„Most zárójelek között folyik az életem. A háború zárójelbe tett. De nem élhetek örökké zárójelek között.” Robert Merle története nem veszíti erejét.
Fülledt nyári szombat délután. Tengerkék ég, égszínkék tenger. Lustán nyújtózik a fövenypart a halkan surrogó, elhaló hullámokba…
De ezen a napsütötte francia tengerparton, ezen az egyre keskenyedő földsávon francia és angol katonák tízezrei várják szívszorongva a behajózást, az élet lehetőségét. Előttük a tenger, mögöttük a közeledő német hadsereg, felettük a horogkeresztes bombázók: Dunkerque, 1940 júniusa. Ebből a tehetetlen várakozásból ki akar törni egy francia katona, és két nap alatt megjárja a poklot, megpróbál mindent, csak hogy tovább élhessen…
Tiszta szerkezet, sodró lendület, lüktető izgalom, mélységes emberiesség teszi felejthetetlenné a 2004-ben elhunyt Robert Merle Goncourt-díjas regényének megrázóan hiteles mondanivalóját.
Robert Merle: Két nap az élet
(részlet a könyvből)
Szombat reggel
Jacques des Essarts emlékére
Tűző nap villogott; az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta. Az autóban két katona aludt. Meglazították és hátrahajtották a két elülső támlát, s teljes hosszukban elterpeszkedtek; karjukat szétvetették, és elégedett arccal, békésen aludtak egymás mellett.
Maillat hallotta, hogy a kövezeten kerék csikorog, s kisvártatva jobbról feltűnt egy baka: kis kordét tolt; rajta, lábát előrelógatva, egy asszony feküdt. Csaknem hasig felcsúszott szoknyája alól kilátszott rózsaszín, vastag combja, mely minden zökkenésnél megremegett, mintha valami különös, szemérmetlen táncot járna.
A kétkerekű kordé nyikorogva, döcögve befordult az útra, és Maillat mellé ért. Az asszony szeme merev volt, s halántékán nagy lyuk feketéllett. Combja minden rázkódáskor megremegett.
A baka pihenőt tartott, elengedte az egyik rudat, és megtörölte homlokát. Zömök volt, lapátkezű, bokszolóarcában kék ártatlan szempár. Fejcsóválva Maillat ra nézett.
– Ezt jól kifogtam! Eleresztette mind a két rudat, lábával egyensúlyban tartotta a kordét, és megtörülte a nyakát.
– Nincs egy staubod? Maillat odanyújtott neki egy pakli cigarettát.
– Vehetsz belőle többet is.
– Derék fickó vagy – mondta a baka.
Kivett három cigarettát, és becsúsztatta zubbonya belső zsebébe.
– Tudod – mondta -, nem mintha dohányoznék, de a bűz ellen jó.
Markába köpött, megragadta a kordérudat, és dühösen meglódította.
– Nem, ez még nem büdös – fűzte hozzá -, ez még egészen friss.
A ráfok újból megcsikordultak az úton, s a rózsaszín comb ismét remegni kezdett. Maillat szótlanul bandukolt a baka mellett.
– Merre tanyázol? – kérdezte néhány másodperc múlva a baka.
– A szaniban.
– Akkor nem erre kell jönnöd.
– Fordulok egyet, és a dűnék felől megyek vissza.
– Ja, úgy – hagyta rá a baka.
Karja megremegett, valahányszor a kordé döccent egyet.
– Disznók! – mondta. – Behúztak a csőbe! A tizediket, érted, már a tizediket cígölöm reggel óta, s ez még nem is az utolsó. Alaposan átráztak! Maillat a halott asszonyra pillantott. Huszonöt, legfeljebb harmincéves lehetett. Semmi se fedte testét a nyári könnyű empriméruhán kívül. Tegnap nagyon meleg volt.
– Disznók! – ismételte a baka. – Lapulni kellett volna, amikor azt kérdezték, ki tud vezetni; hagytam magam befírolni, mint egy zöldfülű. „Tud vezetni?”
– kérdi tőlem a góré, és már oda is rak egy hulla elé.
Két rúd közé! Egészen belesápadtam. „Virrel, aszongya, csak nem rezelt be?” Berezelni? Nem erről van szó! Nem annyira a hulla hergelt fel. Persze a góré nem értette! De két rúd közé fogni az embert, mint egy szamarat… A teremtésit! Maillat-ra pislantott.
– Tudod, én civilben taxisofőr vagyok Párizsban…
Éjszakás sofőr – toldotta meg szerény ábrázattal.
