J.D. Salinger, a Zabhegyező című világhírű regény szerzője. Az áttörést az Ilyenkor harap a banánhal hozta meg számára, ezt ajánljuk most mindenki számára.
Jerome David Salinger 1919. január 1-jén született New Yorkban. Apja törekvő zsidó kereskedő-iparos volt, aki fiát is igyekezett bevonni a családi üzletbe. Apja jómódú zsidó sajtkereskedő volt, anyja skót és ír eredetű családból származott.
A család Manhattan egyik elegáns negyedében élt. Nyughatatlan gyerek volt, ezért szülei 1934-ben a Valley Forge katonai akadémiára küldték. Salinger két év múlva otthagyta az iskolát. Tizennyolc éves korában egy évet Európában töltött a húsfeldolgozást tanulmányozandó, Salinger azonban annyira megundorodott avágóhidaktól, hogy elhatározta: más utat keres az érvényesülésre. (Vannak, akik ezzel a traumával magyarázzák mániákus vegetarianizmusát is) Majd az Ursinus College-be és a New York-i egyetemre járt. 1939-ben novellaírást tanult a Columbia Egyetemen, ahol a Story Magazin alapítója, Whit Burnett tanította.
Félig zsidó származása súlyos örökségként nehezedett rá, ennek következtében mindig is idegennek érezte magát a társadalomban. Ezek után nem meglepő hűvös és szeretettelen kapcsolata apjával, akinek még a temetésére sem ment el; ír katolikus anyját viszont rajongva imádta.
Útkeresése során elvégezte a katonai akadémiát, számos szakot elkezdett az egyetemen, de egyet sem fejezett be. Fiatalon komoly vonzalom fűzte a drámaíró Eugene O’Neill lányához, és teljesen összetört, amikor az nem őt, hanem a jóval idősebb Charlie Chaplint választotta, majd hamarosan családanya lett.
Nem sokra rá ő is megnősült, a második világháborút az európai hadszíntéren harcolta végig, részt vett a normandiai partraszállásban. Az író soha nem vetette papírra a közelről megélt háború borzalmait, noha néhány későbbi regénybeli karakteréről ugyan kiderül, hogy szolgált a seregben. Leszerelése után elvált, színházi lapot szerkesztett, majd 1940-ben a befolyásos Story Magazin kiadója lett, és ezután folyamatosan jelentek meg novellái különböző lapokban. Több tucatnyi rövid történetet publikált, melyekben gyakran háborús élményeit dolgozta fel, de szakmai elismerésben nem volt része.
Az áttörést az Ilyenkor harap a banánhal (A Perfect Day for a Bananafish) hozta meg, de ő abból – a számára kényelmes – álláspontból, hogy minél kevesebbet tud a közönség az íróról, annál figyelmesebben olvassa műveit, elzárkózott a nyilvánosság elől. Miután 1946-ban leszerelt, kizárólag az írásnak szentelte idejét. 1948-tól kezdve novellákban és regényekben dolgozta fel.
1951-ben jelent meg a Zabhegyező (The Catcher in the Rye), amely egy csapásra szinte kultikus figurává tette. A regény hatalmas, de nem mindig pozitív hatást váltott ki, például John Lennon gyilkosa is Holden alakjával „azonosulva” lőtte le a zenészt. Maga Salinger soha nem engedte, hogy művét bármilyen formában feldolgozzák, nemet mondott Steven Spielbergnek és a BBC-nek is.
Az elszigetelt életvitel, a megrögzött menekülés a világ elől tönkretette az író második házasságát, felesége a két gyermek dacára is magányosnak érezte magát a házban, ahol bunker-szobájába zárkózva alkotott napestig. A válás után fiatal lányokkal volt viszonya, az akkor 18 éves Joyce Maynard felnőtt fejjel írta meg és adta közre kíméletlenül leleplező memoárját a szerzőről. Salinger több futó viszony után végül egy Colleen nevű nőt vett el, akivel ha igaz, élete végéig együtt élt.
