Híres hegedűművészek olyan sokan voltak és vannak, hogy a teljesség igényével lehetetlen felsorolni őket. Paganini, „az ördög hegedűse” 230 éve született.
Minden remekmű hangsúlyozza és megvilágítja a maga műfaját, mint hátteret, nyersanyagot és közösséget, amelyből létrejött – de még jobban a maga egyszeri csodáját, mint egyéniséget és alkotót. A 19. században a zenehallgatás és vele a nagy zenészek életében való részvétel külön dilettáns művészetté terebélyesedett; azok a hallgatók, akik a kor parádés zenésztablóin, a Schuberték házi-hangversenye, Paganini a dobogón, Chopin zongorázik, Joachim hegedül, Wagner és Liszt társasága a Wahnfried-villában, Schumann alkot és más, hasonló című hatásos képeken áhítattal veszik körül a művészt, nemcsak a zenéből, de a zenészből szívják életkedvüket, a művésztől függenek.
Párizst ekkoriban a zene éltette, a hangszerjátszó virtuózok hozták lázba, Niccolo Paganini, a világjáró olasz hegedűművész boszorkányos és szertelen bravúrjai pedig térdre kényszerítették a művészet fővárosát. Kétszázharminc éve, 1782. október 27-én született Niccolo Paganini, akit virtuóz játéka miatt csak „az ördög hegedűseként” emlegetnek.
Züllésből a siker felé
A Genovában született Paganini már nyolcévesen fellépett, tizenhárom évesen pedig elbocsátották a konzervatóriumból, mondván: már nincs mit tanítsanak neki. A korán jött sikerrel nem tudott megbirkózni, inni és kártyázni kezdett, a zülléstől végül egy ismeretlen asszony mentette meg, aki menedéket adott neki.
Paganini három év aszketikus gyakorlás után, 1810-ben ismét turnézni kezdett, de a kor szokásától eltérően egyedül, kísérő nélkül. Az 1830-as években mérgezést kapott a szifiliszének kezelésére felírt higanytól, és negyvenévesen időlegesen vissza kellett vonulnia. A „bánatban elveszve” töltött két év után 1824-ben tért vissza a koncertpódiumra, 1828-tól hatéves európai koncertkörutat kezdett. Ekkor már mai értelemben véve szupersztárnak számított, angliai fellépéseiért olyan hatalmas gázsit zsebelhetett be, amekkorát addig még soha egyetlen előadóművész sem kapott.
A pénzt amilyen könnyen kereste, olyan gyorsan költötte el, mivel szenvedélyes szerencsejátékos és nőcsábász volt. Halála előtt néhány évvel Párizsban akart kaszinót nyitni, de ebben az egy dologban nem járt sikerrel. Minden idők talán legnagyobb, de mindenképpen leghíresebb hegedűse 1840. május 27-én Nizzában halt meg.
Nevezték istennek és a sátán cimborájának
Paganini a romantikus művész őstípusa, előadói hírneve – méltán – túlszárnyalta a zeneszerzőit. A közönség szinte hisztérikusan rajongott a sápadt, sovány, horgas orrú, csapzott hajú művészért, aki köré szerelmi kalandjai és szakmai diadalai miatt is legendák szövődtek. Fellépései alatt a lassú részeknél olykor sírtak a nézőtéren, máskor egy gyors darab előadása után egyik hallgatója napokig félőrülten hajtogatta: látta, hogy maga az ördög segített a hegedűsnek. Nevezték istennek és a sátán cimborájának, aki lelkét adta cserébe káprázatos játékáért, nem egy hallgatója keresztet vetett, amikor a hegedűs bejött a terembe. Kedvenc hegedűje a hangzása miatt általa ágyúnak nevezett Guarneri volt, amelynek húrjai a szokásostól eltérően egy szinten voltak, így akár egyszerre három vagy négy húrt is meg tudott rajta szólaltatni.
A hangszert egy kereskedőtől egy koncertre kapta kölcsön, de megtartotta, a hegedű gazdája pedig nem mert reklamálni, annyira félt Paganini állítólagos természetfeletti hatalmától. Az a szóbeszéd is járta, hogy a hangszer hangja azért ilyen különleges, mert Paganini elcsábított és meggyilkolt egy nőt, akinek lelkét a hegedűbe börtönözte – sokan hallani is vélték a nő sikongását Paganini játéka közben. Talán ezért, de a művésznek holtában sem volt nyugta: az egyházi tiltás miatt csak két hónap után tudták eltemetni birtokának kerítése mellé. Az arra járók azonban különös hangokra panaszkodtak, így 1844-ben genovai házának kertjében, majd 1845-ben Pármában temették el, egyházi végtisztességet csak húsz év után kapott.
A balkezes zseni
Paganini bravúrdarabjai közül ma már jobbára csak versenyműveit és a Moto Perpetuót játsszák. Berlioz neki írta a Harold Itáliában című darabját, de Paganini komolytalannak tartotta a brácsaszólamot és sosem volt hajlandó eljátszani. Fantasztikus technikáját ma a Marfan- avagy Ehlers-Danlos szindrómának tulajdonítják: ez a betegség egyebek között rendellenesen hosszú és hajlékony ujjakkal jár.
A balkezes zseni képes volt egy fogással négy húron három oktávot játszani, ami szinte lehetetlen feladat. A legenda szerint egyik koncertjén elszakadt a hegedű egyik húrja, Paganini azonban nem zavartatta magát: a megmaradt három húron zavartalanul játszott tovább. Ettől kezdve szívesen kápráztatta el közönségét azzal, hogy akár egyetlen húron adott elő darabokat (írt is kompozíciókat egy húrra), máskor koncert előtt a négy húrból egyet fél hanggal feljebb hangolt. Hatása szinte felmérhetetlen a zene fejlődésére, korábban elképzelhetetlen szintre emelte hangszerének technikáját, hasonlóra csak Liszt volt képes a zongorán.