– Nem lehetsz ehhez hozzászokva.
– Nem biz én – hagyta rá Virrel. – Mondtam is a górénak: „Miért nem szajrézunk egy teherautót? Van itt dögivel. Egykettőre szerzek én egyet.” De ő!
„Ezt a feladatot kaptuk, aszongya, és a század felszerelésével oldjuk meg.” Hát jó! Az ellenkező irányból egy khakiszínű Renault bukkant fel. Fékezett, s megállt szemben a kordéval.
Az út két oldalán a kocsiktól nem lehetett kitérni.
A Renault elfoglalta az egész útszélességet. Kétszer egymás után türelmetlenül kürtölt. Virrel elvörösödött:
– Hát ennek meg mi kéne, hova a fenébe menjek? Megtámasztotta lábával a kordét, rágyújtott az egyik Maillat-tól kapott cigarettára, majd nyugodtan rátelepedett a rúdra.
Az autóból – akár az ördög a varázsszelencéjéből – kiugrott egy fiatal hadnagyocska, s hosszú lépésekkel feléjük tartott.
– Kotródjanak az útból – rivallt rájuk -, sürgős levelet viszek a tábornoknak.
– Hová húzódjak? – kérdezte Virrel.
Hirtelen mézesmázos hangon kezdett beszélni.
A hadnagyocska körültekintett. Olyan szűken voltak, hogy félreállni nem lehetett. A kocsik egymást súrolták.
– Tolasson hátra. A legközelebbi útkeresztezés ötszáz méter.
– Ugyan – mondta Virrel mézesmázosan. – Ugyan.
Ha minden szembejövő autónál hátratolatok a legközelebbi
útkereszteződésig, szállíthatom egész nap ide-oda ezt a halottat. Tolasson hátra maga, maga van kocsival.
Virrel most kedvetlenül s olyan választékosan beszélt, mint egy jótékonysági egylet védnöknője.
A hadnagy egy pillanatra eltűnődött.
– Lehetetlen. Lehetetlen tolatva visszamenni. És ne adjon nekem tanácsokat – fűzte hozzá hirtelen támadt haraggal. – Levelet viszek a tábornoknak, sürget az idő. Parancsolom, hogy hátratolasson. Végeztem! Hallja? Parancsolom, hogy hátratolasson! Virrel meg se moccant.
– Nem értette? – kiáltott a hadnagy. – Vissza!
– Hadnagy úr – felelte Virrel -, én Blary kapitánytól azt a parancsot kaptam, hogy szállítsak egy civilt a városházára, és én oda is szállítom.
– Fütyülök Blary kapitányra! Vissza!
– Fütyülhet rá, hadnagy úr – mondta Virrel mézesmázosan és választékosan -, de engem azzal bíztak
meg, hogy szállítsak egy civilt a városházára, és én oda is szállítom.
– Egy civilt? Miféle civilt? Hol a maga civilje?
– Itt – válaszolta Virrel a halottra mutatva.
– A keservit! – ordított fel a hadnagy. – Csúfolódik velem? Hátratolat, igen vagy nem?
– Végrehajtom Blary kapitány parancsát. Rajta kívül senkitől se fogadhatok el parancsot.
– A keservit! – üvöltötte a hadnagy.
Tajtékzott az indulattól, fuldoklott a dühtől.
– Még hogy senkitől se fogadhat el parancsot? Majd én megmutatom magának! Egy tiszttől se fogadhat el parancsot, mi? Tán még nem is látott tisztet soha életében? A keservit! És ezt a két stráfot se látja, mi?
– Nem szégyelli magát? – mondta Virrel. – Így káromkodni egy halott jelenlétében.
A hadnagyocska váratlanul a derékszíjához kapott. Előrántotta a tokból a pisztolyát, és Virrelre fogta.
Magánkívül volt, remegett kezében a fegyver.
– Megparancsolom, hogy hátratolasson – lihegte.
Virrel elsápadt, de nem mozdult. „Egyre inkább elmérgesedik a helyzet – gondolta Maillat -, mégpedig az én hibámból. Ha nem vagyok itt, Virrel már rég engedelmeskedik. És ez a zöldfülű, ez még képes rálőni. Példamutatás, fegyelem, a fickó húszéves, s épp azon buzgólkodik, hogy megmentse Franciaországot…” Virrel és a hadnagyocska mozdulatlanul, mereven egymást bámulta; úgy rémlett, mind a kettőjüket megigézik a beláthatatlan fejlemények.
– Várjanak csak! – kiáltott fel Maillat.