J.D. Salinger 1965 után nem publikált, magánéletének titkait féltve őrizte; többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését, ami csak tovább növelte a személye körüli publicitást.
J.D. Salinger: Ilyenkor harap a banánhal
Kilencvenhét New York-i tudósító volt a szállodában, valósággal ráragadtak az interurbán vonalakra, és a lánynak az 501-esben déltől majdnem félháromig kellett várnia a kapcsolást. Meg kell hagyni, nem tétlenkedett. Elolvasott egy cikket az egyik női zsebmagazinban: A nemiség – móka vagy pokol? címmel. Kimosta a fésűjét és a keféjét. Kivette a foltot nyersszín kosztümszoknyájából. Saks-féle blúzán átvarrta a gombot. Kitépett két új szőrszálat a szemölcséből. Amikor a telefonos végre felcsöngetett a szobába, éppen az ablakban ült, és már majdnem készen volt bal keze körmeinek lakkozásával.
Nem olyan lány volt, aki egy telefoncsörgésre csak úgy abbahagy valamit. Mintha a telefon egyfolytában csengett volna, mióta elérte a pubertást.
Míg a telefon szólt, kis ecsetjével végigment a kisujja körmén, gondosan kirajzolta a hold vonalát. Aztán rácsavarta a kupakot a körömlakkos üvegre, felállt, és bal kezét – nedves volt még – ide-oda mozgatta a levegőben. Száraz kezével felvett egy teleszórt hamutartót az ablakpárkányról, és magával vitte az éjjeliszekrényhez, amelyen a telefon állt. Leült a megvetett dupla ágy egyik oldalára, és úgy az ötödik, vagy hatodik csengetésre felvette a kagylót.
– Halló – mondta, és bal keze kifeszített ujjait jó messzire eltartotta fehér selyem pongyolájától, papucsán kívül mindössze ez volt rajta – gyűrűi a fürdőszobában maradtak.
– Kapcsolom New Yorkot, Mrs. Glass – mondta a telefonos.
– Köszönöm – mondta a lány, és az éjjeliszekrényen helyet csinált a hamutartónak.
Női hang hallatszott. – Muriel? Te vagy?
A lány egy picit elfordította fülétől a kagylót. – Igen, anya. Hogy vagy?
– Halálra izgultam magam miattad. Miért nem telefonáltál? Csak nincs valami bajod?
– Próbáltalak hívni az este és tegnapelott este is. De itt a telefon örökké…
– Nincs semmi bajod, Muriel?
A lány növelte a szöget a kagyló és a füle között.
– Semmi bajom. Melegem van. Ez a legmelegebb nap Floridában, legalább…
– Miért nem hívtál? Halálosan izgultam…
– Anya, drága, nem kell ordítani. Istenien hallok – mondta a lány. – Kétszer is hívtalak az este. Egyszer rögtön azután, hogy…
– Mondtam apádnak, hogy biztosan az este fogsz telefonálni. De nem, neki muszáj volt… Nincs semmi bajod, Muriel? De őszintén.
– Semmi bajom. Hagyd ezt már, légy szíves.
– Mikor értetek oda?
– Nem is tudom. Szerda reggel, korán.
– Ki vezetett?
– Ő – mondta a lány. – De ne izgasd fel magad. Nagyon tisztességesen vezetett. Magam is csodáltam.
– Ő vezetett? Muriel, megfogadtad nekem, hogy…
– Anya – vágott közbe a lány -, éppen most mondtam. Nagyon tisztességesen vezetett. Egész úton nem ment ötven fölé, ha éppen tudni akarod.
– Nem csinálta azokat a gyanús ügyeket a fákkal?
