„Otthon, gondolta, most minden fehér lehet, az ég tiszta sötétkék, a bencés templom nyitott ajtaján a fény kihullik a hóra, amelynek szeplőtelen síkját csak itt-ott töri meg egy-egy láb- vagy keréknyom.” Egy képzeletbeli kisváros
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
(részlet)
,,Szilánkok egy ház romjai alól, / amely leégett az idő tüzében.
Egy képzeletbeli kisváros – Sók – az ország nyugati szegletében egy nagyon is valóságos történelmi időszakban a 20. század első negyedében. A kifáradó, viktoriánus századvég lassú tétele után következik a századelő hirtelen gyorsuló allegrója. Ebben a tempót és formát váltó korban játszódik több emlék- és idegszálon a Szilánkok. Árva vagy félárva hősei saját mostoha sorsukat megértve próbálnak új életet kezdeni, de eközben a számukra sok esetben ismeretlen és titkokkal teli múlt folyamatosan meghatározza és behatárolja őket. Némelyikük nyíltan nekimegy ezeknek a határoknak, és forradalmat hirdet a régi renddel és polgári életvilággal szemben.
A Szilánkok lenyűgöző és szívbemarkoló regény az apakeresés kudarcairól, a 20. század elejéről, a békeidők zavarairól és az első világháború által felrobbantott tegnap-világ rejtélyes titkairól.
Rakovszky Zsuzsa 1950. december 4-én született Sopronban. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte, Budapesten az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-angol szakos tanári diplomát 1975-ben. 1975 és 1978 között az Állami Gorkij Könyvtárban, ezt követően – 1981-ig – az ELTE angol tanszékének könyvtárában volt könyvtáros. 1982-86 közt szerkesztő volt a Helikon Kiadónál, majd szabadfoglalkozású író, költő, műfordító.
1988-ban 4 hónapig a Soros Alapítvány költészeti ösztöndíjasa Londonban. 1990-ben az Iowai Nemzetközi Írókongresszus vendége. 1997 szeptemberétől szerződéses munkatársként egy évig a Beszélő olvasószerkesztője.
Fordítóként elsősorban angol és amerikai költők, írók – többek közt Wordsworth, Coleridge, Lewis Carroll, C. F. Meyer, Robert Frost, Marianne Moore, Elizabeth Bishop, Adrianne Rich, G. K. Chesterton, Bruno Bettelheim, Bertrand Russell – munkáit ültette át magyarra.
Verseit kezdettől fogva általános kritikai elismerés fogadta. 2002-ben a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A kígyó árnyéka, mely Az Év Könyve lett. Második regénye – A hullócsillag éve – az 1950-es években játszódik, egy osztrák határ közeli magyar kisvárosban, Sopronban (ahol az írónő jelenleg is él). Egy évvel később szintén a Magvető gondozásában látott napvilágot az 1985 és 2005 között született verseinek válogatása (Visszaút az időben), amelyet AEGON Művészeti Díjjal ismertek el.
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
(Részlet)
10.
Erzsébet nehéz szívvel indult el, hogy teljesítse küldetését. Olyan lehangolóak voltak a téli utcák, a feketére tiport hó, a villamosok örökös csilingelése, az elvágtató bérkocsik, amelyek fölverték a sarat, a piszkos lilás derengés a háztetők fölött, az emberek, ahogy behúzott nyakkal, fölhajtott gallérral siettek szemközt a hóeséssel, miközben a szél ferdén az arcukba fújta a piszkos hópelyheket.
Otthon, gondolta, most minden fehér lehet, az ég tiszta sötétkék, a bencés templom nyitott ajtaján a fény kihullik a hóra, amelynek szeplőtelen síkját csak itt-ott töri meg egy-egy láb- vagy keréknyom. Amikor a Körút zajos világosságából betért a sötét mellékutcába, összerezzent, mert egy részeg jött vele szemközt tántorogva, pedig még alig múlt el négy óra. Náluk odahaza legfeljebb éjféltájban látni részeget az utcán, és többnyire olyankor is csak a külvárosban, a rossz hírű környéken, amerre rendes ember nappal sem szívesen jár. Nagy ívben kikerülte a részeget, és a házszámokat nézegette, melyik oldalon is lehet a 25-ös. Közben olyan csüggedés fogta el, hogy legszívesebben visszafordult volna: egy csöppet sem bízott a küldetése sikerében. Ugyan miben reménykedik az apja, hogy azt képzeli, Emmát rá tudja beszélni, jöjjön haza, vagy legalábbis költözzék vissza Magda néniékhez?
„Ti olyan jó barátnők voltatok valaha!” – Az apja ezzel érvelt, és ez igaz is volt, csakugyan nagyon közel álltak egymáshoz, mielőtt a Hírlapban az a cikk megjelent volna. Utána, egy darabig, Emma csöndes volt és magába forduló, aztán hirtelen nagyon megváltozott, élénk lett, valahogy furcsán, keményen csillogó, sokszor gúnyos és kíméletlen, lehámlott róla az a félénk, megható báj, amely benne, Erzsébetben régebben olyan mély, már-már anyai gyöngédséget ébresztett. A nők, a lányok csakúgy, mint az anyák, gyűlölni kezdték („…hiába, a Schlagetter-vére!” – hallotta Erzsébet nemegyszer a hátuk mögött a mérgezett suttogást), a férfiak meglepetten fölvillanó szemmel kapták fel a fejüket azokra az éles, kihívó visszavágásaira, amelyekkel udvarias mondataikra felelt, és mint a vadat orrontó vadászkutya eredtek a nyomába. Mondhatni, népszerű lett, csakhogy ebben a népszerűségben volt valami kellemetlen, valami gyanús és sötét árnyalat. Aztán Emma egyszer csak váratlanul visszahúzódott mindenkitől, hat ökörrel sem lehetett többé semmiféle társaságba elvonszolni. Ennek ő eleinte még örült is: azt hitte, végre túltette magát azon a Hírlap-histórián, megkomolyodott és megtalálta a lelki békéjét. De aztán észrevette, hogy a húga visszahúzódásában vád és keserűség van, vád mindenki ellen, még őellene is, az egész világ ellen. Akkor megpróbált beszélni vele, közelebb férkőzni hozzá, hogy kicsalogassa ebből az öngyilkos önsajnálatból, de Emma ridegen, foghegyről felelgetett neki. Nem, a vége felé már egyáltalán nem voltak jó barátnők, és Erzsébet nem is remélte, hogy a húga hallgatni fog rá. De nem volt más választása, legalább meg kellett próbálnia.
A házat, ahol Emma most lakott, éppolyan gyűlöletesnek találta, mint az egész környéket. Jobb napokat látott, hámló vakolatú épület volt, a kapualj sötét, a meredeken kanyargó lépcsősor bűzös és szemetes. Amikor fölért a harmadikra és becsöngetett, sokáig nem történt semmi, és ő már-már azt hitte, hogy Emma talán nincs is otthon, hogy nem kapta meg a levelét. De amikor nyílt az ajtó, és meglátta az ajtórésben a húgát, újra elöntötte ugyanaz a forró, fájdalmas szeretet, amelyet valaha régen, kislány korában érzett iránta.
