„Semmi se gyógyítja annyira a lelket, mint az érzékek, viszont semmi se gyógyítja annyira az érzékeket, mint a lélek.” 160 éve született Oscar Wilde, a XIX. század utolsó évtizedének legsikeresebb, tragikus sorsú angol drámaírója, költője.
Százhatvan éve született Oscar Wilde, a XIX. század utolsó évtizedének legsikeresebb, tragikus sorsú angol drámaírója, költője. 1854. október 16-án született Dublinban Finghal O’Flahertie Wills néven, tehetős nemesi-értelmiségi családban, nevelőnőitől tanult meg németül és franciául. Tizenhét éves korától járt egyetemre előbb Dublinban, majd Oxfordban, ahol egy költeményével és rajzaival is díjat nyert.
Hiába volt azonban tehetséges, fegyelmezetlensége miatt nem kapott tanári állást, így apja halála után örökségéből Londonba költözött. Gyorsan kedvelt alakja lett a társasági életnek nemcsak sziporkázó aforizmái, hanem dandy viselkedése és öltözködése miatt is. 1881-ben jelentette meg első verseskötetét, amely ugyan nem aratott osztatlan sikert, de sikerült felhívnia magára a figyelmet. Wilde az angol preraffaeliták és a francia szimbolisták követője, az angol l’art pour l’art irányzat vezére lett.
A sármos és szellemes esztétát 1882-ben amerikai előadói körútra hívták, az eredetileg 4 hónapra és 50 előadásra tervezett előadássorozat végül egy évnél is tovább tartott, s Wilde 140 alkalommal bűvölte el hallgatóságát. Közben barátságot kötött az amerikai szellemi élet kiválóságaival, s a sajtó is bő terjedelemben foglalkozott személyével.
1884. május 29-én feleségül vette Constance Lloydot, egy ismert ügyvéd művelt, nyelveket beszélő, független gondolkodású lányát, s gyors egymásutánban két fiuk született. A családfenntartóvá előlépett Wilde életet lehelt egy női magazinba, közben megírta leghíresebb műveit. Sikert aratott két gyermekkönyve, A boldog herceg és A gránátalmaház. Meséi alapgondolatát a részvét ihlette; részvét a szegények, a nyomorékok, a szerelem áldozatai iránt. S a mesék tájai, a városok, a királyságok, a mágusok és kereskedők – mintha az Ezeregyéjszaka világa kelne új életre a múlt századvégi angol író tollán. Szánalom és áldozat, keleti egzotikum, gazdagság, szemkápráztató ékszerek – ebben a sokszor túldíszített keretben ad szívig ható képet Wilde az emberi lélek legbenső csodáiról.
Napvilágot látott első és egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe, amely Kosztolányi Dezső fordításában lett ismert és közkedvelt Magyarországon. Ezt 1890-ben egy amerikai magazin közölte, s homoerotikus utalásai miatt hatalmas vihart kavart a viktoriánus Angliában. A történetben Dorian gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz; a pincében elrejtett képmás életre kel…
Wilde színpadi íróként szellemes, az angol „jó társaságot” bíráló darabjaival – Lady Windermere legyezője, A jelentéktelen asszony, Az ideális férj, Bunbury – aratott zajos sikert, e műveit ma is gyakran játsszák.
„– Igen, manapság minden tekintetben túl vagyunk terhelve. Azt hiszem, a szegény igazi tragédiája az, hogy csakis az önmegtagadást gyakorolhatja. A szép bűn, akár a szép tárgy, a gazdag ember előjoga.
– Nemcsak pénzzel kell fizetni ezért.
– Hát még mivel, Basil?
– Ó, lelkiismeret-furdalással, szenvedéssel és… igen, a lealacsonyodás tudatával.
Lord Henry vállat vont.
– Édes öregem, a középkori művészet pompás, de a középkori érzés divatját múlta. Regényben még föl lehet használni, megengedem. De akkor azt lehet fölhasználni regényben, ami a valóságban már merőben haszontalan. Hidd el nekem, a civilizált ember sohasem bánta meg a gyönyörét, és a civilizálatlan ember sohasem tudja, mi a gyönyör.” (Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe)
A népszerű és sikeres író 1891 nyarán találkozott Lord Alfred Douglas-szel, aki maga is író volt, s esztétikai nézeteik is közel álltak. A Bosie becenéven ismert márki és az író elválaszthatatlan barátok lettek, s kapcsolatukat nem is nagyon takargatták. Bosie apja 1895 februárjában a Wilde klubjában hagyott névjegyen „szodomitának” nevezte az írót, aki érthetetlen okokból, barátai tanácsa ellenére bíróság elé vitte az ügyet. Az idős lord válaszkeresetében immár nyíltan homoszexualitással vádolta meg Wilde-ot. A hatalmas visszhangot keltő tárgyalás során az író keresetét elutasították, majd egy újabb perben homoszexualitása miatt két év börtönre ítélték. Az író anyagilag, erkölcsileg és testileg is tönkre menve szabadult, felesége elvált tőle, a társaságból kiközösítették. Börtönévei alatt születtek a megrázó művei, a De profundis és A readingi fegyház balladája.
Életének utolsó három évét szegényen és betegen Franciaországban töltötte, egy párizsi hotelszobában halt meg 1900. november 30-án. Hazájában sokáig még nevét sem illett kimondani, s csak évtizedek után fedezték fel ismét nagyságát.