– Mondom, anya, hogy nagyon, nagyon tisztességesen vezetett. De igazán. Most már légy szíves… Kértem, hogy maradjon a fehér vonal mellett, meg minden. Tudta jól, mire gondolok, és ott is maradt. Még azt is megpróbálta, hogy egyáltalán ne nézzen a fákra, lehetett látni rajta. Egyébként papa megcsináltatta már a kocsit?
– Még nem. Négyszáz dollárt kérnek csak azért, hogy…
– Anya, Seymour megmondta papának, hogy megfizeti. Igazán semmi értelme…
– Jó, majd meglátjuk. Mondd, hogy viselkedett… a kocsiban, meg minden?
– Klasszul – válaszolta a lány.
– Még mindig azon a borzasztó néven szólít?
– Nem. Most egy újabb van műsoron.
– Micsoda?
– Ugyan, nem ez számít, anya.
– Tudni akarom, Muriel. Apád…
– Jó, jó, jó. Miss Szellemi Csavargó 1948-nak szólít – mondta a lány, és kuncogott.
– Ez nem vicc, Muriel. Egyáltalán nem vicc. Ez szörnyű. Tulajdonképpen szomorú. Ha arra gondolok…
– Anya – vágott közbe a lány -, figyelj ide. Emlékszel arra a könyvre, amit Németországból küldött? Tudod, azok a német versek. Mit csinálhattam vele? Azóta töröm a…
– Nálad van.
– Biztos? – kérdezte a lány.
– Persze. Illetve nálam van. Freddy szobájában. Itt felejtetted, és nem tudtam már bedugni a… Miért? Talán kereste?
– Nem. Csak megkérdezte, mi van vele, amikor idefelé jöttünk. Szerette volna tudni, hogy elolvastam-e?
– Hiszen németül van!
– Tudom, drágám. Az nem számít – mondta a lány, és keresztbe tette a lábát. – Azt mondta, hogy a század egyetlen nagy költője írta azokat a verseket. Mondta, hogy mért nem szereztem fordítást, vagy valamit. Vagy megtanulhattam volna németül, mit szólsz hozzá?
– Rémes, rémes. Tulajdonképpen igazán szomorú. Apád azt mondta az este…
– Pillanat, anya – mondta a lány. Az ablakhoz ment a cigarettájáért, rágyújtott, és visszament az ágyhoz. – Anya? – mondta és kifújta a füstöt.
– Muriel. Kérlek, figyelj ide.
– Figyelek.
– Apád beszélt dr. Sivetskivel.
– Igen?
– Mindent elmondott neki. Legalábbis azt mondta… de hiszen ismered apádat. A fákat. Az egész ügyet az ablakkal. Az egész szörnyűséget, amit Nagyikának mondott az elmúlási terveiről. És hogy mit csinált azokkal a cuki bermudai képekkel, mindent.
– És?
– Hát igen. Először is azt mondta, hogy Isten ellen való vétek, hogy a hadsereg kiengedte a kórházból, isten bizony. Nagyon határozottan azt mondta apádnak, hogy előfordulhat, azt mondta, nagyon könnyen előfordulhat, hogy Seymour teljesen elveszti az önkontrollját. Isten bizony.
– Van itt a hotelben egy pszichiáter – mondta a lány.
– Kicsoda? Hogy hívják?
– Nem is tudom. Valami Rieser. Állítólag nagyon jó.
– Sose hallottam róla.
– Lehet, de állítólag akkor is nagyon jó.
– Muriel, ne szemtelenkedj, légy szíves. Nagyon aggódunk érted. Sőt, ami azt illeti, apád tegnap este táviratozni akart, hogy gyere haza…
– Anya, én most nem megyek haza. Nyugodj meg.
– Muriel. Isten bizony. Dr. Sivetski azt mondta, hogy Seymour teljesen elveszítheti az ön…
– Most értem ide, anya. Ez az első nyaralásom évek óta, és nem fogok most bepakolni és hazamenni – mondta a lány. – Különben sem tudnék most utazni. Annyira lesültem, hogy mozdulni sem tudok.
