A maffia mészárosa. Elkötelezett családfő és apa. Harminc éven át kettős életet élt… Az Egyesült Államok történetének leghírhedtebb bérgyilkosa lett belőle. Ez a Jeges igaz története.
Sammy „a Bika” Gravano társául szegődött Paul Castellano meggyilkolásában. John Gotti őt fogadta fel, hogy kínozza és ölje meg a szomszédját. Richard „a Jeges” Kuklinski, hét keleti parti maffiacsalád kedvence hidegvérrel tette a dolgát. Saját becslése szerint kétszáznál is több embert ölt meg, és rendkívül büszke rá, hogy a lehető legváltozatosabb módszereket alkalmazta.
Philip Carlo: A Jeges
(Részlet a könyvből)
Bevezetõ
Rattus norvegicus
Richard Kuklinskit eleinte a csend, a nyugalom, a magány és a friss levegő vonzotta a pennsylvaniai Bucks County burjánzó vadonjába. Ezek az erdők templomra emlékeztették Richardot, azon kevés helyek egyikére, ahol vigasztalást talált, és anélkül tudott gondolkodni, hogy bármi elterelte volna a figyelmét. A templomhoz hasonlóan az erdő is békés, csendes és nyugalmas volt.
Bucks County fái között ezenkívül nagyszerűen meg lehetett szabadulni a holttestektől is. Foglalkozását tekintve Richard bérgyilkos volt, így a hullák eltüntetése mindig gondot jelentett neki. Néha ott lehetett hagyni az áldozatokat, ahol utolérte őket a végzetük – sikátorokban, parkolókban, garázsokban. Máskor azonban nyomtalanul el kellett tüntetni őket – ezt néha a megbízó külön kérte. Richard egyszer majd két évig egy jéghideg kútban tárolt egy hullát, hogy így tartósítsa, és ezzel megzavarja a hatóságokat a halál beálltának pontos időpontját illetően. Ezután ragadt rá gúnyneve: a „Jeges”.
Richard ügyelt rá, hogy soha ne hagyjon két holttestet túl közel egymáshoz az erdőben, nehogy a hatóságok gyanakodni kezdjenek, és átfésüljék a környéket. Gyilkosságban utazott, és értette a szakmáját. Az emberölésre mint amolyan művészeti formára tekintett. Egyetlen munka sem volt túl nehéz neki. Sikeresen teljesített minden egyes megbízást, amit valaha kapott. Erre mind a mai napig nagyon büszke. A gyilkosok alvilágában Richard Kuklinski sokat foglalkoztatott szakember, az emberölés szupersztárja volt.
Richard különlegesnek számított abban a tekintetben, hogy New York mind az öt bűnözőcsaládjától, valamint a két New Jersey-i maffiától, a Pontiktól és a hírhedt De Cavalcantéktól is elfogadott megbízásokat.
1972 augusztusának közepén az erdőben sűrű zöld növényzet burjánzott. A szilek, juharok, fenyők és magas, elegáns nyárfák csendes árnyékában bóklászó Richard duplacsövű Browning puskát tartott a kezében, díszes véséssel a tuson. Richard hatalmas kezében a fegyver gyerekjátéknak tűnt.
Határozottan élvezte a saját maga által kitalált macska-egér játékot, amikor a gyanútlan állatok mögé osont, és agyonlőtte őket, mielőtt észrevették volna. Richard megtermett férfi volt, százkilencvenöt centi magas, 130 kiló színtiszta izom, valami rejtély folytán mégis jóformán hangtalanul tudott mozogni. Észrevétlenül osont, amíg egyszer csak ott volt. Ezzel a módszerrel sikeresen vadászott gyanútlan mókusokra, mormotákra, borzokra és szarvasokra. Persze mindez csak gyakorlásul szolgált valódi szenvedélyéhez, az egyetlen dologhoz, amiben igazán kitűnt: emberek levadászásához és meggyilkolásához.
Tudja, nem különösebben élveztem magát az ölést; a becserkészést, a tervezést, a vadászatot sokkal jobban szerettem, magyarázta Richard.
Richard egy ilyen Bucks Countyba tett gyakorlótúra közben vette észre a nagy, rágcsálószerű állatot egy vastag tölgyfa tövében. Azt hitte, mormota, és közelebb óvakodott hozzá. Néma csend volt, csak a levelek susogtak az enyhe szélben. Negyvennyolcas lábának ujjain osonva, a fákat és a bokrokat használva fedezéknek, olyan közel lopózott, ahonnan már biztos volt a találat – mindig fontos volt számára, hogy az első lövése halálos legyen. Ügyelt rá, hogy széllel szemben mozogjon, így sikerült elkerülnie, hogy az állat megriadjon. Amikor megfelelőnek találta a helyzetét, célzott és lőtt.
