355 éve, 1669. október 4-én halt meg Rembrandt Harmenszoon van Rijn holland festő és rézkarcoló. Az egyetemes képzőművészet óriása mintegy 600 festményt, kétezer rajzot és 300 rézkarcot készített, és még ma is kerülnek elő eddig ismeretlen alkotásai.
Rembrandt Harmenszoon van Rijn 1606. július 15-én született Leidenben, egy jómódú molnár és egy pék lányának kilencedik gyermekeként. Szülei tudósnak szánták, még nem volt tizennégy éves, amikor beíratták a leideni egyetemre, de őt a rajzművészet és a festészet vonzotta, és Jacob van Swanenburgnál, majd Amszterdamban Pieter Lastmannál tanult.
Rembrandt – kortársaival ellentétben – nem rendelte alá a témát a színpadias megjelenítésnek.
Rembrandt erőteljes természethűséggel és megjelenítőerővel áthatott munkáin igyekezett érzékeltetni, milyennek látja a világot és annak benépesítőit. Későbbi korszakában Rembrandt létrehozta „az érzelem esztétikáját”, ami vallásos meggyőződésének és művészi technikájának egyedülálló eredménye. Festményein tökéletesen uralta a fényt és a teret. A természetből indult ki, és ehhez pályáján mindvégig ragaszkodott.
1625-ben szülővárosában nyitott saját műhelyt, ahol kipróbálhatta önmagát, készen arra, hogy megvalósítsa álmait. 1627-től már tanítványokat is fogadott, és a rézmetszésnek is mestere lett. Constantijn Huygensnek, Frigyes Henrik orániai herceg titkárának közbenjárására számos megrendelést kapott az udvartól, és csakhamar hírnevet szerzett. Jóllehet a festők számára akkoriban szinte kötelező volt az itáliai tanulmányút, Rembrandt soha nem hagyta el hazáját.
1631-ben Amszterdamba költözött, ahol sokat foglalkoztatott portréfestőként hírnévre, gazdagságra és tanítványok sokaságára tett szert. Három évvel később elvette mecénása, a műkereskedő Hendrick Uylenburgh unokahúgát, Saskiát aki állandó modellje is lett. A festő 1639-ben egy divatos helyen, a későbbi zsidónegyed szélén vett előkelő házat, műgyűjteményét is gyarapította. A házasság évei a gazdagság és a művészi fénykor időszakát jelentették számára.
Az 1640-es évek folyamán Rembrandt számos jelentős portrét festett, amelyeket a művészi megközelítés, illetve az alkalmazott festői módszerek sokfélesége jellemzett. A képmások egyszerűsége és visszafogottsága sok csodálót szerzett a festőnek, és Rembrandt tehetségéről, művészi érettségéről tanúskodik. Példa rá az Ermitázsban fellelhető Baartjen Maertens Doomer arcképe (1640) és a moszkvai Puskin Múzeumban őrzött Öreg asszony képmása (1654).
Sajnos, ebben az időszakban a festő magánélete kevéssé szerencsésen alakult. Az asszony 1642-ben, nem sokkal negyedik (és egyetlen életben maradt) gyermekük, Titus világra jötte után elhunyt. Ezek az események véget vetettek élete boldog korszakának.
Felesége halála után pályája megtorpant, kevesebb megrendelést kapott. Magányában viszonyt kezdett fia dadájával, aki idővel beperelte, azt állítván, hogy a festő házasságot ígért neki, és a bíróság nősülésre ugyan nem, de nagy összegű kártérítésre kötelezte. Később sikerült bebizonyítania, hogy az asszony ellopta Saskia ékszereit, és dologházba csukatta.
Az 1640-es években a nála jóval fiatalabb Hendrickje Stoffels lett a szeretője, az asszonyt a festővel való együttélés miatt a református egyház meghurcolta, de Rembrandt nem vette feleségül, mert akkor elesett volna a Saskia által Titus számára létrehozott alap jövedelmétől. Anyagi nehézségei állandósultak, fényűző életének költségeit még hatalmas bevételei sem fedezték. A csőd elkerülése érdekében 1656-ban el kellett adnia képeit, műgyűjteményét és házát, Amszterdam olcsóbb negyedébe költözött, s mind magányosabban élt.
A szegénység nem csüggesztette el Titust és Hendrickjét, akik műkereskedést nyitottak Rembrandt szakértelmére támaszkodva. A festő pedig töretlen szorgalommal dolgozott tovább, s lassan úrrá lett a kétségbeesésén. Életének utolsó éveiben festette meg leghatásosabb önarcképeit, melyeken arcát fájdalom és szomorúság barázdázza. Újra jelentkeztek nála megrendelők. Megbízást kapott A posztóscéh elöljárói címet viselő harmadik nagy csoportportréjára és Homérosz arcképének megfestésére.