– Ilyen borzasztóan lesültél? Nem használtad a napolajat, amit a táskádba tettem? Ott van a…
– Használtam, anya. Mégis leégtem.
– Hát ez rémes. És hol égtél le?
– Mindenhol, drágám, mindenhol.
– Hát ez borzasztó.
– Túlélem.
– Mondd csak, beszéltél is azzal a pszichiáterrel?
– Félig-meddig – mondta a lány.
– És mit mondott? Seymour hol volt, amikor beszéltél vele?
– Az Óceán Szalon-ban zongorázott. Mióta itt vagyunk, mindkét este zongorázott.
– Na és mit mondott?
– Semmi különöset. Ő szólított meg. Mellette ültem az este bingó közben, és megkérdezte, hogy az én férjem zongorázik-e a másik szobában. Mondtam, hogy igen, erre megkérdezte, hogy Seymour beteg-e, vagy mi. Erre azt mondtam…
– Miért kérdezte?
– Én honnan tudjam, anya. Gondolom, mert olyan sápadt, meg minden. Na, szóval bingó után a feleségével együtt megkérdezték, nem innék-e velük egyet. Egye fene. A felesége rémes. Emlékszel arra a borzalmas estélyi ruhára a Bonwit kirakatában? Amelyikre azt mondtad, hogy ahhoz neked le kellene…
– Az a zöld?
– Az volt rajta. Képzeld. Közben csupa fenék az egész nő. Folyton azt kérdezte, hogy Seymour rokona-e annak a Suzanne Glassnak, akinek a Madison Avenue-n van üzlete, a kalaposnak.
– Na, de ő mit mondott? A doktor.
– Ja. Hát nem valami sokat. Tudod a bárban voltunk, meg minden. Irtó lárma volt.
– Igen, igen, de te megmondtad neki, hogy mit akart csinálni Nagyika székével?
– Anya! Nem mondtam meg. Nemigen bocsátkoztam részletekbe. Valószínűleg lesz még alkalmam beszélni vele. Egész álló nap ott ül a bárban.
– Nem mondta, hogy szerinte is előfordulhat, hogy… hiszen tudod… hogy valami zűr lesz vele? Hogy valami kárt tehet benned?
– Azt éppen nem. Tudod, anya, több adatra volna szüksége. Ezek mindig az ember gyerekkoráról akarnak tudni, meg minden ilyen marhaságról. Mondom, olyan lárma volt, hogy alig tudtunk beszélni.
– Na jó. Milyen a kék kabátod?
– Klassz. Kivétettem a válltöméséből.
– Egyáltalán, miket hordanak az idén?
– Rémes, anya. Özönvíz előtti dolgokat. Klipszeket látni, meg minden.
– A szobátok milyen?
– Nem rossz. Illetve nem olyan rossz. Nem tudtuk megkapni a háború előtti szobánkat. A társaság rémes idén. Csak látnád, mik ülnek mellettünk az étteremben, a szomszéd asztalnál. Mintha teherautón jöttek volna.
– Így megy ez most mindenütt. A kisestélyid milyen?
– Túl hosszú. Mondtam neked, hogy túl hosszú.
– Muriel, csak megkérdezem még egyszer, igazán nincs semmi bajod?
– Nincsen, anya. Már századszor mondom.
– És nem akarsz hazajönni?
– Nem, anya.
– Apád azt mondta az este, hogy boldogan fedezi a költségeket, ha el akarnál menni valahova egyedül, átgondolni a dolgokat. Elmehetnél egy isteni hajóútra. Úgy gondoljuk…
– Nem, köszönöm – mondta a lány, és letette a lábát a padlóra. – Anya, ez a beszélgetés egy vagyonba fog…
– Ha eszembe jut, hogy vártál erre a fiúra az egész háború alatt, úgy értem, hogy ha az ember azokra a kis vígözvegyekre gondol, akik…
– Anya – mondta a lány -, jobb lesz abbahagyni. Seymour minden percben itt lehet.
