125 éve halt meg Paul Verlaine, a szimbolista költészet kiemelkedő képviselője, aki felfedezte a hangulatok világát a költészet számára és aki az árnyalatokat kereste a színekkel szemben, miközben menekült a rímektől és a csattanóktól.
Ahogyan Ady, úgy Paul Verlaine, a szinte faunra emlékeztető költő is örök emléket állított fel magáról, amint egy pohár abszint előtt üldögél az asztalnál. Verlaine több, mint a borozgató, lezüllött költő; több, mint a két zseni, Verlaine és Rimbaud botrányokkal teli kapcsolata. Paul Verlaine versei élénken élnek az emlékezetben, és a francia nemzeti örökség részét képezik. Verssorait több nemzedék diákjai fújják kívülről, lévén kötelező penzum az iskolákban.
Henri Fantin-Latour: Az asztalnál – állnak Elzéar Bonnier, Emile Blémont, Jean Aicard portréja. Ülnek: Paul Verlaine, Arthur Rimbaud, Léon Valade, Ernest d’Hervilly és Camille Pelletan.
Paul Verlaine 1844. március 30-án született Metzben, egy mérnökkari százados fiaként. Már középiskolás korában jelét adta tehetségének, de a konvenciókkal szembeni ellenszenvének és deviáns természetének is. Első versét tizennégy évesen küldte el Victor Hugónak. Érettségi után hivatalnok lett, irodalmi kávéházakban és szalonokban ismerkedett meg a parnasszistákkal és más jeles kortársaival, köztük Mallarméval és Anatole France-szal.
PAUL VERLAINE: HOLDFÉNY
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy, karcsú szökőkutak a parkban.
(fordító: Szabó Lőrinc)
Vajon csak ez lenne az oka, hogy mindannyiunk számára közkedvelt költő maradt, igazi bohém, akinek nem éppen jó sors jutott osztályrészül, és akit ma is a költők fejedelmének tartanak azután is, hogy sokan gyalázattal emlegették. 1944-ben egy irodalomkritikus elkárhozott embernek, üresfejű szoknyapecérnek, útszéli faunnak titulálta. Anatole France „falusi boszorkányt” látott benne. „Rövid, ritkás, de keményszálú szakállával egy filozófia nélküli Szókratészre emlékeztet aki, nem ura magának. Meglepi, sokkolja a figyelő tekintetet. Egyszerre vad és hízelgő, kegyetlen és barátságos” – írták róla.
A Zöldségárus szerzője a tehetségben gazdag „szegény Verlaine”-ről beszélt, aki ugyanakkor nyughatatlan és akinek kettős énje van. Anatole France nagyon jól látta. A költő valóban a szelídséget és az erőszakot egyesítette magában. Gyönyörű, tiszta, szelíd költeményeket éppúgy írt mint „útszéli” verseket. Manapság azonban erotikus, sőt a homoszexualitásról szóló versei sem jelentenek tabut többé. Halálának évfordulóján a párizsi Chatelet színházban éppen ezekből az általa és barátja Rimbaud által írt versekből tartanak felolvasóestet Fauré, Debussy és Chabrier zongoradarbjainak kíséretében.
Verlaine – a szimbolista költészet megalkotója, aki oly sok követőre talált a maga korában – 1844. március 30-án Metz-ben született, iskoláit Párizsban végezte. 1862-ben érettségizett. 1866-ban írta első költeményeit a Szaturnuszi verseket, amelyet nagy tetszéssel fogadott a költőtársadalom. 1870-ben nősült, és akkor jelent második verseskötete a La bonne chanson.
Nem sokkal később kereste meg soraival egy charleville-i fiú, Jean-Arthur Rimbaud. Verlaine válaszolt neki: csak jöjjön, hívjuk, várjuk – volt az üzenetre a válasz. Mindez egy botrányokkal teli kapcsolat kezdetét jelentette. Verlaine fiatal barátja miatt elhagyta családját és Rimbaud-val együtt végigcsavarogták Európát. Arras-ban, Brüsszelben, Charleroi-ban, Londonban éltek együtt. Veszekedések, szakítások, majd a már ismert történet: Verlaine egy perpatvar közepette kétszer rálőtt Rimbaud-ra. Letartóztatták, két év börtönre ítélték. Cellájában sem hagyott fel azonban a költészettel és ott írta Az ég oly kék és tiszta a tető fölött című kötetét. A költő visszanyerte szabadságát, elvált.
1881-ben sikerrel jelent meg a Bölcsesség (Sagesse) című újabb kötete. Verlaine az 1800-as évek utolsó évtizedében írta pajzán, szókimondó verseit, melyek első kiadása hamar a bezúzatás sorsára jutott. A következő kiadás már Femmes, azaz Nők címmel jelent meg, de a korabeli kereskedők még csak titokban árusíthatták. A magyar kiadásban a szövegek Szabó Lőrinc mesteri fordításában olvashatók.
Versei rendszeresen megjelentek, ő maga azonban egyre mélyebbre süllyedt: a legsötétebb csapszékeket, lebujokat látogatta, ivászatról ivászatra tántorgott, vagy éppen a kórházi ágyon hánykolódott, mert akkor már súlyos beteg volt. Eközben is a tisztességről, és arról álmodozott azonban, hogy egykor a Francia Akadémia nagyjai között kap majd helyet. 1896. január 8-án szeretőjének – akit csak „Madame Verlaine”-nek nevezett – párizsi lakásában érte a halál.
