„Öntörvényű volt. Titokzatos. Befelé forduló. Csak a szerepeiben tárulkozott föl. Ha nem játszott, nem viselkedett színészként.” 80 éves lenne Őze Lajos Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, kiváló művész.
„Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: >Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van.< Mire az öreg azt mondta: >Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy…?< Hát ha neki hat volt, akkor nekem NÉGYSZÁZ van…” (Őze Lajos)
Őze Lajos 1935 . április 27-én Szentesen született, nagyon szegény családban. Alkalmi munkás apja hentesként kezdte, s uránbányászként fejezte be életét, anyja a helyi állami gazdaságban volt szakácsnő, majd gyermeknevelő, cseléd, mindenes. Szülei válása után, tíz évesen nevelőanyához került, aki verte, ekkor kezdett el dadogni. E hibája miatt sem játszótársai, sem barátai nem akadtak, a magányos gyerek az olvasásba menekült.
A növénytermesztő szakmunkásképzőben szerencséjére akadt egy nagyszerű tanár, aki a szünetben feleltette, hogy a többiek ne nevessék ki. A gyógyulást a nótázásnak köszönhette, a nagyapjától tanult dalok dúdolása felszabadította gátlásait – olyannyira, hogy verseket kezdett mondani. Bejutott a Színművészeti Főiskolára, ahol Gellért Endre vezette a főtanszakot. A kiváló színészpedagógus felfigyelt Őze tehetségére, s délutánonként órákat foglalkozott vele külön.
A diploma megszerzése után pályáját karakterszerepekkel a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte 1956-ban. Kollégái már akkor Lajos bátyámnak, Lajos bácsinak szólították, talán mert komolyabbnak, fáradtabbnak nézett ki életkoránál. 1959-ben a Nemzeti Színház tagja lett, s haláláig hűséges maradt az ország első színházához. Még zömmel mellékszerepeket játszott, amikor már nagy egyéniségként kezdték emlegetni. Átlagos termetű és külsejű volt, de mindig rá kellett figyelni, amikor belépett a színpadra. Klasszikus és mai darabok vezető karakterfiguráit, a drámairodalom sok-sok ellentmondásos alakját formálta meg a Nemzetiben és a gyulai nyári játékokon, amelynek állandó színésze lett.
„Öntörvényű volt. Titokzatos. Befelé forduló. Csak a szerepeiben tárulkozott föl. Ha nem játszott, nem viselkedett színészként. Rejtély, mikor tanult szerepet, mikor szerezte meglepően sokoldalú műveltségét, naprakész tájékozottságát. Senki nem tudta, honnan meríti lenyűgözően életteli megfigyeléseit az emberekről, szerep-énjei kimeríthetetlen nyersanyagáról. Nem adta ki magát senkinek. Úgy ment el, ahogyan jött: némán, jelentőségteljesen, ismeretlenül.”
Tehetségének sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Bánk bánban Tiborcot és Biberachot egyaránt játszotta. Különösen emlékezetesek a Shakespeare-művekben, továbbá a Csongor és Tündében, A szecsuáni jólélekben és az Éjjeli menedékhelyben nyújtott alakításai. Jelentősen hozzájárult a kortárs magyar írók – Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Sánta Ferenc, Örkény István – műveinek színpadi sikeréhez.
Filmen már főiskolás korában szerepelt (Egy pikoló világos), ezt számos karakter- és főszerep követte. Kiemelkedőt alakított a magyar filmtörténet két korszakos alkotásában: Bacsó Péter A tanú című szatírájában (1969) Virág elvtársat, Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében (1976) Gyuricza órást formálta meg.
„Két részre lehet osztani az életét. Az első egy lényegesen vidámabb, egészségesebb időszak volt. Miután azonban megtudta az orvostól, hogy egy rosszindulatú daganat van a füle mögött, kvázi halálra van ítélve, attól kezdve soha nem kapcsolta ki a második énjét. Az a régi, jó kedélyű, jó humorú Őze Lajos egy magába zárkózó, végtelenül racionalista, megridegült ember lett. Korábban a fiatalság lendületével ivott, de amikor beigazolódott a rákgyanú, már önpusztítóan.” (Valachi Anna: A Színjátékos életei, Csurka László színművész)
Őze Lajos pályája, élete tele volt töréssel, újraindulással, mámorba meneküléssel. Az 1960-as évektől depresszió gyötörte az érzékeny lelkületű, sérülékeny színészt, színpadon és magánéletében gyakran hozta zavarba környezetét kiszámíthatatlan viselkedésével. Az önemésztő művész 49 éves korában, 1984. október 21-én távozott az élők sorából.
A Jászai Mari-díjat 1970-ben, a kiváló művész címet 1984-ben, a Kossuth-díjat csak jóval halála után, 1990-ben kapta meg a XX. század egyik legnagyobb magyar színésze. A Gyulai Várszínház díjat alapított emlékére. Fia, Őze Áron is a színpadi mesterséget választotta. A beszédhibások egyesülete: a Démoszthenész Egyesület, és a Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete, „Őze Lajos” Vers, Prózamondó és Népdaléneklési versenyt alapított annak kapcsán, hogy Őze Lajos milyen heroikus küzdelmet vívott a beszédhibájának korrigálásával.