– Hol van?
– A strandon.
– A strandon? Egyedül? És rendesen viselkedik a strandon?
– Hát persze, anya – mondta a lány. – Úgy beszélsz róla, mintha dühöngő őrült volna…
– Én egy szóval sem mondtam, Muriel.
– Jó, jó, de úgy hangzik. Szóval, semmit sem csinál, csak fekszik. Még a fürdőköpenyét se hajlandó levetni.
– Nem hajlandó levetni a fürdőköpenyét? Miért?
– Én igazán nem tudom. Azt hiszem, mert olyan fehér.
– Istenkém, de hát kell neki a nap. Nem tudod rávenni, hogy levegye?
– Ismered Seymourt – mondta a lány, és megint keresztbe tette a lábát. – Azt mondja, nem akarja, hogy egy csomó hülye bámulja a tetoválását.
– De hiszen nincs is tetoválva! Talán a hadseregben tetoválták?
– Nem, anya. Nem, drágám – mondta a lány, és felállt. – Hallgass ide, lehet, hogy holnap felhívlak.
– Muriel. Figyelj rám egy kicsit.
– Tessék, anya – mondta a lány és jobb lábára nehezedett.
– Rögtön hívj fel, mihelyt bármi furcsát tesz vagy mond… ugye érted, mire gondolok. Hallod?
– Én nem félek Seymourtól, anya.
– Azt akarom, hogy ígérd meg, Muriel.
– Na jó, megígérem. Csók, anya – mondta a lány. – Papát puszilom. – Letette a kagylót.
– Seymour Glass, Mit-ug-rász – mondta Sybil Carpenter, aki anyjával lakott a szállodában. – Láttad-e Mit-ug-rászt?
– Hagyd már abba, cicuskám. Tisztára megbolondítod Mamit. Maradj már nyugton.
Mrs. Carpenter napolajat kent Sybil vállára, bedörzsölte vele kiálló, törékeny lapockáit. Sybil inogva ült egy óriási, felfújt strandlabdán, szemközt a tengerrel. Kanárisárga, kétrészes fürdőruha volt rajta, egyik részére kilenc-tíz évig még igazán nem lett volna szüksége.
– Tulajdonképpen csak egy közönséges selyemzsebkendő volt, közelről tisztán lehetett látni – mondta a nő, aki Mrs. Carpenter mellett a másik nyugágyon feküdt. – Szeretném tudni, hogyan kötötte meg. Igazán aranyos volt.
– Nagyon édes lehetett – helyeselt Mrs. Carpenter. – Sybil, cicuskám, maradj nyugton.
– Láttad-e Mit-ug-rászt? – kérdezte Sybil.
Mrs. Carpenter sóhajtott. – Jól van, jól van mondta. Rácsavarta a kupakot a napolajos üvegre. – Na, fuss játszani, cicuskám. Mami felmegy a szállodába, iszik egy martinit Mrs. Hubellel. Majd elhozom neked az olajbogyót.
Ahogy szabadjára engedték, Sybil tüstént lerohant a sima partra, és megindult a Halász Pavilon felé. Csak annyi időre állt meg, míg beletaposott egy szétdúlt, összeomlott homokvárba, s már el is hagyta a szállóvendégeknek fenntartott területet.
Baktatott vagy negyed mérföldet, aztán hirtelen oldalt fordult, és lefutott a strandra. Megtorpant, amikor odaért egy fiatalemberhez, aki hanyatt feküdt a puha fövenyen.
– Bejössz a vízbe, Mitugrász? – kérdezte.
A fiatalember felriadt, jobb keze frottírköpenyének hajtókájához rebbent. Hasra fordult, leejtette szeméről a hurkává csavart törülközőt, és felsandított Sybilre.
– Na nézd csak! Hello, Sybil.
– Bejössz a vízbe?
