„Napokon át mondogattam magamban: Hogyan hallhatnám ma este Wagner zenéjét?” Baudelaire szavai Richard Wagner zeneszerzőről sokat elárulnak, ám nem eleget. Eléggé ismerjük az zenevilág egyik zsenijét?
Határozottan megosztó ember volt, erősen megosztó zenével. Richard Wagnert hol szapulták, hol istenítették. Rossini szerint „voltak szép pillanatai, de rémes negyedórái vannak”, Debussy pedig „metafizikus bádogként” emlegette operáit. Richard Wagner német zeneszerző, a XIX. századi zeneirodalom kimagasló alakja, a zene egyik legeredetibb, legnagyobb hatású mestere, 130 éve, 1883. február 13-án halt meg.
A bolygó hollandi
1813. május 22-én született Lipcsében egy hivatalnokcsalád kilencedik gyermekeként, apja fél évvel később meghalt. Színész nevelőapja festőnek szánta, őt azonban a zene és a színház vonzotta, rajongott Shakespeare-ért, Weberért és Beethovenért. Muzsikáját először egy lipcsei cukrászdában játszották, egy barátja szerkesztett fúvós hangszerekre egyveleget dallamaiból.
Wagner 1831-ben beiratkozott a lipcsei egyetemre, elkezdett rendszeres zeneszerzést tanulni, s a radikális eszmékért lelkesedett. 1836-ban feleségül vette Minna Planer színésznőt, a következő éveket Königsbergben és Rigában töltötte. Adósságai miatt szökni kényszerült, a Londonba tartó hajó viharos útja ihlette a bolygó hollandi témáját. Londonból Párizsba ment, ahol nyomorgott, éhezett, s megjárta az adósok börtönét is.
Élete 1842-ben vett fordulatot, amikor Drezdában sikerrel mutatták be a francia opera hagyományait követő Rienzit, s szász királyi karnaggyá nevezték ki. 1844-ben került színre az első igazán „wagneres” opera, A bolygó hollandi, majd a következő évben a Tannähuser. A nyughatatlan komponista 1849-ben aktív szerepet játszott a drezdai forradalomban, ezért száműzték. Svájci emigrációjában kezdődött barátsága Liszttel, aki Weimarban – Wagner kényszerű távollétében – sikerre vitte a Tannähusert, majd a Grál-mondát feldolgozó Lohengrin premierjét dirigálta.
II. Lajos kegyeltjeként
„Nincs még egy zeneszerző, aki annyira értene a fizikai és spirituális tér mélységének festői ábrázolásához, mint Wagner. Sokan, s épp a legjobbak megállapították már ezt különböző alkalmakkor. Wagner birtokában van annak a művészetnek, hogy a legfinomabb fokozatokban fejezze ki mindazt, ami a spirituális és a természetes emberben mértéktelen, végtelen, nagyratörő. Ezt a tüzes és zsarnoki zenét hallgatva néha úgy tűnik, mintha a sötétség álmok szaggatta mélyén ópium keltette képzetek rajzolódnának ki.” (Charles Baudelaire: Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban)
1862-ben kapott amnesztiát, és II. Lajos bajor király hívására diadalmenetben vonult be Münchenbe. A híresen művészetpártoló II. Lajos Wagnert akarta, ő pedig boldogan állt az udvar rendelkezésére. Pártolójának köszönhetően tekintélyes évjáradékkal, adósságainak kiegyenlítésével és egy értékes házzal a háta mögött elkezdte tervezni A Nibelung gyűrűje című, általa zenedrámának nevezett sorozatát (A Rajna kincse, A Walkür, Siegfried, Istenek alkonya). A Trisztán és Izolda témáját mecénása felesége iránt érzett beteljesületlen, de házassága felbomlásához vezető szerelme ihlette.
Az igazi, egész életre szóló szerelem Wagnert Liszt Ferenc lányához, Cosimához fűzte, aki, amidőn megismerkedtek, már felesége volt Wagner barátjának, Hans von Bülownak, a neves karmesternek. Csakhogy az önző zeneszerző nem figyelt fel arra, milyen önző II. Lajos, aki csak magának akarta tudni Wagnert. Az intrikáknak köszönhetően a bajor fővárosban eltöltött mintegy 20 hónapot követően a zeneszerző és Cosima végül 1865 decemberében Svájcba távozott. De mert elborzasztotta, hogy II. Lajos támogatása nélkül kelljen jóval szegényebben élni, ezért A nürnbergi mesterdalnokok írásakor szinte megzsarolta a bajor királyt a mű befejezésének ígéretéből.
Hosszú évek gyötrő kínlódása után Cosima végül is elvált férjétől és 1870-ben lett Wagner felesége. Luzern melletti kastélyukban fejezte be legderűsebb operáját, A nürnbergi mesterdalnokokat, illetve a Nibelung-tetralógiát, s fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy önálló színházat alapítson.
1872-ben a Festspielhaus alapkőletétele előtt adta első bayreuthi hangversenyét Bécsben Richard Wagner az operaházi zenekarral. A programban többek között szerepelt a Tannähuser nyitányának párizsi változata, valamint a Vénusz-barlangi zene. A próbákon voltak bizonyos gondok a zenészekkel. Amikor a nyitányban a szenvedélyes Vénusz-barlang motívuma felhangzott, ami a brácsásokkal szemben szokatlan igényeket támaszt, a mester lekopogta a zenekart és magyarázni kezdett: „Korábban a zenekarban a brácsa mindig csak Hamupipőke-szerepet játszott, miközben a többi hangszer csillogott-villogott. Ennek meg kell változnia. Önök, uraim, köszönettel tartoznak nekem, hogy a brácsásokat emberré tettem.”
Ebből az elképzelésből nőtt ki a Bayreuthi Ünnepi Játékok, itt mutatták be 1882-ben a kelta tárgyú, szakrális jellegű Parsifalt. Wagner 1883. február 13-án halt meg Velencében.
Richard Wagner a XIX. század egyik legjelentősebb zenei örökségét hagyta ránk.
Zenéje teljesen egybeforr a drámai koncepcióval. Az operamuzsika addigi gerince, az énekelt dallam Wagnernél átalakul énekbeszéddé, deklamációvá, s a tulajdonképpeni zenei ábrázolást a zenekar végzi el, a szereplőket, a történések tárgyait a kulcspontokon visszatérő, felcsendülő zenei motívumok idézik, jellemzik. Partitúráit Wagner maga írta, művészetében (Gesamtkunst: összművészet) zene, dráma, képzőművészet egyesül, hogy meghirdesse a jövő műfaját.
Felhasznált irodalom:
Richard Wagner – Charles Baudelaire: Egy német muzsikus Párizsban – Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban
