„Csak menj tovább és ne emészd magad! / Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj / s vidd az egyetlen kincset, ami drága, / s puszta fegyvered a hadakozásra: / a lelki szegénységet s Istened.” Ezen a héten a 181 éve született Paul Verlaine gyönyörű versét ajánljuk.
Az egyik legnagyobb szimbolista, Paul Verlaine a hangulatok világát fedezi fel a költészet számára, az árnyalatot keresi a színnel szemben, menekül a rímtől és a csattanótól.
„A nagy lírikusokban valami furcsa, önmaguk ellen forduló vágy él, hogy megszabaduljanak áruló eszközeiktől, a szavaktól, amelyek cserben hagyják őket, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk: hogy túljussanak a szavakon, romances sans paroles-okat, szövegnélküli románcokat költsenek, mint ahogy Paul Verlaine mondta – vagyis zenét” – írja Szerb Antal, aki Verlaine-t így jellemezte: „Párhuzamosan élt benne az angyal és a démon.”
Paul Verlaine 1844. március 30-án született Metzben és 1896. január 8-án halt meg Párizsban.
PAUL VERLAINE: CSAK MENJ TOVÁBB
Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szived reményét.
Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a hugod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.
Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.
Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett
győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.
(Fordító: Rónay György)
