„Aludtunk. Álmomban fa voltam, / majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, / ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.” Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja 35 éve, 1981. május 27-én halt meg.
PILINSZKY JÁNOS: ITT ÉS MOST
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.
Németh László írta róla 1968-ban a Kiadatlan tanulmányok kötetében: „Nem volt még magyar költő, aki ilyen kis számú verssel így beírta volna magát igényes líránk jobbjai közé.” Ez a gondolat akkor is érvényes, ha utóbb – főként a 70-es években, a „csönd’ és „elhallgatás” közelébe jutott lírikus alkotói állapotának s helyzetének megváltozását is jelezve – a versek száma megszaporodott. Pilinszky János költői jelentőségét és nagyságát – úgy látjuk – elsősorban a meglepően termékeny kései szakasz előtt keletkezett művek alapozták meg kétségbevonhatatlanul. A mennyiségileg kevés a művészi minőség tekintetében különlegesen soknak és súlyosnak számít. Nem befejezetlen, torzó életmű.
Pilinszky János Budapesten született 1921. november 27-én. A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt. 1944-ben behívták katonának. Németországba vitték, közelről láthatta az emberi nem legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, ami későbbi költészetének alapélménye lett.
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötetét, a Trapéz és korlát címűt a Szent István Társulat adta ki, s elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. Hazatérve „pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből, kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül.
PILINSZKY JÁNOS: APOKRIF
(részlet)
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
(1956)
Az irodalomba 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része a Szög és olaj című kötetben olvasható. 1959-ben jelent meg a háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmait bemutató Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb gyűjteményének tart.
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, az ő meghívására Londonba is eljutott. Költeményei megjelentek német, francia és angol nyelven, folyóiratokban, antológiákban, önálló kötetekben és hanglemeze. Világossá vált, hogy elmozdíthatatlan helye van a huszadik század költészetében. A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott, sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter). A versek mellett forgatókönyvet is írt Rekviem címmel. Líravilága nem színbőséget és sokféleséget tekintve gazdag és teljes. Teljessége nem a különleges dimenziógazdagságon alapszik, sokkal inkább abban gyökerezik, hogy a motívumváltozatok, az érzelmi és gondolati formák, a jelentések mélységével képes költészetté formálni.
„A művészet… – fogalmaz egyik jegyzetében – a mindenség híradása, s a művész a mindenség, az univerzum küldönce… Minden művészet: világ-modell. Az egészről készült híradás.” Versvilágában Pilinszkynek sikerült megalkotnia ezt az egészre nézéssel fölépíthető világmodellt. Ennek a modellnek megvan a sajátossága, eltéveszthetetlen öntörvényűsége, minden más jelenkori líramodelltől való önelvű különbözése.
A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, literszámra fogyasztotta a kávét. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel. A 70-es évek második felében egyre kevesebb verset írt, főként prózai művén, a Beszélgetések…-en és az önéletrajzi regényén dolgozott. A lírikus monológja helyett a drámai párbeszéd a fő műfaja, a fő kifejezési formája.
PILINSZKY JÁNOS: NÉGYSOROS
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
a ontják véremet.
Egyre gyakrabban betegeskedett, láza felszökött, hajlamos volt a depresszióra, oktalan és elviselhetetlen bűntudat gyötörte. Értelmetlen balesetek érték. Bal keze egy időre megbénult. „Elaludtam a karosszékben írás közben, és órákon keresztül elszorítottam itt (mutatja) egy ideget a karomban. Ami állítólag nagyon lassan regenerálódik; nagyon nehéz jósolni is…” – magyarázta egy interjúban. Néha elment a Zeneakadémiára meghallgatni egy koncertet, de nyilvános szereplést egyre ritkábban vállalt. Ideje nagy részét Velemben, a kis Alpok-alji Vas megyei faluban tölti, ahol Törőcsik Mariék szomszédjaként pihen. Itt látogatta meg Kocsis Zoltán is.
Franciaországi útja alatt ismerkedett meg egy francia muzsikus lánnyal, Ingrid Ficheaux-val, aki viszonozza Pilinszky vonzalmát, és meglátogatja Balatonszemesen. Tüskés Tibor életrajzából tudjuk, hogy 1980-ban Károlyi Amynek ekkor említette először: „Én úgyis meghalok.” Pilinszky Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Vas István és Vajda Miklós társaságában a londoni King’s College-ban felolvasóesten vett részt. Még ebben az évben feleségül vette Ingridet, és úgy tervezték, hogy felváltva élnek majd egymás hazájában, nem kívántak egy helyen letelepedni, végleg összeköltözni. Második szívinfarktusának következtében hunyt el Budapesten, a Kútvölgyi kórházban hatvanéves korában. Fiatal barátja, Kocsis Zoltán éppen hangversenyt adott a Zeneakadémián. Miután megtudta a gyászhírt, a koncertet megszakítva bejelentette: a következő zeneművet Pilinszky János emlékére játssza el.
Katolikus költőként szeretik meghatározni, de ő ezt a „költő vagyok és katolikus” kijelentésével következetesen elhárította magától. Világlátásában, verseiben, egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése. 1997-ben (posztumusz) Magyar Örökség díjban részesült.
Budapest V. kerületében utcát neveztek el róla, 2004-ben a hollandiai Leidenben emlékhelyet alakított ki számára a Stichting Tegenbeeld Alapítvány, a ház falára festette A mélypont ünnepélye című versét magyar és holland nyelven.
Felhasznált irodalom: Tüskés Tibor: Pilinszky János