Eltalálta a jószágot, csakhogy az életben maradt, és hátsó lábával hasztalan rugdosta a meleg augusztusi levegőt. Ahogy Richard közelebb húzódott, megállapította, hogy valójában egy nagy vándorpatkánnyal – Rattus norvegicus – akadt dolga. Az állat a metszőfogait kivillantva vicsorgott rá. Kemény legény, gondolta Richard.
Nem vágyott rá különösebben, hogy szenvedést okozzon a patkánynak; csodálta tökösségéért, ezért gyorsan megölte. Éppen továbbállt volna, amikor észrevett egy barlangot a zöld mohával benőtt meredek gránitfal tövében, egy sűrű szederbokor mögött.
A mindig kíváncsi Richard elverekedte magát a barlangig, és belépett. Azonnal megérezte a patkányok szagát, látta az ürüléküket, de egyetlen állatot sem észlelt. A barlang mélyen a gránit belsejébe nyúlt, és pár lépés után már olyan sötét volt odabent, hogy nem lehetett látni semmit. Richard elővette a nála lévő kis zseblámpát. Továbbra sem bukkant fel egy patkány sem, de érzékelte a jelenlétüket. Richardnak nemcsak szinte emberfeletti ereje volt, de elképesztően jó szaglással és éles hallással is rendelkezett. Az érzékei felértek egy ragadozóéival – egy olyan lényével, amelyik rendszeresen vadászik, hogy húst szerezzen az életben maradáshoz.
Kilépett a barlangból, és miközben az autója felé sétált, a patkány járt az eszében. Ördögi ötlete támadt. A puskát a gyapjúbéléses bőrtokba csúsztatta, és betette a csomagtartóba. Nem akarta, hogy a felesége vagy a gyerekei meglássák. Mindig kínosan ügyelt rá, hogy a családja ne tudja meg, mivel foglalkozik valójában. Ehhez el kellett rejtenie előlük gyilkolóeszközeinek tekintélyes arzenálját, amelyet borotvaéles kések, a legkülönfélébb pisztolyok (köztük több hangtompítós), különféle mérgek (a cián volt a kedvence), tüskés buzogányok, kézigránátok, egy számszeríj, jégcsákányok, kötelek, drótok, robbanóanyagok és nejlonzacskók alkottak, hogy csak néhányat említsünk. Különösen kedvelte a 22-es kaliberű pisztolyokat, mivel tudta, hogy miután a golyó behatol a koponyába, általában többször irányt változtat, és komoly agykárosodást okoz. Nagyon szerette ezenkívül a 38-as Derringert, mivel kis mérete miatt könnyen el lehetett rejteni, de ha dumdumgolyóval töltötték meg, közelről halálos volt… egy lovat is le lehetett teríteni vele. Simán magával tudott vinni két 38-ast, egy kést meg egy nagyobb kaliberű automata fegyvert, amikor munkába indult.
Pár nappal később Richard ismét ellátogatott a barlangba Bucks Countyban. Szitált az eső. Az augusztusi erdő mélyzöld lombjai vízcseppektől csillogtak. Richard ezúttal is magával vitte a puskáját, de volt nála egy barna papírzacskó is egy kiló darált marhanyakkal. Amikor a barlang sötét szájához ért, több száz patkánylábnyomot észlelt a nedves talajon. Úgy tizenöt lépést haladt befelé a barlangba, amikor megütötte az orrát a patkányok rettenetes bűze. Letette a húst, és elment.
Amikor másnap visszatért, a húsnak nyomát sem találta. Elmosolyodott. Tudta, hogy a patkányok dögevők, bármit felzabálnak, és azon gondolkodott, vajon megennének-e egy embert is. Kíváncsi volt rá, vajon önkéntelen bűnrészessé tehetné-e őket kínzásban és gyilkosságban.
Richard elgondolkodva szállt be a Lincolnjába, és visszahajtott New Jerseybe. A feleségével, Barbarával és három gyerekükkel élt Dumont városában, a Sunset Street 169. szám alatt egy osztott szintű, cédrusból épült házban. Kellemes felső középosztálybeli környék volt, kiváló hely a gyerekek felnevelésére. A szomszédok ismerték egymást. Az emberek jó reggelt meg jó estét köszöntek, és komolyan is gondolták.
Barbara csinos, magas, olasz származású nő volt. Sütött róla a stílus és az elegancia. Még kopott farmerben és kinyúlt pulcsiban is látszott rajta, hogy minden rendben van vele, és jól érzi magát a bőrében. Különösen hosszú lába volt, és karcsú alakja éppen tökéletes ívben domborodott, ahol kellett. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy három gyereket szült – két lányt, az akkor nyolcéves Merricket és a hétéves Christ, meg egy fiút, a hároméves Dwayne-t. Ráadásul Barbara kétszer is elvetélt a Richard hatalmas kezeitől elszenvedett fizikai bántalmazás miatt. Amikor Richard kijött a sodrából, olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban – minden törhetett, mindegy volt, mennyire drága. Az egyik pillanatban a legkedvesebb, legfigyelmesebb férfi tudott lenni, a következőben meg a legdurvább állat a föld színén, akinek a kegyetlensége nem ismert határokat, magyarázta nemrég Barbara.
Amikor Richard aznap hazaért, Barbara éppen vacsorát készített. Soha nem tudta, milyen hangulatban lép be a férje az ajtón, és mindig óvatos szorongással köszöntötte. Nem mosolyodott el, amíg Richard nem mosolygott. Ebben ezúttal nem volt hiba, Richard megcsókolta, aztán a gyerekek is kaptak egy-egy puszit. Barbara azonnal tudta, hogy a férje nincsen rossz hangulatban.
A nő egyszerre két férfi felesége volt: a jó Richardé és a rossz Richardé, ahogy magában gondolt rájuk. Szerencsére ma a jó Richard érkezett haza. Miután megmosakodott, a férfi összerakott egy piros tűzoltóautót Dwayne-nek. Türelmesen ült a padlón a játékszer és egy csavarhúzó társaságában.
Barbara megtett minden tőle telhetőt, hogy megóvja Dwayne-t a rossz Richardtól. Szinte minden hétvégén elküldte az édesanyjához, hogy véletlenül se essen bántódása, ha pedig látta, hogy Richard hangulata változóban van, összeszorítja a száját, és lassan elsápad, azonnal kicsempészte a kisfiút a házból. Amikor a férfi halk, kattanásszerű hangot hallatott a szája bal sarkával, mindannyian tudták, hogy futni kell. Az a hang olyan volt, mint a figyelmeztető sziréna légitámadás előtt.
Richardnak Merrick volt a kedvence. A kislány beteg vesével született, gyakran kellett befeküdnie a kórházba, és több műtéten is átesett. Richard ilyenkor mindig vele volt, a kezét fogta, és a haját simogatta. Nem is lehetett volna törődőbb és figyelmesebb, mondta Barbara.
Merrick soha nem neheztelt az apjára a tetteiért. Akár Barbarát verte meg, akár a bútorokat törte össze, akár a játékokat tépte szét, akár bögréket vagy más holmikat zúzott darabokra, a kislány mindent megbocsátott neki. Semmi sem az ő hibája volt. Merrick mélységesen szerette az ő apukáját, bármi is történt.
Chris viszont nem felejtett, apja minden kitörését megjegyezte, különösen azokat, amikor az édesanyját bántotta. Ő is szerette Richardot: mégiscsak az apja volt, és a jó napjain kenyérre lehetett kenni. Csakhogy gyűlölte azt az embert, akivé átváltozott, amikor elfogta a megmagyarázhatatlan dühroham. Akármennyire is elborult azonban az agya, Richard sem a lányait, sem Dwayne-t nem ütötte meg soha.
Ha, magyarázta Barbara, valaha is kezet emelt volna bármelyik gyerekemre, megtaláltam volna a módját, hogy megöljem, és ezt ő is tudta.
Azt viszont Barbara sem vette számításba, vagy talán egyszerűen nem fogta fel, hogy Richard kitörései mekkora kárt okoztak mélyen a lányok lelkében. Chrisnek és Merricknek is aranyló szőke haja és édes, szív alakú arca volt – mindkét szülőjüktől a legszebb vonásokat örökölték. Chris szeme halványkék volt, Merrické pedig mézszínű. Mindketten rendkívül vonzónak hatottak Richard széles szláv arccsontjával, Barbara hosszú, tökéletesen egyenes orrával és erős állával és a lengyelek világos bőrével. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy az emberek sokszor ikreknek hitték őket. Barbara szívesen vásárolt nekik egyforma ruhákat, mindig mindenből kettőt. A legtöbb családi fotón a két kislány egyforma holmikat viselt, miközben a fényképezőgépnek szánt mosoly mögül áradt a szomorúság. A lányok egyházi iskolába jártak, félénkek és udvariasak voltak – tökéletes kis hölgyek. Melegségükkel, odaadásukkal, barátságos mosolyukkal mindketten könnyen barátkoztak.
Chris és Merrick most az édesanyjuknak segítettek megteríteni az asztalt. A család nemsokára leült vacsorázni. Sült csirkét ettek krumplival, Richard egyik kedvenc ételét. A kívülálló számára teljesen hétköznapi, normális, boldog családnak tűntek. A valóságban az asztalfőn ülő férfi, aki olyan türelmesen szelte a sült csirkét, és szeretettel osztotta ki a falatokat, Amerika egyik legtöbbet foglalkoztatott bérgyilkosa volt.
A megbízás szeptember első hetében érkezett. Az áldozatnak szenvednie kellett. Ez volt az utasítás. Az ügyfél azt ígérte, ha szenved, megduplázza az árat, és nem tízezer dollárt fizet készpénzben, hanem húszezret. A célpont Nutleyben élt, New Jersey államban, egy előkelő házban, kanyargó kocsibehajtóval és elegáns fehér oszlopokkal a kosfejet formázó, rézkopogós, nagy mahagóniajtó két oldalán. Richard semmit sem tudott az illetőről azon kívül, hogy szenvednie kell a halála előtt. Minél kevesebbet tud róla, annál jobb.
Richard bármikor hozzájuthatott egy kamerához, mert pornográf filmeket forgalmazott végig a keleti és a nyugati part mentén, meg persze a kettő között is. Társa, aki a pénzt biztosította a cég elindításához, a hírhedt Roy DeMeo volt – a Gambino család pszichopata katonája. DeMeo nagyon értett a pénz előteremtéséhez. Lopott autókkal, kábítószerekkel meg pornófilmekkel kereskedett, de uzsorakölcsönökkel is foglalkozott, és bérgyilkosoknak közvetített megbízásokat. A legbrutálisabb és legfélelmetesebb csapatot állította fel a szervezett bűnözés történetében. Közvetlen főnöke Nino Gaggi volt, aki egyenesen Paul Castellanónak, New York valaha volt egyik legnagyobb és legsikeresebb bűnözőcsaládja fejének jelentett. Castellano sógorától, a szervezett bűnözés egyik valódi legendájától örökölte a tisztséget: magától Carlo Gambinótól.
A terve megvalósításához szükséges kamera, szürke ragasztószalag és bilincs a csomagtartóban hevert. Richard tudta, hogy a célpont mindennap délelőtt tíz órakor indul munkába. Gondosan tanulmányozta az útvonalat, amit ilyenkor megtett, és azt tervezte, hogy egy elhagyatott saroknál lévő stoptáblánál kapja el a férfit, ahol mindenképpen meg kell állnia, mielőtt befordul. Richard nem szívesen dolgozott fényes nappal, de azt a feladatot kellett elvégeznie, amit kapott.
Amikor a férfi megjelent az úton, és a stoptáblához közelített, Richard már ott várta: felnyitotta a kocsija csomagtartóját és motorházfedelét, majd barátságos mosollyal szimpatikus arcán, ártatlanul állt az autó mellett, miközben a vészjelző folyamatosan villogott. Egyik kezével a zsebébe rejtett 357-es Magnumját szorította. Leintette a férfit. Amikor az megállt, a vezetőoldali ajtó mellé lépett. A célpont bosszúsan tekerte le az ablakot. – Mi van? – kérdezte.
– Kösz, hogy megállt, cimbora – kezdte Richard, aztán a következő mozdulatával egyetlen szemvillanás alatt a férfi fejéhez szorította a vastag kék-fekete Magnumot, miközben a másik kezével kirántotta a kulcsot a műszerfalból. Az egész olyan volt, mint valami bűvésztrükk.
– Mi a faszom… – kiáltott fel a célpont. Magas, kerek képű, erős tokájú, kopasz, megtermett férfi volt. Richard feltépte az ajtót, kirángatta áldozatát a kocsiból, és pisztolyát az oldalához szorítva gyorsan betaszigálta saját kocsija nyitott csomagtartójába.
