Robert Schumannról és feleségéről, a zongoraművész Clara Schumannról viszonylag sok ismerettel rendelkezünk a hátramaradt napló- és levelezéstöredékeik, illetve a kortárs zenészek, művészek által. Clara Schumann korának kiemelkedő művésze és független asszonya volt.
Schumann ist der Dichter
A „bécsi klasszikusok”: Beethoven, Haydn, Mozart; és Schubert, de ne feledjük Händelt se a „nagyok” mellől… Majd az ifjak következtek: Mendelssohnnal a romantika, Liszt a szellemi és zenei élet energiája, Berlioz, Schumann a hangulat áradata, őket újabb korszakváltás követte, hogy színteret kapjon Johannes Brahms, a nagy klasszikusokat felidéző.
Asszony- vagy művészsors
Clara Wieck, később Clara Schumann számára a méltán híres zeneszerző, Mendelssohn barátsága mellett a tizenhatodik életév a szerelmet is meghozta: ekkor vall a lánynak először érzelmeiről Robert Schumannn, és veszi kezdetét a szenvedélyes és szívfacsaró szerelem, az élet megpróbáltatásaival, a tehetség kibontakozásával. Ennek a kortalan szépségnek, Clara Schumannak egy harc az élete. Egy harc a „mindenre elszánt gonosz” apával, majd az egyre súlyosbodó idegbaj felé haladó férj tragikus végkifejletével, és egy harc önmagával, amit a álmosítóan szürke jó barát (és szerető?), Johannes Brahms – aki „hirtelen robbant be Clara életébe… a folytatás… mozgalmas volt, de a családi titkok fejezetébe tartozik…” – igyekszik feloldani.
Robert Schumann, a már befutott zenész 1840-ben feleségül vette tanítómestere, Wieck lányát, akit tizenévesen ismert meg. Clarát apja zongoraművésznek szánta, ezért tiltotta kapcsolatukat, a fiatalok végül bírói engedéllyel keltek egybe egy nappal Clara 21. születésnapja előtt. A megtalált boldogság egy év alatt csaknem 140 dal megírására ihlette (ez volt a „dalok éve”, az úgynevezett „Liederjahr”), s Schubert méltó társa lett ciklusaival, amelyekben az énekkel egyenrangúvá emelte a zongoraszólamot. Clara mindenben követte férjét, rajongtak egymásért. Sőt, saját sikeres európai koncertkörútjain férje darabjait is népszerűsítette, s talán az egyetlen előadó volt, aki teljesen meg tudott felelni Schumann igényeinek. A zeneszerző Clara számára írta a-moll zongoraversenyét, amely ma is gyakran felcsendül a világ hangversenytermeiben.
Liszt az elsők között hívta fel a francia zenei világ figyelmét Schumannra. Előadta a darabjait, és lelkes kritikákat írt róluk a sajtóban. Az egyik francia zenei lapban Clara Schumannról is közzétett egy hosszú méltatást. Miután megjelent, megkérdezte a zongoraművésznőt, hogy tetszett-e neki. Az igennel felelt, de hozzátette:
– Miért írta azt, hogy gyakorlás közben jobbról is, balról is egy fekete macska ül a zongorámon a kottatartó mellett? Tudja, hogy ez nem igaz.
– Drága hölgyem! – felelte Liszt. – Ahhoz, hogy a francia olvasó befogadjon egy ilyen cikket, kell bele egy kis fűszer.
Schumann új „iskolát” teremtett rövid, lírai zongora-miniatűrjeivel. Komponált kamarazenét, négy szimfóniát és színpadi kísérőzenét is. A negyvenes években a lipcsei konzervatóriumban tanított, vezényelt is, majd Drezdába, később Düsseldorfba költözött. A súlyosan terhelt családból származó Schumannon egyre jobban elhatalmasodott a depresszió, hallucinációival időleges vakság és állandó szédülés párosult. A komponálással nem hagyott fel, ekkor írta Genovéva címmel egy középkori legenda nyomán egyetlen befejezett operáját. Állapota egyre rosszabbodott, utolsó darabját egy éjszaka, álmából felriadva komponálta. 1854-ben, miután öngyilkossági szándékkal a jeges Rajnába ugrott, őrültnek nyilvánították és elmegyógyintézetbe került, két évet élt teljes magányban, elzárva a külvilágtól, mígnem 1856. július 29-én meghalt.
A kor, amelyben élt, nehezen érthette Clara Schumann (az ünnepelt zongoraművész, nyolc gyermek édesanyja, egy zseniális komponista odaadó felesége, és nem utolsósorban nagy idők tanúja) szenvedélyét, illetve szenvedélyességét. A boldognak, ám rövidnek mondható házasságát tönkre tette Schumann elmebaja, ám a hallatlanul szenzibilis Clara keményebb és erősebb volt mindennél és mindenkinél, aki csak körülvette. Talán túlzottan is kemény és túlzottan is erős.
Miután férje az endenichi tébolydába került 1854-ben két évvel később bekövetkező haláláig mindössze egyszer látogatta meg, a gyászt és a fájdalmat pedig magába zárva koncertkörútra indult, s nem fél véleményt alkotni, önállóan dönteni, cselekedni és vállalni annak következményeit.
Clara és férje is jó barátként és zenésztársként tekintett a fiatal Brahmsra, aki lenyűgözte őket zongorajátékával. „Zseniként” magasztalták, támogatták zenei pályáján és nevének megismertetésében. Ez a barátság, Robert Schumann depressziója majd elmegyógyintézeti időszaka és az azt követő halála után mind mélyebbé kezdett válni, Brahms lángra gyulladt a nála 14 évvel idősebb Clara Schumann iránt. A zeneszerző haláláig Düsseldorfban maradt, s a fiatalkori szenvedély elmúltával is az asszony hű barátja és levelezőtársa maradt.
Felhasznált irodalom: Claude Samuel: Clara S. – Egy szenvedély rejtelmei, Európa Kiadó
GT