Az 1660-as évek elején meghalt Hendrickje, majd 1668-ban fia is, utolsó éveiben Hendrickjétől született lánya, Cornelia gondozta. Rembrandtnak még sikerült befejeznie utolsó éveinek csodálatos alkotásait: A zsidó menyasszony és A tékozló fiú hazatérése. A festőóriás 1669. október 4-én, hatvanhárom évesen halt meg.
Mintegy 600 festményt, kétezer rajzot és 300 rézkarcot készített, és még ma is kerülnek elő eddig ismeretlen alkotásai. Pályáját történeti képekkel kezdte, legkorábbi datált műve a Szent István megkövezése. Mintegy száz önarcképe közül az elsőt húszévesen, az utolsót halálának évében készítette, emellett sok festményén valamelyik szereplőben is önmagát örökítette meg. Önábrázolásában jól nyomon követhető élete, az törekvő ifjútól a gazdag, tekintélyes, önelégült, néha cinikus férfin át a megfáradt, elszegényedett, sokat megélt, megtört öregemberig.
Sok mitológiai és vallási képet festett, ószövetségi és újszövetségi témákat is feldolgozott. Képein a karakterek igen széles skálája bukkan fel a koldustól a hősig, bibliai témájú képeinek modellje sokszor zsidó szomszédai voltak
Rembrandt modelljeit úgy festette meg, amilyenek voltak, egész személyiségüket belekomponálta a képbe, hogy a portré életszerű legyen.
Mindig arra törekedett, hogy érzékeltesse a modellek „mozgékonyságát”, s ennek köszönhetően az élethű ábrázolás addig ismeretlen szintjére jutott el, s több mint egy évtizeden át egekig magasztalták érte művészetét. A biztos technikai tudás birtokában Rembrandt a modelljeit mindig összhangba hozta a szöveggel. A gyakran történelmi utalásokkal teli tájképi háttér szinte körülölelte a szereplőket, akik hol történelmi kosztümben, hol gondosan kidolgozott jelképi utalásokkal körülvéve jelentek meg a festményeken.
A klasszikus témákat demitizálta: az Európa elrablásán egzotikus ruhájú nők állnak egy jellegzetesen holland kikötő előtt, a Ganümédeszen a szép ifjú helyett rémült kisfiút ábrázolt. Egyik remekműve a Danaé, a szerelmét váró nő aktja áradó fényben fürdik, ám a Jupitert jelző aranyeső nincs a képen. Rubensszel versengve festette a Kereszt felállítása és a Levétel a keresztről jeleneteit, ahol Rubens a pátoszt és szépséget, míg Rembrandt a drámaiságot hangsúlyozta. Újtestamentumi történetet örökített meg a Jézus betegeket gyógyít című rézkarcán és a Krisztus Emmauszban festményén is, e témában leghíresebb műve valószínűleg a Péter tagadása. Ótestamentumi képein ritkábban ábrázolt jeleneteket dolgozott fel: a Belsazár lakomáján keleti ruhás alakokat festett drámai, rémült pózokban, az Izsák feláldozásán az angyal lefogja Ábrahám kezét, amelyből kiesik a kés.
Első nagyszabású művével, a Dr. Tulp anatómiája (1632) című festményével máig hatóan megújította a csoportképek ábrázolását. A festmény az amszterdami sebészcéh megrendelésére készült, amit Rembrandt az előbb említett portré tulajdonosának köszönhetett, aki lelkesedését a festő iránt nem rejtette véka alá. Rembrandt, aki ritkán hagyta el műtermét, büszke természetű volt. Titus című portréja a fény és árnyék kezelésének iskolapéldája, művészeti iskolákban ma kötelező tananyag. Ez a műve is nagyszerűen megmutatja, hogy Rembrandt alakjai érzéketlenek azzal az emberképpel szemben, amit a romantika oly méltatlanul lelkesen ünnepel majd.
Fő műve az amszterdami polgárőrség megrendelésére készült, 1642-ben befejezett Éjjeli őrjárat (eredeti címén Frans Banning Cocq kapitány milíciája), mert sűrítve tartalmazza sajátos, az akkori holland ízlésvilágtól elütő művészetét. A finom elegancia helyett a fény és árnyék harcát hangsúlyozta, a színek ellenében a térformát emelte ki. A 4,5×5 méteres vásznon sugárzó napfényben ábrázolta a muskétásokat, de a 18. század végére a kép annyira elsötétedett, hogy Sir Joshua Reynoldstól az Éjjeli őrjárat címet kapta. A többszöri áthelyezése miatt mára megcsonkított kép az amszterdami Rijksmuseumban látható.
Rembrandt műgyűjtő is volt, házában német és itáliai rézkarcok, kitömött állatok, ásványok, kagylók, márvány mellszobrok és pénzérmék is voltak, amelyeket háttértémaként használt. Anyagi gondjai miatt elvesztett, de mára eredeti állapotában helyreállított háza 1911 óta múzeumként működik.