– Fizetek magának… Adok…
– Pofa be! – Richard hátrabilincselte a férfi kezét, és leragasztotta a száját. – Ha bármi zajt csap, megölöm. – A begyakorolt hátborzongató nyugalom a hangjában olyan volt, mint egy éhes oroszlán közelről jövő üvöltése. Richard lecsukta a csomagtartót meg a motorház fedelét, beszállt a kocsiba, és lassan elindult. Másodpercek alatt elkapta a célpontot, anélkül, hogy bárki észrevette volna. A munka első részével végzett is.
Bucks Countyban a fák tűzvörös, forró narancs és merész sárga színekben pompáztak. A lassan aláhulló levelek olyanok voltak, mint a tarka pillangók a tavasz első napjaiban. Richard egy elhagyatott helyen leparkolta a kocsiját, előrángatta a célpontot a csomagtartóból, elvezette a korábban talált barlanghoz, és megkereste a helyet, ahol annak idején a húst hagyta. Ott lefektette a férfit, és gondosan körbetekerte a bokáját, a lábát meg a karját ragasztószalaggal, ahogy a szorgalmas pók szövi körbe az áldozatát a fonalával. A célpont szeméből sütött a pánik, ahogy kidülledt nagy, kerek arcából. Kétségbeesetten próbált megszólalni, hogy felajánlja Richardnak minden vagyonát, de a szürke ragasztószalag kitartott, és csak elkeseredett hörgés tört elő a szájából. Richard számtalanszor hallotta már, amit mondani akart. A szavak mostanra el sem jutottak a tudatáig. Nem érzett megbánást, nem volt lelkiismerete, hiányzott belőle minden együttérzés. A munkáját végezte, és ezek az érzések szóba sem jöhettek. Richard nyugodtan sétált vissza a kocsijához. Fogta a kamerát, az állványt és egy mozgásérzékelőt, ami akkor aktiválta a kamerát és a reflektorokat, amikor előjöttek a patkányok, aztán a barlangba vitte őket, és mindent gondosan elhelyezett. Amikor végzett, levágta az áldozat ruháit – becsinált félelmében -, és egyszerűen otthagyta.
Ahogy lefelé ballagott a domboldalon a kocsijához, kíváncsi volt, mi fog történni. Vajon a patkányok élve eszik meg a férfit? Azt sem tudta, ő maga hogyan fog reagálni az ilyesmire. Gyakran elgondolkodott rajta, hogy tud ilyen hidegvérű lenni. Így született, vagy ilyenné vált? A természet vagy a neveltetése tette könyörtelen szörnyeteggé? Kisfiúkora óta újra meg újra feltette magának ezt a kérdést.
Richard megígérte a lányainak, Merricknek és Chrisnek, hogy elviszi őket a Lobelsbe, ahol egyházi iskolák egyenruháit árulták. Barbara nem érezte magát túl jól, és nem tartott velük. A lányok imádtak az apjukkal vásárolni, mert megkaptak bármit, amire csak szemet vetettek. Nem volt más dolguk, mint hogy rámutassanak valamire, és máris az övék volt. Richard nagy szegénységben nevelkedett, kisfiúként New Jerseyben sokszor ételt kellett lopnia, ha enni akart, és megfogadta, hogy az ő gyerekei sosem fognak hiányt szenvedni semmiben.
A lányok izgatottan ültek Richard mögött a hátsó ülésen. Mindketten tudták, hogy az apjuk gyakran keveredik összetűzésbe más sofőrökkel amiatt, ahogy vezetnek. Magukban azt remélték, hogy ma semmi ilyesmi nem fog történni. Amolyan rituálé volt ez a számukra – a drukk, nehogy az apjuk kivetkőzzön magából vezetés közben.
Richard az úton úgy viselkedett, mint egy rendőr, magyarázta Barbara. Ha észrevette, hogy valaki hibázott, akár csak index nélkül kanyarodott, képtelen volt megállni, hogy ne szóljon. Úgy értem, ne szóljon, tudja, valami nagyon gorombát.
Mindkét lánynak négy blúzra és két szoknyára volt szüksége a tanév során. Az Emersonban lévő boltban Richard négy szürke rakott szoknyát vett nekik meg tizenöt blúzt, két tucat térdzoknit, két kék blézert, öt mellényt és fél tucat tornaruhát. A bevásárlás apával olyan volt, mint a karácsony.
