Új magyar dráma ősbemutatójának részesei lehettek a Szentendrei Teátrum augusztus 5-6-7. előadásainak nézői. Pozsgai Zsolt A gyermekkirály c. izgalmas történelmi drámája 1068-ba, Salamon királyunk udvarába viszi el a nézőt, és aki érzékeny az áthallásokra is, a maga jelen korából sem kell, hogy kilépjen. A gyermekkirály egy jó dráma és egy kissé elnagyolt színrevitel eredményeként is szép sikert aratott a bemutatón.
Új darab színrevitelére ma már kevés nyári színház vállalkozik, holott egyre több településen rendeznek akár színházi jellegű fesztiválokat is. Ezért is dicséretes, hogy a Szentendrei Teátrum – az átvett produkciók megszokott gyakorlata mellett – mert ősbemutatóba is belevágni.
Pozsgai Zsolt, aki 1987-óta van jelen drámaíróként, dramaturgként, és egy ideje műveinek színházi és filmrendezőjeként is a hazai kulturális életben, 4 megjelent drámakötettel, és mintegy 80 színre is vitt művel dicsekedhet. A gyermekkirály 2010-ben íródott, és amikor szerzője Szegeden, a Kölyök musical színrevitelén dolgozott, ott fedezte fel az akkor 12 éves, tüneményes kisfiút, Bindics Botond gyermekszínészt. Ekkor érezte meg, hogy Salamon, a gyermekkirály szerepének eljátszását nyugodtan rábízhatja, ez által az előadhatóság egyik nagy akadálya el is gördült az útjából.
A gyermekkirály történetét, mintegy narrátorként a délszláv területekre, remeteségbe visszavonult idős király visszaemlékezése foglalja keretbe, amely – Lőte Attila szép hangján – bizonyos történelmi ismereteket is közöl a korról és a szereplők egymáshoz fűződő rokoni és egyéb szálairól. Ez nagyon is ráfér a nézőre, mert, ahogy a darabban Judit királyné megfogalmazza: „Olyan nagy itt a jövés-menés a trón körül, mint valami marhavásáron… itt minden reggel meg kell kérdeznem az öltöztetőmtől, hogy ki épp az aktuális király.”
Nos: Salamon (1053-1087), Árpád-házi magyar király I. András és Jaroszló Anasztázia kijevi hercegnő házasságából született. András már gyermekként királlyá koronáztatta, hogy fivérével, Bélával szemben biztosítsa fia számára a trónt. Ám halála után mégis Béla foglalta azt, és Salamon az anyjával az ugyancsak gyermek IV. Henrik német császárhoz menekült, akinek testvérével, a tízéves Judittal 1058-ban el is jegyezték. I. Béla halála (1063) után német csapatokkal tért vissza, így Székesfehérváron másodszor is királlyá koronázták. Béla fiai: Géza és László, akinek trónigényét a szomszéd országok uralkodóházai is támogatták, kezdetben elismerték királyságát. 1064-ben (a darab szerint 1068-ban) az unokatestvérek már együtt ünnepelték a húsvétot Pécsett, sőt az ünnepi koronát harmadszor maga Géza tette Salamon fejére. A gyermekkirály, noha köröttük mindenkinek a belső hatalmi harc fenntartása az érdeke, megpróbálkozik a békével és a kiegyezéssel. A magyar történelembe, mint a leghosszabb Árpád-házi béke korszaka került be a találkozó utáni időszak.
A darab cselekménye tehát ennek a pécsi húsvétnak az elképzelt története. Miközben Salamon, – anyja, Anasztázia és Mór püspök befolyására – őszinte kiegyezésre várja Géza herceget Pécsre, a háborúpárti Vid ispán, (aki saját érdekeinek megfelelően forgatja a köpönyeget) annak orvul elveszejtését fontolgatja. A kíséret nélkül, csupán felesége társaságában érkező Géza a pécsi bazilika felgyújtására, és a koronázás meghiúsítására sző terveket, ezért seregét Szigetvár felől küldi, mert a maga trónigényéről nem mond le, és Salamont sem ismeri el királynak. Ebben a helyzetben kell megoldást találnia a gyermekkirálynak, aki egyre jobban felnő ország-mentő feladatához. És a fordulat bekövetkezik, s bár a dómot ismeretlen érdekek felgyújtják, a kívánt dukátus megköttetik, és a béke létrejön (egy időre).
