50 éve, 1968. június 14-én hunyt el Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő, műfordító, kritikus.
Salvatore Quasimodo 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Siracusában. Quasimodo mérnöknek készült, Palermóban műszaki technikumot végzett, Rómában járt műegyetemre, de tanulmányait anyagi okokból abba kellett hagynia. Ezután volt műszaki rajzoló, kereskedősegéd, hivatalnok, kevés szabad idejében verseket írt, sokat olvasott, megtanult latinul és görögül.
SALVATORE QUASIMODO: TALÁN A SZÍV
A hársak csípős illata elmerül
az esős éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása szétporlik, mint a víz.
Alig marad leplezetlen a fásultság,
egy kézmozdulat, egy szótag emléke,
de csak mint a madár lassú röpte
a köd párái között. És vársz még,
nem tudod mit, eltévedt kedvesem; talán
egy órát, mely döntsön, hogy visszahívd
a kezdetet vagy a véget: egyenlő sorsát
immár mindannyiunknak. Itt tűzvészek füstje feketén
kaparja még a torkot. Ha tudod,
felejtsd el ezt a kén-ízt, felejtsd el
a félelmet. A szavak fárasztanak,
köd-medrű vízből másznak elő;
talán a szív marad meg, talán csak a szív.
(Fordító: Képes Géza)
1931-ben Firenzébe költözött, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették – ez az irányzat nem a szavak elentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni.
1938-tól a milánói Konzervatóriumban irodalmat tanított, ez jelentős anyagi és szellemi függetlenséget biztosított számára. Hermetista korszaka a Versek (1938), És hirtelen beesteledik (1942) című köteteivel lezárult, ekkori fő témái a táj és a magányosság voltak.
A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára. 1947-es Nap nap után című kötetétől művészetét a társadalmi megközelítés hatja át. Későbbi költészetét egyre egyszerűsödő nyelvezet és könnyen érthető képek jellemzik (Páratlan föld, Tartozik és követel).
Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Értekezés a költészetről című esszéjében és más tanulmányaiban a versírás és az élet egységét, a költő elkötelezettségét hirdette.
Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikái Írások a színházról című 1961-es kötetében jelentek meg.
Az 1959-es irodalmi Nobel-díjat lírájáért kapta, „amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
Leghíresebb költeményeit magyarul is olvashatjuk Képes Géza, Rónai Mihály András, Végh György, Keszthelyi Zoltán, Rába György és mások fordításában. Többször járt Magyarországon, 1961-ben Balatonfüreden gyógykezeltette magát, s több versében is megörökítette a balatoni tájat és Füredhez kötődő érzelmeit, fát is ültetett a Balaton-parti sétányon. Salvatore Quasimodo 1968. június 14-én halt meg Nápolyban.
Emlékére hozta létre Balatonfüred önkormányzata a budapesti Olasz Kultúrintézet támogatásával a Quasimodo Alapítványt, amely 1992 óta Salavatore Quasimodo költőversenyt rendez a városban és a győztesnek Quasimodo-emlékdíjat ad át.
