„A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.” Pierre-Auguste Renoir, a XIX. századi francia festészet egyik legkiemelkedőbb alakja képes volt érzékeltetni a fény és a nap játékát, az elérhető és egyszerű boldogságot, a szenvedély és a felszabadultság pillanatait. Renoir képeit áthatja az öröm, a látvány, a színek, a festés öröme.
„22 esztendős volt Renoir, amikor mestere, Gleyre a szemére vetette, hogy „szórakozásból fest”. Renoir azt válaszolta, hogy természetesen, ha nem szórakoztatná, sohasem kezdett volna el festeni. Ars poeticája lehetne a következő kijelentése: „A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni” – összegzi életművét Hajnal Gabriella művészettörténész. – Soha nem lett hűtlen önmagához, veleszületett életöröme, derűje, kiegyensúlyozottsága sohasem hagyta el, s ugyanezt az életörömöt, derűt, kiegyensúlyozottságot tükrözi valamennyi festménye, ezért kedvelik műveit a világ minden táján. Renoir festészete szüntelen ünnep, elébünk varázsolja korának kis paradicsomait, amelyekben ma is örömünket leljük. Szüntelenül a szépet festette, a szépséget tárja elénk, a l’art pour l’art született és fenséges képviselője Renoir.” Pierre-Auguste Renoir egész életét a festészet iránti szenvedélyes elhivatottság határozta meg, idős korában súlyos ízületi gyulladása sem akadályozta, hogy csuklójához kötött ecsettel, a rá jellemző csillogó szemmel fessen.
„Egy reggel egyikünknek elfogyott a fekete festéke, és ezzel megszületett az impresszionizmus.” (Pierre-Auguste Renoir)
Pierre-Auguste Renoir francia festő, az impresszionizmus egyik meghatározó művésze 1841. február 25-én született Limoges-ban. Apja szabó volt, aki hét gyermekével 1845 körül költözött Párizsba. Renoir 13 évesen került egy porcelán-manufaktúrába, ahol kitanulta a porcelánfestést. Egy ideig legyezők festéséből élt, majd hittérítők számára készített vallásos képeket. Miután némi pénzt gyűjtött össze, 1862-ben beiratkozott az École des Beaux Arts rajz- és művészeti anatómia tanfolyamára. Itt barátkozott össze Sisley-vel, Monet-val és Bazille-jal, akikkel az élethez közelebbi művészetet képzeltek el. Renoir első művei közt vannak a Bazille festő arcképe, a Monet az Argenteuil-i kertjében fest és a Sisley festő és felesége című vásznak. A fiatalok kapcsolatba kerültek Cézanne-nal és Pissarróval is, egy időben Courbet is hatott rájuk.
1864-ben a négy barát kiköltözött a fontainebleau-i erdőbe, ahol a szabad természetet festették. Eduard Manet 1863-as Reggeli a szabadban című képe pedig megmutatta, hogy a festészetet a valóság megfigyelése révén lehet megújítani, így Manet lett az új irányzat vezére. Tíz év kellett, amíg a mozgalom kiformálódott, az impresszionisták 1874-ben rendezték első közös kiállításukat.
Világos tónusú, újszerű képeiket a Salon gyakran elutasította, mégis hamarosan ismertté lettek. Renoir és Monet 1869-ben a Szajna-parton dolgozott: a fények játékát tanulmányozták a vízen és a lombok közt (Pont Neuf, 1872). Míg a többiek később is inkább tájképeket festettek, Renoirt egyre inkább az ember érdekelte, s csakhamar több portré-megrendelést kapott. Apró, sokszínű ecsetvonásaival érzékeltette a légkör vibrálását, a lombokon áttörő fényt, a reflexfényeket, az emberi bőr ragyogását.
Saját bevallása szerint 1883-ban elért az impresszionizmus végére, stílusváltásra törekedett. A változás megfigyelhető az Esernyőkön (1881-85). Műveit bemutatja Londonban, Bostonban, Berlinben és Brüsszelben. Monet-val utazik és fest a tengerparton Marseille-től Genováig. Párizsban is felfedezik, sikeres kiállítást rendeznek Georges Petit elegáns galériájában. 1883-ban állítja ki a Durand-Ruel rendelte tánckompozíciókat, melyeken felesége az egyik táncosnő modellje, a férfi pedig egy tengerésztiszt (Városi tánc, 1882-83; Falusi tánc, 1883). Számtalan tanulmányt, vázlatot készít rajzszénnel, grafittal, tintával, pasztellel a Nagy fürdőzőkhöz (1887 k.), melyen három évig dolgozik kitartó munkával, célja, hogy a tiszta formákat a hangulathoz illessze.
A régi mesterekkel kívánt vetélkedni, Ingres-hez hasonlóan pontos, tisztán meghatározott kontúrvonalakkal rajzolta meg alakjait. Festő barátai közül sem mindenkinek tetszett az impresszionizmust a hagyományos értékekkel övező kép, Monet azonban azt írta Durand-Ruelnek: „Renoir nagyszerű képet készített a fürdőzőiből.” Proustnak annyira tetszett a festmény, hogy Az eltűnt idő nyomában című regényében a festő Elstir egyik legszebb képeként írja le a művet. (1894 és 1905 között Cézanne is fest Nagy fürdőzőket, melyet művészeti végrendeletének tekintett, homogén ecsetkezelése, geometrikus térszerkezete, az alakok gúlaszerű elhelyezése teljesen eltérő Renoir természetfelfogásától.) Renoir ekkor már a figuratív festészet klasszikusabb stílusa felé fordult, miközben fiatalabb éveinek impresszionizmusából is megőrizte, amit összeötvözhetett új kísérleteivel.
