„Jó sorsom volt, ha küzdelmes is. Megérte. Albert Camus azt írja, hogy irigyelni kell Sziszüphoszt, mert folyton küzdött.” Schubert Éva több mint öt évtizedet töltött a színpadon, és számos filmben, valamint tévéjátékban láthatta a közönség.
„Másként játszanak manapság, és a darabok sem tetszenek, amelyekben csak durvaság van – mondta 2011-ben egy az MTI-nek adott interjú során. – Csehovot sem mindenáron úgy kellene színre vinni, hogy anyaszült meztelenre vetkőzik a három nővér. S éppen Csehov esetében történik meg ez, aki úgy kezdi a Sirályt: „Miért jár mindig feketében?… Gyászolom az életemet, boldogtalan vagyok.” Még a filmek is furcsák. Néztem a Valami Amerikát, de nem ismertem fel a színészeket, nem elég jellegzetesek, kivéve egy-két férfit. A mi időnkben mindenkinek megvolt a karaktere. Biztos most is ott vannak nagy tehetségek, és ki is emelkednek majd a jók, csak hát nem könnyű kibontakozni, ha nincsenek emlékezetes szerepek.”
Schubert Éva 1931. január 19-én született Budapesten. A zugligeti Angolkisasszonyokhoz járt középiskolába. Francia–latin szakos tanárnak készült, de kiválóan beszélt németül, és angolul is megtanult. 1949-ben mégsem vették fel az egyetemre, mert a „klerikális reakcióhoz” tartozott. Titkárnőként helyezkedett el, társadalmi munkában kultúrfelelős volt. Az oktatásügyi minisztérium beruházási osztályán vállalt munkát, mert kenyeret kellett keresnie. Öccse Down-kóros volt, és édesanyjának a fiú gondozásával teltek a napjai. Apjuk éppen akkor adta be a válópert. A nagylányra várt a család eltartása.
Egy alkalommal a minisztériumban egy műkedvelő előadáson áramkimaradás volt, Schubert Éva fönt termett a színpadon, és szóval tartotta és megnevettette a közönséget. Ezután kezdték el biztatni főnökei, hogy menjen el színésznek vagy konferansziénak, mert olyan jól beszél. Egy ebédszünetben elszaladt a felvételi meghallgatásra. Azonnal felvették.
„Ez a hivatás a legzárkózottabb embereket is vonzza – magyarázta az említett interjú során. – Arany Jánosnál nehéz visszahúzódóbb embert találni, és még ő is volt vándorszínész egy ideig. Ezen a pályán azonnali a visszacsatolás, az előadás napján le lehet mérni a sikert. Petőfitől Goethéig, Shakespeare-től Moliére -ig sokakat megérintett ez a szakma. Az egyik ősöm, a dédapám testvére, Szuper Károly vándorszínész volt, Petőfivel együtt lépett fel Székesfehérvárott. Le is írja a naplójában, hogy Petőfi egyszer a Dunának akart menni, amiért nem kapott meg egy szerepet.”
1955-ben, friss diplomásként a Magyar Néphadsereg Színházához (ma Vígszínház) szerződött. 1956-tól egy évig a József Attila Színház, 1957-től a Vidám Színpad, 1958-tól 1978-ig a Vígszínház tagja volt. A legnagyobbak között kezdte pályáját, partnere volt Benkő Gyula, Sulyok Mária, Ajtay Andor. 1978-tól tíz évig a Vidám Színpadon játszott, utána szabadúszó lett. Gyakran szerepelt vidéken is, a szekszárdi Deutsche Bühne előadásán Goethe Urfaust című drámájában Marthe szerepét német nyelven játszotta, 1995-től négy évig a berlini Theater Des Ostens vendégművésze volt. 1988-tól a Játékszínhez szerződött. 2004–2005-ben a soproni Petőfi Színházban játszott. A szekszárdi Deutsche Bühne színpadán is vendégszerepelt, 1995-től négy éven át a berlini Theater des Ostens vendégművésze volt.