Richard boldog volt, amiért örömet szerzett a lányainak, készpénzzel fizetett, és már indultak is. Azt tervezték, hogy még megállnak a Grand Unionnál, vásárolnak némi élelmiszert, aztán hazamennek. Kétsaroknyira jártak a bolttól, amikor egy nagy kombit vezető nő bevágott Richard elé. A férfi felháborodottan fékezett le mellette a következő pirosnál. A kombi hátsó ülésén több gyerek is utazott.
– Apa… Apa, ne húzd fel magad! – könyörgött Merrick. – Légyszi, Apa! – De a nő komisz, leereszkedő pillantást vetett Richardra, aztán elfordította a fejét, mintha közönséges őrülttel lenne dolga. A következő pillanatban Richard már ki is pattant a kocsiból. A kombi mellé lépett, kinyitotta az ajtót, aztán két erős rántással szó szerint kitépte a helyéből.
A nő halálra válva nézett rá.
Richard elégedetten visszaszállt az autóba, és elhajtott.
– Légy szíves, nyugodj meg, Apa! – könyörgött Chris megint.
– Csend! – mordult rá a férfi. Úgy tűnt, ennél csúnyább szó talán a világon sincs.
Négy nappal később Richard visszatért a barlangba. A patkányok élve felfalták a férfit. Minden húsa eltűnt. Richard zseblámpájának fakó sárgás fénye csak a célpont szétszóródott csontjait világította meg – elmondhatatlan látvány volt.
Richard kíváncsian nézte a munkáját. Gondoskodott róla, hogy a kamera mindent rögzítsen… Azt, ahogyan a hatalmas patkányok először még óvatosan megközelítették a szabadulni próbáló, de csak tehetetlenül vergődő férfit, aztán ahogy az állatok egyre többen lettek, kezdtek fokozatosan felbátorodni, és bele-beleharaptak. A fülével kezdték, aztán a szemével folytatták. Rusnya kis bitangok, gondolta Richard.
Fogta a felszerelését, és elment. A szállingózó hó gyöngyházfényű takaróval terítette be az erdőt. Minden fehér volt és tiszta, mint egy mesekönyv illusztrációja. Ünnepélyes csend telepedett a fákra. A férfi tudta, hogy a friss hó minden nyomát el fogja fedni.
Richard elvitte a célpont élve elfogyasztásáról készült felvételt annak, aki a gyilkosságot megrendelte.
– Szenvedett? – kérdezte a férfi. A hangja nyers volt, a modora otromba, a szemei halottak, mint két golyó ütötte lyuk.
– Ó, igen, nagyon is szenvedett – felelte Richard.
– Tényleg?
– Tényleg – erősítette meg Richard, és átadta a szalagot. Együtt nézték végig. A férfi láthatólag boldog volt, bár azért el is borzadt, látván, hogy mit talált ki és vitt véghez a bérgyilkos. Át is adott tízezer dollárt a megbízás teljesítéséért, majd még tízezret, amiért az áldozat szenvedett a halála előtt.
– Jó munkát végzett – mondta. Richard szerette, ha a megrendelői elégedettek voltak, így sikerült egyre több bevételre szert tennie az évek során. Fogalma sem volt róla, mit tett a célpont, amivel kiérdemelte ezt a sorsot. Nem is érdekelte. Ez nem tartozott az üzlethez. Minél kevesebbet tudott, annál jobb volt.
A jól végzett munka után Richard hazament, közben pedig megint azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy fel sem veszi az ilyesmit, hogy ennyire rideg, és hiányzik belőle minden emberi érzés. A gyerekkorára gondolt, mire az állkapcsa izmai kemény csomóba rándultak össze, és megint azt a kattanó hangot hallatta szív alakú szájának bal sarkával. Hosszú, mély lélegzetet vett, bekapcsolta a rádiót, és egy countryzenét sugárzó adóra hangolta. Richard szerette a countryt. Az egyszerű dalszövegek és az ismétlődő dallam lecsillapította.
Továbbra is a gyerekkorára gondolt, a barbár kegyetlenségre, amit el kellett viselnie, de tudta, hogy hamarosan hazaér, ahol ismét a szerető férj, a bőkezű apa és az elkötelezett családfő köntösét öltheti magára.
Leparkolt a háza előtt, de egy darabig még némán ült, és azon merengett, vajon miért különbözik annyira más emberektől. Ilyen gondolatok töltötték meg a fejét akkor is, amikor végül kiszállt az autóból, és macskakönnyedségű lépteivel bevonult, mint egy csúcsformában lévő díjbirkózó.
