Schulek Frigyes műépítész, számos más kutatói, helyreállítói és tervezői munka mellett a mai Mátyás templom és a Halászbástya, a budapesti Világörökség emblematikus főépületeinek az alkotója volt. A Műemlékek Országos Bizottságának első építésze, a Műegyetem tanára, akadémikus 95 éve halt meg.
„Az építéshez, valamint a hadviseléshez tudvalevőleg pénz, pénz és pénz kell; olyan pedig nem volt sem a bizottságnál, sem az ország pénztáraiban, sem a műemlékek magántulajdonosainál vagy patrónusainál. Ennél fogva nagyon szegényesen folyt a reális munkálkodás, és a tettvágynak alig maradt más kibúvója, mint az akadémikus tárgyalás feltételező módban.
Épültek az akták, monumentális méretek szerint. Én is oda vittem élet tevékenységem, lelkesedésem nagy részét, abba a nagy temetőbe, amely számára nincs megígérve feltámadás; de azért mégis, két évtizeden át, folyton látva azt az elhagyatottságot, vagy értelmetlen kezelést, melyben műemlékeink országszerte sínylődnek, hazafiúi kötelességemnek ismertem az állhatatos kitartást e nagy nemzeti jelentőségű ügy érdekében. Ha nem sikerülhetett – sanyarú anyagi helyzetünk mellett – az érdeklődést nagy tettekben nyilvánuló magasan lobogó lángra éleszteni, legalább hamu alatt pislogó parázsként fenn kellett tartani a melegség forrását, az eszményi törekvést.” (Schulek Frigyes)
A Halászbástya és a János-hegyi kilátó tervezőjének stílusa a historizmus volt, bizonyos eklektikus elemekkel. Schulek Frigyes építész 95 éve halt meg. 1919. szeptember 5-én halt meg. Szepességi származású evangélikus családban született Pesten 1841. november 19-én. A több városban tanult és több nyelvet is elsajátító fiú a szünidőt rendszeresen Pesten töltötte, képzeletét megragadták a palotaszerű házak és a Lánchíd. Gimnazistaként a szünidőben kőműves segédként dolgozott, amiről oklevelet is szerzett. Érettségi után a budai József Műegyetemen, majd Bécsben a historizmus jeles mesterénél, Eduard van der Nüllnél és Friedrich von Schmidtnél, a neogótikus dómépítőnél tanult. Bejárta a Habsburg Birodalom szinte egész területét, műemlékek felmérésében és restaurálásában vett részt.
1867-ben rövid párizsi kitérő után érkezett haza. 1869-ben itáliai tanulmányutat tett. A kiegyezés utáni fellendülés idején Steindl Imre műtermében vállalt állást, nem sokkal később az ulmi székesegyház restaurálásának vezetésére kérték fel, de inkább a Mintarajziskola vezetését vállalta el, majd a Műegyetemen oktatott professzorként középkori építészetet.
1872-ben kinevezték az újonnan létrehívott Műemlékek Országos Bizottságának építészévé. E minőségében ő irányította a budavári Nagyboldogasszony-templom, a Mátyás-templom restaurálását. A munkálatok a millennium idejére, 1896-ra fejeződtek be. A gótikus templom szinte minden kövét kicserélték és újra faragták, a barokk toldásokat eltávolították. Ahol nem talált eredeti dokumentumot, maga tervezte meg az új részleteket, mint például a déli harangtorony kősisakját és az előcsarnokot.
Az immár szabadon álló templom mögötti egyszerű városfalat is átépítette, így született meg a tér hangulatát emelő neoreneszánsz Halászbástya, egy középkori erődítmény képzeletben gazdag utánérzése. Az épületegyüttes a Szent István-szoborral mind a mai napig Budapest egyik legszebb és legismertebb látványossága.
Más restauráló munkái – a lőcsei városháza, a jáki, a kisszebeni, a pozsonyi templom – is jelentős átépítéssel jártak, ő konzerválta a visegrádi várat, rekonstruálta a Salamon-tornyot. Önálló munkáira is a történeti stílus jellemző. Az ő nevéhez fűződik a szegedi „kakasos” református templom, valamint a Fogadalmi templom, a szegedi Dóm – amelynek terveit Foerk Ernő dolgozta át – és a János-hegyi Erzsébet kilátó.
Rendkívül szerény ember volt, soha nem indult pályázatokon, az anyagiak nem érdekelték, de megbízásait rendkívül alaposan, szakmai alázattal végezte. Munkájának elismeréseként 1889-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1917-ben rendes tagja. 1903-ban kinevezték a Műegyetem középkori építészeti tanszék tanárának, 1924-ben a Műegyetem díszdoktori címét vehette át.
„Nekünk magyaroknak egyik sarkalatos hibánk, hogy szeretünk túlzásokba esni. Ismerve a magam gyarlóságát, nem óhajtottam egyéniségemnek felmagasztalását és nem is kerestem, azért inkább azokat az ideálokat látom ünnepelve bennem, amelyeknek a szolgálatában állok. Ezek közé az ideálok közé tartozik első helyen a hazaszeretet. Annak idején, amikor én mint fiatal technikus ezelőtt ötven esztendővel eszmélni kezdtem, politikával is foglalkozó társaimmal meg akartunk halni a hazáért. De a sors nem úgy akarta, hogy meghaljunk, hanem hogy éljünk a hazáért. Megfogadtuk tehát, hogy élni fogunk a hazáért. Ez az egyik eszme, amely engem egész életemen keresztül vezetett, és amely arra késztetett, hogy ott keressek magamnak tevékenységi kört, ahol nagy hiányt érzek és látok. Ez pedig a művészet terén a középkori emlékeink elhanyagoltsága volt.” (Schulek Frigyes)
Élete utolsó éveit Balatonlellén töltötte, ahol hetvennyolc éves korában, 1919. szeptember 5-én érte a halál. Az utolsó dómépítő szállt vele a sírba, aki értette a kövek isteni beszédét.