A két férfi összerezzent, kelletlenül, bosszúsan Maillat felé fordultak, mintha az születő, különös cinkosságukat zavarná meg.
– Várjanak csak! Ezúttal mind a ketten ránéztek, és Maillat nem tudta, mit mondjon nekik. Virrel mogorva, unott arcot vágott.
– Várjanak csak – mondta Maillat -, talán mégis van megoldás. Látják ezt a kis Austint? Kirakjuk az
út közepére, feltoljuk a taligát a vasúti töltésre, aztán visszatesszük az Austint, s a Renault továbbhaladhat.
Csend támadt. A hadnagyocska visszadugta a pisztolyt a tokba.
– Légy szíves – mordult rá Maillat-ra Virrel.
Nem nézett a hadnagyocskára. Be sem várta, amíg valaki segíti, megragadta az Austin lökhárítóját, fölemelte első kerekét, és odább dobta a kis autót, mint egy pelyhet.
– No, ez megvolna!
– A töltéssel már nehezebben fogunk boldogulni
– folytatta Maillat-hoz fordulva. – Neked is meg kell tolnod a farát.
Továbbra sem nézett a hadnagyocskára.
– Légy szíves.
Virrel befogta magát a vasúti töltéssel szembefordított két rúd közé, és nekiveselkedett. Minden erejét megfeszítve húzta a kordét, de mivel a töltés meredek s a föld laza volt, a kordé félúton elakadt.
– Told meg, az istenit, told meg! – kiáltotta Virrel.
Maillat vadul tolta a kordét, de rossz helyről. A tragacs függőlegesen állt, és Maillat-nak alulról fölfelé
kellett erőt kifejtenie. Hirtelen elkáromkodta magát.
A hulla csúszni kezdett lefelé. Ellenállhatatlanul siklott feléje. Csak annyi ideje maradt, hogy megragadja a combjánál fogva, és visszalökje a deszkalapra.
– Mi az? – kérdezte Virrel hátrapillantva.
– Rám borul a hulla.
– Biztosan tetszel neki.
És elnevette magát.
– Fogják meg egy kicsit – kiáltotta a hadnagy. – Megyek már.
Ott termett a Renault gépkocsivezetőjével együtt.
Most már négyen erőlködtek a halott nő körül. De ahányan csak voltak, annyifelé rángatták. Virrel hiába húzta a kordét, csak egyre mélyebbre süllyesztette a kerekeket, amelyeket a két másik hasztalan próbált kiemelni. Maillat érezte, hogy görcsös ujjai beleragadnak a hulla puha hasába.
Végül Virrel elengedte a rudat, megragadta a kordé alját, és a hadnagyocskával meg a gépkocsivezetővel együtt emelni kezdte. Kihúzták a kerekeket a földből. Újabb két lépés, és a fölemelt kordé a vasúti síneken volt. Mind a négyen megpihentek, kifújták magukat. Úsztak a verítékben.
– Nehezebb, mintsem hinné az ember – jegyezte meg a gépkocsivezető.
– Meghiszem azt – mondta Virrel.
A hadnagy barátságosan ránézett.
– Van néhány kiló.
– Igen – mondta Maillat -, alaposan megizzasztott bennünket.
– Nem a menyecske – folytatta Virrel. – A menyecske ugyan jó húsban van, de fél kézzel felemelném.
A kordé nehéz. Csupa vas az egész. Még üresen is megvan a maga súlya.
– Azért a menyecske is nyom néhány kilót – mondta a gépkocsivezető.
– Hát igen. De azért főként a kordé nehéz.
– Ez is, az is – mondta a hadnagy.
– Hát igen – hagyta rá Virrel.
Ott álltak mind a négyen a kordé körül, és olyan komoly ábrázatot vágtak, mint négy technikus, aki a munkáját vitatja meg. A hadnagyocska már kevésbé sietett. Zsebkendővel törölgette a homlokát, s megigazította a derékszíját. Barátságosan méregette Maillat t és Virrelt.
– Van néhány kiló – mondta.
Ott álltak mind a négyen a taliga körül, és békés, elégedett ábrázattal tekingettek egymásra.
– Gyerünk! – mondta szinte sajnálkozva a hadnagyocska.
Leszaladt a töltésen, nyomában a gépkocsivezetővel. Lent visszafordult.
– Köszönöm – kiáltotta hálásan. – Viszlát! Maillat-nak az volt az érzése, ha rajta múlna, áldomást is inna velük.
– Viszlát! – kiáltott vissza Maillat.
Virrel szólásra nyitotta a száját, de még idejében meggondolta magát.