Anyagi gondjai ellenére művei hallatlan életkedvet sugároznak. Georges Charpentier kiadó révén nagypolgári családok tagjait festhette meg, ekkor készült Az evezősök reggelije, a Mme Charpentier és gyermekei, A páholy és a Le Moulin de Galette – ez utóbbi egy kerti táncos szórakozóhely mozgalmas megjelenítése. Első önálló kiállítása 1879-ben volt a La Vie Moderne galériában, 1881-82-ben Algériában, Olaszországban és Provence-ban járt, s túllépve az impresszionizmuson, rájött, hogy az egymás mellé rakott ellentétes színek nem képesek visszaadni a bőr opálos hatását. Felfedezte Raffaellót s a klasszikus művészetet, a pompeji falfestészetet, a rajz és a vonal szerepét.
Ekkori képein ingres-i keménység és fegyelem jelentkezik, Az esernyők, A fürdőzők című vásznain a színek helyett az alakok tömege, körvonala, rajza kap hangsúlyt, de színvilága is gazdag maradt. Az esernyők 1884-ben készült, a sokalakos, zsúfolt képen is a nőiség dominál, a Legyezős lány viszont nyílt, őszinte tekintetével hat. Később is sokat járt délre, Aix-en-Provence-ba, Marseille-be és Martigues-ba. Itt művészete az érzéki természet frissességét rögzítette, fürdőző női éppúgy ragyognak, mint virágcsokrai. Gyerek- és kislányképein is nagy szeretettel ábrázolja alakjait.
Kiállításainak jó visszhangja volt, sikeres lett, megnősült, anyagi helyzete is jól alakult. 1899-ben Cagnes faluba költözött, 1907-ben Les Colettes-ben telepedett le. Főleg aktokat festett, melyek Rubensre is visszautalnak, a női szépséget szobrokban is kifejezte, némileg Maillol hatása alatt. Ekkori főbb művei A művész családja (1896) és az Alvó fürdőző (1897).
1894-től izületi fájdalmai jelentkeztek, így a délvidék a klíma miatt is fontos volt számára. Fájdalmai nehezítik a festést, de dolgozik rendületlenül (Akt párnákon, 1907; Párisz ítélete, 1908 és 1914). A délvidéki nap alatt egyszerűsítette palettáját, vásznain főleg fénylő narancs, sárga és vörös színeket használ, telt testeket, árnyék nélküli arcokat fest. Miközben fizikai fájdalomtól szenved, képei a fiatalság életörömét, az életerőt sugározzák.
1910-ben már nem tudott járni, s amikor az ujjai sem mozogtak, a kézfejéhez szíjazott ecsettel dolgozott. Festményei továbbra is életörömöt sugároztak, feleségét, gyermekeit festette, Gabrielle szolgálójukról több aktképet készített. Mivel szobrot sem tudott már mintázni, tanítványa, Richard Guino formázta azokat Renoir utasításai szerint. 1912-től keze megbénul, mégis fest, nem hagyja abba örömmel telített, derűs, jókedvű női sorozatát (pedig az ecsetet rá kell kötöznie kézfejére), több képet is készít mosónőkről munka közben (Mosónők, 1912). Utolsó képét Paul Cassirer berlini képkereskedő színésznő feleségéről festi 1914-ben.
„Manapság mindent meg akarnak magyarázni. Pedig ha egy képet meg tudnánk magyarázni, az többé már nem is volna műalkotás. Megmondjam mik azok a sajátosságok, amelyek szerintem fontosak az igazi művészet szempontjából? Leírhatatlannak és utánozhatatlannak kell lennie…
A műalkotásnak meg kell ragadnia a nézőt, a hatalmába kerítenie, magával sodornia. A művész a szenvedélyét adja át, ez az az áram, amelyet sugároz, s amelyet arra használ, hogy a nézőt is belevonja a szenvedélyébe.” (Pierre-Auguste Renoir)
Élete vége felé több csapás érte: fia, Jean Renoir, a későbbi filmrendező az első világháborúban súlyosan megsebesült, felesége 1915-ben meghalt. 1919-ben halála előtt Párizsba utazott, amikor az állam megvette 1876-os vásznát, a Mme Charpentier-t, s megnézte saját műveit, amelyeket a régi kortársainak műveivel együtt állítottak ki a Louvre-ban. 1919. december 3-án halt meg Cagnes-sur-Merben.
Renoir az impresszionizmuson túllépve elsősorban figurális festő lett, e téren elődjének tekinthető a rokokó Boucher és a klasszicista Ingres is. A derű, a fény, a ragyogás, a szépség, a nőiség, az életöröm festője, képei ma is vidámmá és fiatallá teszik nézőiket.