– Csak terád vártam – mondta a férfi. – Mi zujs?
– Micsoda? – kérdezte Sybil.
– Mi zujs, mondom. Mi a program?
– Megjön a papám, holnap berrepülőgépen – mondta Sybil, és a homokot rugdalta.
– Ne a képembe, szivikém – mondta a fiatalember, és megfogta Sybil bokáját. – Éppen itt az ideje, hogy megjöjjön a papád. Minden percben várom. Minden percben.
– Hol a néni? – kérdezte Sybil.
– A néni? – a fiatalember lesöpört egy kis homokot gyér hajáról. – Ez aztán nehéz kérdés, Sybil. Hiszen ezeregy helyen lehet. Lehet a fodrásznál. Éppen rózsaszínre festeti a haját. Vagy a szobájában babákat csinál a szegény kisgyerekeknek. – Feküdt a hasán, ökölbe szorította a kezét, egymásra rakta, és rátámaszkodott az állával. – Kérdezz valami mást, Sybil – mondta. – Fincsi kis fürdőruhád van. Ha valami fincsi, hát a kék fürdőruha igazán az.
Sybil rábámult, aztán kidüllesztett pocakjára nézett. – Hiszen ez sárga – mondta -, egészen sárga.
– Tényleg? Gyere csak közelebb!
Sybil előrelépett.
– Nézd csak, teljesen igazad van. Milyen szamár vagyok.
– Bejössz a vízbe? – kérdezte Sybil.
– Komolyan foglalkozom a gondolattal. Minden erőmet ennek a problémának szentelem, Sybil, remélem, hogy örömödre szolgál.
Sybil megbökdöste a gumipárnát, amit a fiatalember néha a feje alá szokott tenni. – Ebbe levegő kell – mondta.
– Úgy, úgy. Több levegő kell, mint amennyit én hajlandó vagyok beleereszteni. – Elvette az öklét, és állát a homokba fektette. – Sybil – mondta -, fincsiül nézel ki. Öröm rád nézni. Mesélj valamit magadról. – Előrenyúlt, átfogta Sybil bokáját. – Én vagyok a Baktérítő – mondta. – Hát te?
– Sharon Lipschutz azt mondta, megengedted neki, hogy melléd üljön a zongoránál – mondta Sybil.
– Ezt mondta Sharon Lipschutz?
Sybil élénken bólogatott.
A férfi elengedte Sybil bokáját, visszahúzta a kezét, és arcát jobb karjára fektette. – Hát igen – mondta -, de tudod, hogy van ez, Sybil. Ülök és zongorázom. Te nem vagy a láthatáron. És egyszerre ott terem Sharon Lipschutz, és mellém ül. Igazán nem lökhettem le onnan.
– De.
– De nem. Nem. Ezt igazán nem tehettem. – mondta a fiatalember. – Hanem tudod-e, mit csináltam?
– Mit?
– Úgy tettem, mintha te volnál.
Sybil azonnal lehajolt, és turkálni kezdett a homokban. – Menjünk be a vízbe – mondta.
– Helyes – mondta a fiatalember. – Úgy hiszem, sikerül megfaggyúzni.
– Legközelebb lökd le – mondta Sybil.
– Lökjek kit le?
– Sharon Lipschutzot.
– Ja, Sharon Lipschutzot – mondta a fiatal férfi. – Ó, hogy jön ide ez a név? Emlék és vágy keveréke. – Talpra ugrott. A tengerre nézett. – Sybil – mondta -, már tudom, mit csinálunk. Megpróbálunk banánhalat fogni.
– Mit?
– Banánhalat – mondta és kioldozta köpenyének övét. Levette a köpenyt. Válla keskeny és fehér volt, fürdőnadrágja vöröseskék. Összehajtotta a köpenyt, először hosszában, aztán harmadrét. Kigöngyölte a törülközőt, ami a szemén volt, a homokra terítette, aztán rátette az összehajtott köpenyt. Lehajolt, felvette a párnát, jobb hóna alá szorította. Aztán baljával kézen fogta Sybilt.
