtételt fedezhetett volna fel. De Akárkij Akárkijevicsre még az a kutya sem volt kíváncsi, amelyik épp az imént szaladt el a Nóvíj sugárút irányába.
Egyvalaki mégis volt, aki érdeklődött Akárkij Akárkijevics iránt. Akárkij Akárkijevics. Most, hogy érezte, valaki számára mégiscsak fontos, enyhe fölényt kezdett táplálni a teraszon ülők iránt. Mert míg az erőtől duzzadó fiatal rendőrnek dús haja, a duzzadó pénztárcájú vén méltóságoknak drága parókája megakadályozza, hogy úri fejüket a napsugarak simogassák, addig ez Akárkij Akárkijevics esetében egyáltalán nem áll fent. Akárkij Akárkijevics ugyanis teljesen kopasz volt. Egyébként érdektelenül tar fejét azzal a büszkeséggel – mása se volt neki – emelte magasba, hogy a Csorníj Krémes cukrászdában mégiscsak az ő fejére esik a legtöbb fény.
Egy ideig elégedett volt helyzetével, s beérte azzal, amit adott számára a sors: kis félreeső helyet a cukrászda teraszán, kis fényt és egy kis vizet.
De mindez nem sokáig tartott. Történt, hogy egy idő után égetni kezdte a kobakját a nap. Hűvös fölénye elillant, s perceken belül a düh forró hullámait érezte arcán. Akárkij Akárkijevicsnek kezdett felforrni az agyvize. Eszébe jutottak megaláztatásai. Hogy a hivatalban mindig előre kell köszönnie, ráadásul válaszra sem méltatva átnéznek rajta, mintha csak a pétervári levegő egy darabkája volna. Hogy ebben az életben már semmi reménye arra, hogy valaha is révbe ér, előléptessék, magas fizetése legyen, amiből eltarthat egy szép, takaros feleséget, akire egész életében vágyott.
A nap – ez a cári rendszerben egyetlen demokratikus intézmény – egyre jobban tűzött. Akárkij Akárkijevicsnek eszébe jutott legnagyobb csalódása. Még az Avítt sugárúton történt évekkel ezelőtt, hogy rámosolygott egy ismeretlen nő. Akárkij Akárkijevics visszamosolygott, mire a hölgy szélesre tárta karját. Erre ő is. A nő azonnal elindult felé és átölelte. De nem ám Akárkij Akárkijevicset, a szürke öltönyös kishivatalnokot, hanem az éppen mögötte álló magas rangú tisztet, oldalán karddal.
Akárkij Akárkijevicsnek felforrt az agyvize, mire elöntötte a düh. Sárga irigységgel nézte a cukrászda teraszán ülő tiszteket, rendőrfelügyelőket, állami méltóságokat. Legszívesebben egyenként megfojtotta volna őket abban a pohár vízben, ami előtte állt az asztalon.
És talán meg is tette volna, ha a következő pillanatban nem történt volna valami. De történt.
Ahogy ott ült szegényes büszkeséggel – mása se volt neki –, egy nyárvégi fuvallat épp az ő kopasz kobakjára ejtette Nyávocska Jekatyerina szökésben lévő fanját. Mint egy hűs kéz érintése a lázas homlokon, valami olyasmit érzett a fején. A fan anélkül, hogy Akárkij Akárkijevics tudomást vett volna róla, eszébe juttatta édesanyját – az első és utolsó nőt eddigi életében –, s ettől szemlátomást megnyugodott.
Mind ez idáig csak lopva, fél szemmel mert körülnézni, bárhol is járt, pláne egy úri helynek számító cukrászdában, de most mindez egy csapásra megváltozott. Akárkij Akárkijevics életében talán először bátran körülnézett. Maga se tudta, mi lelte, de egyenesen bele mások szemébe.
Mintha ezt a körülötte ülők is azonnal észrevették volna. A pétervári főhivatalnok, aki eddig rá se nézett, most a szeme sarkából nyugtázta a jelenlétét. A vele szemben ülő hölgy pedig rövid ideig rajta felejtette a szemét.
„Egy nő! Engem néz!” – derült fel Akárkij Akárkijevics kedve, aztán a régi reflexszel gyorsan maga mögé nézett. Nem volt ott senki. Mikor visszafordult, a hölgy még mindig őt nézte. Akárkij Akárkijevics el sem akarta hinni, hogy őt nézik. Ráadásul a rendőrfőnök csinos felesége. És nem csak ő. Már a gazdasági főtanácsos neje is feléje pislantgat. Akárkij Akárkijevics nem tudta mire vélni ezt a hirtelen támadt érdeklődést. Egysíkú gondolatvilága csak ilyes feltételezéseket engedett meg neki: „Lehet, hogy ki akarnak innét nézni maguk közül, már itt se tűrnek meg, pedig én igazán nem zavarok senkit, csak ezt a pohárka vizet iszom meg, aztán már megyek is a dolgomra.” Ilyesféléket képzelt Akárkij Akárkijevics, de csalódnia kellett gondolataiban. Is. Az élet bármilyen elmebéli elképzelésnél többet tartogat számunkra. Akárkij Akárkijevics sem azt kapta, amire számított.
A pétervári tizedrendű hivatal huszadrendű hivatalnoka egyik pillanatról a másikra a figyelem középpontjába került. Maga sem tudta, minek köszönhette ezt, de hát hogyan is tudhatta volna. Az élet a maga összetettségében még mindig túltett a legragyogóbb elméken is, hát még az olyan egyszerű teremtéseken, mint amilyen ő volt.
Az összetettséghez hozzátartozott az is, hogy a cukrászdában üldögélő urak valami számunkra ismeretlen oknál fogva egyidejűleg távoztak. Tán a délutáni szokásos tarokkpartira, de az is lehet, hogy a jól leplezett együttes távozás után ki-ki ment a maga szerető dolgára.
