Paulay Ede színész, rendező, színigazgató jelentős szerepet játszott a modern magyarországi színész- és rendezőképzés megszervezésében, irányításával a kortárs európai színház színvonalára emelkedett a Nemzeti Színház.
„Paulay Ede munkásságának jelentősége, hogy elszakad a naturalizmusnak történeti hűségre (meiningeniek) való törekvésétől éppúgy, mint a francia naturalisták elveitől; attól tudniillik, hogy a konkrét mindennapiasságot kell ábrázolni. Elhatárolja magát a szerepköröknek a francia jól megcsinált színdarabokra érvényes megoldásaitól is; noha mint rendező sokat színpadra állított. A romantikus színjátszás ösztönössége helyett a tudatosságot és a főalak egyéni „nagyalakítása” helyett az összjátékot tartja megfelelőnek. A természetes beszédet kívánja, de nem a társalgási beszédstílust.
A magyar színjátszás 20. századi alakulását tekintve talán a lélektani realizmus irányába mutató elgondolásai a legfontosabbak. Ő rakta le ugyanis azokat az alapokat, amelyek még a 20. század végén is jellemzik a magyar színházak előadásait.” (Paulay Ede elmélete a színészetről, 1841)
185 éve, 1836. március 12-én született Tokajban Paulay Ede színész, rendező, színészpedagógus. Adóhivatalnok apja papnak szánta, ám ő 16 évesen felhagyott tanulmányaival, s beállt színésznek. Kőszegi Endre társulatával Miskolc, majd Győr, Szeged, Szabadka, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Debrecen publikumának tetszését igyekezett megnyerni.
A pesti Nemzeti Színházban 1863. augusztus 26-án Katona József Bánk bánjának címszerepében mutatkozott be, s noha a kritika fanyalogva fogadta, szeptemberben szerződtették. Élete végéig – az 1874 és 1877 közötti éveket leszámítva – a Nemzeti tagja maradt. Színészi talentumával nem tűnt ki (1875-ben el is búcsúzott a színpadtól), de egyre inkább az idős igazgató, Szigligeti Ede „jobbkeze” lett, s tagja a drámabíráló bizottságnak. 1868-tól a Színészeti Tanodában a drámai gyakorlat, később az elméleti szak tanára, 1893-tól a drámai színészképző főigazgatója volt. A tanodában generációkat nevelt, a színészet elmélete címmel könyvet is írt, ötvözve a mesterségbeli ismereteket és a lélektani tudnivalókat.
A színi iskolából a legjobbakat a Nemzeti Színházba szerződtette, ahová 1878-ban őt nevezték ki drámai szakigazgatónak. Az ország első társulatánál kifejtett tizenhat esztendei működése a magyar színháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik. Neki kellett önálló, csak drámai színházzá formálnia a Nemzetit, miután 1884-ben, a Sugár úti operaház felépültével az operatársulat kivált, s neki köszönhető, hogy a kortárs magyar drámairodalom alapvető fontossággal volt jelen a Nemzeti színpadán. Színházteremtő erejének bizonysága a Csongor és Tünde, majd Az ember tragédiájának első színpadra állítása, noha akkor mindenki előadhatatlannak vélte mindkettőt. Madách művét 1883. szeptember 21-én mutatták be többek közt Jászai Mari (Éva), Nagy Imre (Ádám), Márkus Emília, Prielle Kornélia szereplésével.
Paulay állandó szerzője volt Csiky Gergely, akit maga mellé vett dramaturgnak, s az ő igazgatósága alatt aratta első sikerét a fiatal Herczeg Ferenc. Színre vitt számos görög tragédiát és komédiát, bemutatta Shakespeare műveit, a francia és a német klasszikusokat, s megjelent színpadán a kortárs francia drámairodalom és Ibsen is. Harminchét színművet fordított.
Igazgatása alatt a Nemzeti színésztársadalmában a minőség, a tehetség volt a fő szempont. Paulay szigorú volt, olykor indulatos, de rendet szakmai tekintélyével teremtett a társulatban, mondása szerint „a megállapodás is hanyatlás”. Paulay Ede teremtette meg a színpadi munka egységes fegyelmét, a kidolgozott összjátékot. Európai színházat hozott létre jó nevű társulattal, modern színháztechnikával. Kontinensünkön elsőként ő vezettette be a színházba a villanyvilágítást.
A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint 1892-ben sikeres bécsi vendégjátékra vitte a Nemzeti Színház társulatát. Mintegy 61 színmű lefordításával tevékeny részt vállalt abban, hogy a színház folyamatosan újdonságokhoz juthasson.
Munkáját 1881-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével jutalmazták. 1888-ban megválasztották az Írók és Művészek Társasága elnökévé. Mindkét felesége színésznő volt, s lánya ugyancsak ezt a hivatást választotta. A Nemzeti Színház első aranykorának megteremtője 58 éves korában, 1894. március 12-én, éppen születésnapján hunyt el Budapesten.