Elindultak, ballagtak kettesben a tenger felé.
– Gondolom jó néhány banánhalat láttál már életedben – szólt a fiatalember.
Sybil megrázta a fejét.
– Nem? Hát hol laksz te tulajdonképpen?
– Nem tudom – mondta Sybil.
– Biztos tudod. Persze, hogy tudod. Sharon Lipschutz tudja, hol lakik, pedig csak három és fél éves.
Sybil megállt, elrántotta tőle a kezét. Felvett egy közönséges parti kagylót, és roppantul elmélyedve tanulmányozta. Ledobta. – Whirly Wood, Connecticut – mondta, aztán tovább ment pocakját kidüllesztve.
– Whirly Wood, Connecticut? – kérdezte a fiatalember. – Véletlenül nem a connecticuti Whirly Wood tájékán van az?
Sybil ránézett. – Ott lakom – mondta türelmetlenül. – Ott lakom, Whirly Woodban, Connecticutban. – Pár lépést előreszaladt, bal kezével elkapta bal lábát, és kettőt-hármat szökdécselt.
– Fogalmad sincs, hogy mennyi minden tisztázódott ezzel – mondta a fiatalember.
Sybil eleresztette a lábát. – Olvastad a Kis fekete Sambó-t? – kérdezte.
– Fura, hogy pont ezt kérdezed. Éppen az este olvastam ki. – Lenyúlt, és újra megfogta Sybil kezét. – Mi a véleményed róla? – kérdezte.
– Rohangásztak a tigrisek a fa körül?
– Azt hittem, soha meg nem állnak. Még nem is láttam ennyi tigrist.
– Csak hat volt – mondta Sybil.
– Csak hat! – mondta a fiatalember. – Ez szerinted csak?
– Szereted a viaszkot? – kérdezte Sybil.
– A miaszkot?
– Viaszkot.
– Nagyon. Hát te?
Sybil bólintott. – Az olajbogyót is szereted? – kérdezte.
– Az olajbogyót? Igen. Az olajbogyót és a viaszkot. Egy lépést sem teszek nélkülük.
– És Sharon Lipschutzot szereted?
– Igen. Igen, szeretem – mondta a fiatalember. – Különösen azt szeretem, hogy sohasem viselkedik csúnyán a szálloda halljában a kiskutyákkal. Ott van például az a kis öleb, azé a kanadai hölgyé. Talán nem is hiszed, de némelyik kislány léggömbpálcikával bökdösi azt a kiskutyát. Sharon nem. Sohasem rossz, sohasem utálatos. Ezért szeretem annyira.
Sybil hallgatott.
– Én szeretek gyertyát rágni – mondta végül.
– Ki nem szeret? – mondta a fiatalember, és bedugta a lábát a vízbe. – Brr! Hideg. – Ledobta a gumipárnát. – Nem, nem, várj még egy percig, Sybil. Várj, amíg egy kicsit beljebb leszünk.
Gázoltak befelé, míg a víz Sybil derekáig nem ért. Akkor a fiatalember felemelte és hasra fektette a párnán.
– Fürdősapkát, vagy ilyesmit sose hordasz? – kérdezte.
– Ne eressz el – parancsolta Sybil. – Fogjál, na!
– Miss Carpenter. Kérem. Tudom én a dolgomat – mondta a fiatalember. – Tessék csak jól kinyitni a szemét, nem lát-e banánhalat. Ilyenkor harap igazán a banánhal.
– Egyet se látok – mondta Sybil.
– Teljesen érthető. Nagyon különleges szokásaik vannak. – Tolta a gumipárnát. A víz még nem ért a melléig. – Igen tragikus az életük – mondta. – Tudod, mit csinálnak, Sybil?
Sybil a fejét rázta.
– Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók. Ismertem például olyan banánhalakat, akik beúsztak egy banánlyukba, és legalább hetvennyolc banánt befaltak. – A párnát és utasát egy lábnyival közelebb tolta a látóhatárhoz. – Ezután természetesen annyira meghíznak, hogy nem tudnak kijönni a lyukból. Nem férnek ki az ajtón.
– Ne annyira be – mondta Sybil. – Mi történik velük?
– Mi történik? Kikkel?
– A banánhalakkal.
– Ó, azokra gondolsz, akik annyi banánt faltak fel, hogy ki se férnek a banánlyukon?
– Igen – mondta Sybil.
– Tudod, Sybil, rühellek erről beszélni. Meghalnak.
– Miért? – kérdezte Sybil.
– Merthogy megkapják a banánvészt. Rettentő betegség.
– Jön egy hullám – mondta Sybil idegesen.
– Mi az nekünk. Fittyet hányunk neki – mondta a fiatalember. – Mint két fityur. – Megfogta Sybil bokáját, lenyomta, aztán előre. A gumipárna orra átsiklott a hullám taraján. A víz eláztatta Sybil szőke haját, de visítása tele volt gyönyörűséggel.
Mikor a párna megint vízszintesen lebegett, kezével kisimított egy vizes csatakos hajfürtöt a szeméből, és jelentette: – Épp most láttam egyet.
– Láttál? Micsodát, tündérkém?
– Banánhalat.
– Te Jóisten, csak nem? – mondta a fiatalember. – És banán is volt a szájában?
– Igen – mondta Sybil. – Hat.
A fiatalember hirtelen felkapta Sybil párnáról lelógó vizes lábát, és megcsókolta a talpát.
– Hé! – mondta a láb jogos tulajdonosa, és hátrafordult.
– Hé magának! Most visszamegyünk. Elég volt?
– Nem!
– Sajnálom – mondta és a part felé tolta a párnát, míg Sybil le nem mászott róla. Onnan aztán cipelte.
– Viszlát – mondta Sybil, és cseppet sem sajnálkozva elfutott a szálloda irányába.
A fiatalember felvette köpenyét, összehúzta a hajtókáját, zsebébe gyömöszölte a törülközőt. Felemelte a síkos, vizes, nehéz párnát, és a hóna alá fogta. Egyedül gázolt a puha, forró homokban a szálloda felé.
A szálloda alagsorában – mert a fürdőzők az igazgatóság utasítására csak azt használhatták – a fiatalemberrel együtt egy nő is beszállt a liftbe, az orrán cinkkenőcs volt.
– Látom, hogy a lábamat nézi – fordult a fiatalember a nőhöz, amikor a lift megindult.
– Tessék?
– Azt mondtam, látom, hogy a lábamat nézi.
– Tessé-ék? Ha tudni akarja, a padlót néztem – mondta a nő, és a liftajtó felé fordult.
– Bökje csak ki nyugodtan, ha a lábamat akarja nézni – mondta a fiatalember. – Mit jön itt hátulról, a szentségit?
– Kiszállok, kérem – mondta a nő gyorsan a liftkezelő lánynak.
A liftajtó kinyílt, a nő kiszállt, vissza se nézett.
– Két normális lábam van, és az isten se ad okot rá, hogy bárki is legeljen rajta, a szentségit – mondta a fiatalember. – Az ötödikre legyen szíves. – Köpenye zsebéből kivette a szobakulcsot.
Az ötödiken kiszállt, végigment a folyosón, benyitott az 501-esbe. A szobában új borjúbőr koffer és körömlakk-lemosó szag volt.
Ránézett a dupla ágy egyik oldalán alvó lányra. Aztán odament az egyik bőröndhöz, kinyitotta, és egy csomó alsónadrág meg trikó alól elővett egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Kioldotta a tárat, megnézte, aztán újból a helyére nyomta. Felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.