Ahogy az urak távoztak, Akárkij Akárkijevics úgy érezte, hogy vonzereje megsokszorozódott. A magukra maradt hölgyek mindannyian Akárkij Akárkijevics felé mosolyogtak, kacsintgattak. Akárkij Akárkijevics számára ez olyan volt, mintha egyenesen a nap mosolyogna rá. A mosolyoktól valósággal kimelegedett. Fogalma sem volt, mitől ez a hirtelen változás, de – mert hisz gyarló és vak az ember – olyatén kezdett az egyre sokszorozódó mosolyoktól megmámorosodni, hogy már-már az urak távozását is a saját vonzerejének kezdte tulajdonítani.
Akárkij Akárkijevics úgy érezte, mint akire akkora csizmát húztak, amiben menten elbukik. Botladozott az új csizmában, a hirtelen jött siker és vonzerő csizmájában.
Aztán az élet lépésre késztette. A pincér hirtelen előtte termett és így szólt hozzá:
– A szomszéd hölgyek arra kérik, hogy tisztelje meg látogatásával asztalukat.
Mintha a mennyország kapuja tárult volna ki előtte, Akárkij Akárkijevics az új „csizmában” átlibegett a hölgyek asztalához.
Nemsokára már csak egyetlen férfi ült a cukrászdában, körülötte úri hölgykoszorú. Ez a férfi Akárkij Akárkijevics volt.
Ahogy ott ült feje búbján az államtanácsosnéi fannal, mintha megfiatalodott volna. Eltűnt gunyoros pillantásokat kiváltó fénylő kobakja, s helyét valami olyasmi foglalta el, amiből egész Pétervárott csak egyetlenegy volt: sűrű, göndörkés, ébenfekete államtanácsosnéi fan.
Akárkij Akárkijevics úgy érezte, hogy övé az egész világ. Fürdött az úri hölgyek nevetésének fényében, s még a napról is megfeledkezett, amely ínségében egyetlen vigasza volt. Élvezte a huncut mosolyokat, a cinkos kacsintásokat, a reménykeltő pillantásokat, a magamegadó meleg tekinteteket. Hálát adott a felsőbb hatalmaknak, hogy így kormányozták a sorsát. Egyszeriben elégtételt érzett minden korábbi megaláztatásért, és a gondviselésbe vetett reménye is újra éledezni kezdett, miszerint minden jó hivatalnok elnyeri méltó jutalmát. De legfőképp saját hiúságának újra felfedezett tengerében lubickolt, hogy ő mennyire vonzó és csábos férfi.
Észre sem vette – mert a férfi vak az ilyesféle finomságokra –, hogy a hölgyeket elsősorban nem az ő személye, hanem az égből jött fan érdekli. Ebben a pillanatban egyszerre látták a fanban a férfit, aki bejáratos az államtanácsosné szobájába, de leginkább mégis – mert a nőknek remek szimatuk van! – örök és irigyelt riválisukat, magát az államtanácsosnét vélték felfedezni benne. Mint a glóriát, úgy nézték Akárkij Akárkijevics fején a fant, és a fan sugárzott rájuk. Akárkij Akárkijevics a mennyben érezte magát.
Mint már említettem, az élet mindig pontosan egyetlen fokkal összetettebb, mint gondolnánk, így hát nem csoda, ha a történet újból más irányt vett. Ha Akárkij Akárkijevics a mennyben volt, aminél magasabbra ember – hát még egy hivatalnok! – nem juthat, úgy törvényszerű, hogy a gravitáció itt is működésbe lépjen.
– Maga fantasztikus! – mondták újra és újra a hölgyek, mire Akárkij Akárkijevics lesütötte a szemét.
De amint kinyitotta, egészen új kép tárult a szeme elé. Az imént még bájosan mosolygó hölgyek arca ijedtre váltott, s fejük egyre közeledett az ő fejéhez. Kezükkel feléje kapkodtak, és megpróbálták megérinteni az államtanácsosnéi fant, hogy részesüljenek annak különleges erejéből.
Az arcok között ott volt Nyávocska Jekatyerina eltorzult tekintete is, amint nyakán dagadó erekkel üvölti:
– Tolvaj! Tolvaj! – s közben görcsbe ránduló ujjakkal nyúlkál Akárkij Akárkijevics feje felé, hogy visszaszerezze onnét jogos tulajdonát.
Akárkij Akárkijevics semmit sem értett. Ahogy eddig sem. A megvadult pétervári úri dámák egyre szoruló gyűrűjében alig kapott levegőt, s már éppen azon volt, hogy ennyi volt, kész, vége, amikor egy késő esti nyárvégi szellő lekapta fejéről a fant, s az Avítt sugárút irányába fújta. A nyomás azonnal megszűnt, a hölgyek rögvest szétrebbentek. Amikor Akárkij Akárkijevics fellélegzett, azt látta, hogy Pétervár összes úrhölgye valami fekete szőrféleség – a viseltes állami fan – után rohan. Legelöl Nyávocska Jekatyerina hadonászó kezekkel, utána a többiek.
Akárkij Akárkijevics értetlenül állt az eset előtt, és sután. Magára nézett, s elriadt szürke kabátjától. Abba már belegondolni sem mert, hogy aki benne van, az tán még szürkébb. Vonzerejét az Avítt sugárút felett dobálta a szél.
A Balsój Plósagyon újra megindult az élet a régi kerékvágásban, szürke akárkijevicsekkel, elszabadult fanok nélkül. Akárkij akármit is gondoljon, ilyen fantasztikus kalandok igenis megesnek néha a világon; ritkán, de megesnek.