Jó tehát ez a történelmi szituáció egy dráma alapanyagának, és az író Pozsgai él is vele. Közben a beszélgetésekben fontos és szép mondatok hangzanak el, pl. amikor Bátor Opos, a király testőre úgy felel Salamon bátorság-kérdésére: „Úgy gondolom, életben hagyni és életben maradni, az a bátorság… A harc nem bátorság kérdése, erő kérdése, felség. A bátorság ahhoz kell, hogy elviseljük a kegyelmet és a megbocsátást.” Ismerve a rendszerváltás óta eltelt politikai küzdelmeket, nem nehéz felismerni a szerző áthallásos üzenetét: ennek az országnak végre béke kéne és megbocsátás, valamint a kegyelem elviselése.
A színműíró Pozsgai után lássuk a rendező Pozsgait, és ezen keresztül a színészi megvalósulást is. Az író tudja, hogy a legjobb darab mindig a színre vitt darab, ezért, – hogy a dolgokat rövidre zárja –, szereti maga megrendezni a műveit. Ez időnként jó, máskor nem. Jelen esetben pl. a szereplőválogatást és színészvezetést érzem felemásnak. Bindics Botond megtalálása Salamon szerepére telitalálat, mert ez a kisfiú úgy játszik, mintha a színészmesterséget az anyatejjel szívta volna magába, és szövegartikulációja is példamutató. De már nem vagyok ennyire meggyőződve a Géza herceget alakító Bánvölgyi Tamásról. Ez a hisztérikus-zavaros, bizonytalan figura, aki a feleségével úgy bánik, mint a pokróccal, aztán keménykedik a gyermekkirállyal, aztán mazochista módon mindenkit arra kér, hogy öljék őt meg, majd a királymérgezést magára akarja vállalni, miközben biztos, hogy nem is ő volt, szóval Géza számomra a legkevésbé jól megírt szerep, amire Bánvölgyi játéka még rá is tesz egy lapáttal. Sok és harsány, – amit a rendező észrevehetett volna, kivéve a megegyezés jeleneteit.
A három fejedelmi asszony: a méltóságteljes Anasztázia (Szilágyi Annamária), kikapós-lázadó Judit (Csorba Kata) és az elnyomottságába már-már beletörődő Zsófia (Márkus Melinda) külön vívják a maguk női harcát egymással és a férfiakkal. Különösen tetszett – íróilag is – a három monológjuk, amiben a külföldi rálátással bíró nők erről az országról, az itteni viszonyokról vallanak. A három színésznő játékából kiemelni egyiket sem tudnám, egyformán jól oldják meg különböző karakterű szerepüket. Szép pillanataik pl. Anasztázia és Judit szópárbaja Salamon feleségének erkölcseiről, vagy Zsófia „kivirágzó” magára találása az udvarban, korábbi megalázottságát követően. A negyedik női szerep a kis pogány lány Emeséé; erre sajnos nem sikerült Botondéhoz hasonló tehetségű gyermekszínészt találni Kovács Enikő Lili személyében.
Ami a többi férfiszerepet illeti, a király testőrét Szívós László nagyon rokonszenvesen, visszafogott eszközökkel játszotta. Bár a hűséges katona „nem a szavak embere” az író fontos dolgokat mondat ki vele, és ezek a szavak a maguk csöndességében erősebben hatnak, mint kardcsörtető politikusok harsány demagógiája. A békepárti Mór püspök jelmezében Gömöri Krisztián is kellemes élményt jelentett, különösen a pogány kislánnyal kapcsolatos érzelmi szálai szépek. Kár, hogy nem volt igazi „ellenfele”, mert amit Jakab Tamás Vid ispánként összeszerencsétlenkedett a színpadon, az maga a dilettáns amatőrizmus. Mintha önmaga paródiája lenne, állandóan a hülyén kinéző fejrevalóját igazgatta, meg a köpenyébe kapaszkodott, és egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Ilyen rossz színpadi jelenlétet nem észrevenni rendezői hanyagság. Jobb színészvezetéssel bizonyára ő is kevésbé lógna ki a szereplőtársak közül.
A munkatársak közül Mira János egyszerű, funkcionális díszletet alkotott, amelyben pár elem elmozdításával és megvilágításával a trónterem templommá, égő dómmá változik. Ezzel együtt nekem úgy tűnt, hogy a szentendrei Városháza udvarán felállított színpad, főként a járásokra kissé szűk volt az előadáshoz, még ilyen kevés szereplőnek is. Pap Janó jelmezeit dicsérni tudnám, ha Vid ispánból nem csinált volna bohócot.
Mindent összevetve: jó, hogy Pozsgai Zsolt ehhez a történelmi témához nyúlt, szép színdarabot hozott létre, bár ha egy kicsit több odafigyeléssel elemzi végig magában mind a textust, mind a rendezést, akkor még jobb, ütősebb élménnyel gazdagodtak volna a nézők. A szegedi bemutatóig, illetve a tervezett filmváltozatban ezeken még bizonyára lehet segíteni.
Muzsay András
