130 éve hunyt el Paul Verlaine, a francia szimbolizmus egyik legkülönösebb alakja: költő, aki egész életében az érzelmek, a zeneiség és az önpusztítás határmezsgyéjén egyensúlyozott. Zseniális versei mögött zaklatott sors, botrányos kapcsolatok és állandó belső küzdelmek húzódtak meg.
„Zenét minékünk, csak zenét…”
Paul Verlaine ellentmondásos életéről és lírájáról nehéz csak szépet írni. Egyszerre volt újító szellemű, érzelmekkel teli lírai alkat és önpusztító, akarnok és függőségeinek engedő férfi. Verlaine 1844. március 30-án született Metzben, katonatiszt fiaként. Már kamaszéveiben nyilvánvalóvá vált rendkívüli költői érzékenysége – és az is, hogy nehezen viseli a szabályokat. Tizennégy évesen verseket küldött Victor Hugónak, miközben egyre inkább idegennek érezte magát a polgári elvárások világában. Hivatalnoki munkát vállalt, de igazi otthona a párizsi irodalmi kávéházak és szalonok közege lett.
Korai köteteiben – például a Szaturnuszi költeményekben – Baudelaire és a parnasszisták hatása érezhető, ám Verlaine már ekkor a hangulatokra, a sejtetésre és a belső rezdülésekre figyelt. A Szerelmes mulatozások játékos, rokokó világa mögött személyes érzelmek és veszteségek húzódnak meg. Költészete fokozatosan eltávolodott a kimunkált formák merevségétől, és egyre inkább a zene felé fordult.
PAUL VERLAINE: HOLDFÉNY
Clair de lune
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
(fordító: Szabó Lőrinc)
Szerelem és botrány
Verlaine fiatalon megnősült, feleségében egy ideig a megváltást látta. A történelem azonban közbeszólt: a párizsi kommün idején politikai szerepet vállalt, majd a bukás után visszazuhant a bohém életformába.
Alkoholproblémái és Arthur Rimbaud iránti szenvedélyes, pusztító kapcsolata végleg felőrölte házasságát. Rimbaud-val együtt Európát járta, miközben megszülettek pályájának legfinomabb, legzeneibb versei.
Egy végzetes brüsszeli összetűzés során Verlaine rálőtt Rimbaud-ra, amiért börtönbüntetésre ítélték. A fogság idején – az alkohol hiánya és a vallásos olvasmányok hatására – mély lelki átalakuláson ment keresztül. Ez az időszak hozta el a megtérés élményét és a Bölcsesség című kötetet, amelyben a hit, a vezeklés és a lelki tisztulás kapott hangot.
Az elátkozott költő szerepében
Verlaine költői hitvallását egyetlen sor foglalja össze: a vers elsősorban hangzás, ritmus, zene. Nem tanítani akart, hanem hatni. Ezzel az elvvel óriási befolyást gyakorolt a szimbolistákra – még akkor is, amikor később vitába keveredett velük. Szerinte a rím és a zeneiség nélkül a francia költészet elveszíti lelkét.
Késői éveiben Verlaine egyszerre volt ünnepelt és nyomorúságos figura. Írásaiból élt, kórházak és olcsó szállások között vándorolt.
Prózai műveiben – például Az elátkozott költőkben – saját sorsát is megírta, miközben más, kívülálló alkotókat mutatott be. Élete végén megkapta a „költőfejedelem” címet, ám egészsége és lelkiállapota ekkorra már végzetesen megromlott.
Paul Verlaine 1896. január 8-án halt meg Párizsban. Költészete ma is jelentős hatással van: versei nem gondolatmenetekkel, hanem hangulatokkal dolgoznak, közvetlenül az érzékekre hatnak. Az Őszi chanson néhány sora talán mindennél jobban összefoglalja örökségét: egy költőt, aki megmutatta, hogy a nyelv képes zenévé válni.