Minden műfajban sziporkázó szellemességgel oldotta meg szerepeit. Volt Mása (Anton Pavlovics Csehov: Sirály), Maria Josefa (Federico García Lorca: Bernarda háza), Carol (Tennessee Williams: Orfeusz alászáll), Berta (Szomory Dezső: Szabóky Zsigmond Rafael), Montmorency kisasszony (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi), Orbánné (Örkény István: Macskajáték). Budapesten az International Buda Stage színpadán évekig játszotta kirobbanó sikerrel Roberto Athayde Margarida asszony című monodrámájának címszerepét.
A színi pályát hivatásnak tekintette, ahol azonnali a visszacsatolás, az előadás napján le lehet mérni a sikert, de azt csak a beavatottak tudják, hogy a színpadon megjelenő könnyedség mögött kemény munka húzódik meg.
Schubert Éva az életet is humorral szemlélte. Úgy vélte, hogy a humor nem tanulható: vagy megvan valakiben, vagy nincs. Az életet mindig humorral szemlélte, és mindig azt tette, amit éppen lehetett. Hitt abban, hogy a humor egyfajta éleslátás, amelynek köszönhetően az ember rögtön a dolgok fonákját is látja. A humort értő ember mindent, önmagát is ironikusan szemléli.
Ha politikai okokból nem kapott elég feladatot a színpadon, németből, franciából, angolból fordított darabokat. A főiskolán kívül elvégezte az ELTE magyar–történelem, esztétika szakát is. A Magyar Rádióban a Könyvről könyvért című műsor szerkesztője, vezetője volt, betéve tudta Arany János és Ady Endre szinte összes versét. Tíz évig tanított énekeseknek színészmesterséget a Zeneakadémián, oktatott Gór Nagy Mária Színitanodájában is. Rendezett operát Esztergomban és a Zeneakadémián, prózát a Játékszínben és Miskolcon, a Piaf, Piaf című drámát, melynek társszerzője volt, a tatabányai Jászai Mari Színházban.
Több mint harminc filmben játszott. A közönség 1955-ben az Egy pikoló világos című vígjátékban ismerte meg. Ezt követte a Csodacsatár, A vőlegény nyolckor érkezik, a Don Juan legutolsó kalandja. A televízióban egyik legemlékezetesebb szerepe az Abigélben, a fiatal lány tanárnője volt, de feltűnt egy televíziós szappanoperában is, emellett sokat szinkronizált. Nemzedékek nőttek fel a Frakk, a macskák réme című rajzfilmsorozaton, amelyben ő volt Lukrécia macska hangja, mint később elárulta, előbb a hangot vették fel, és ennek alapján rajzolták meg a figurákat.
„Nagyon szerettem Szomory Dezsőt játszani, legjobban Bertát a Szabóky Zsigmond Rafael című darabban. Irtózatosan hosszú, sokszor háromoldalas mondatai vannak, de azok remekül felépítettek, a szerző nagyon értette a magyar nyelvet. A másik kedvencem Krúdy. A Vörös postakocsiban nyújtott alakításomat úgy méltatta Grandpierre Emil, hogy olyan vagyok, mint „a hervadó virág szirma hullatása”. Jó sorsom volt, ha küzdelmes is. Megérte. Albert Camus azt írja, hogy irigyelni kell Sziszüphoszt, mert folyton küzdött”- magyarázzta.
Élete végén csontritkulása miatt kerekesszékbe kényszerült, de lelkileg ekkor is egészségesnek érezte magát. 2017. július 11-én hunyt el Budapesten. Művészi munkásságát 1984-ben érdemes művészi címmel ismerték el, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét 2001-ben, a 39. Magyar Filmszemle életműdíját 2008-ban kapta meg. A drámától a vígjátékig minden műfajban felejthetetlen alakítást nyújtó művészetéért, drámai erővel, humorral, sziporkázó szellemességgel megoldott szerepformálásaiért, a közönség iránti alázattal átitatott, példaértékű életpályája elismeréseként vehette át 2013-ban a Kossuth-díjat. Ugyanebben az évben Budapest díszpolgára lett.
