„Nagy igazság, az egyik legnagyobb az életben, hogy az emberek néha, akarva-akaratlan, maguk sem tudják, miért, folyton-folyvást ugyanazokat a hibákat követik el.” Scott Turow húsz év eltelte után folytatta első történetét, melyet Ártatlan címmel olvashatunk az Agave ajánlásával.
Húsz éve Tommy Molto azzal vádolta ügyész kollégáját, Rusty Sabichet, hogy megölte egykori szeretőjét, és Rusty, a vád képviselője egyszerre a vádlottak padján találta magát. Rustyt végül tisztázták, de a világrengető tárgyalásba kis híján mindkét férfi belerokkant. Moltót meghurcolták, és noha Rusty visszakapta a karrierjét, annál sokkal jelentősebb veszteségeket szenvedett.
A jelen.
A hatvanéves Rusty, a fellebbviteli bíróság elnöke újabb rémálomra ébred. A felesége, Barbara gyanús körülmények között elhalálozik, és megint ő az első számú gyanúsított. Újra összefog hát karizmatikus védőügyvédjével, Sandy Sternnel, hogy a fiát, Natet meggyőzze ártatlanságáról. De vajon mit titkol előlük a fiú? Bombasztikus tárgyalás veszi kezdetét, ahol napvilágra kerül minden hazugság, féltékenység, bosszúvágy és az emberi lélek legsötétebb oldala, ahol Rusty Sabich és Tommy Molto egyszer s mindenkorra pontot tehet az igazság nevében vívott harcára.
„Tűpontos cselekményszövésével, valamint sűrű prózájával, melynek láttán Dickens rajongói elismerően csettinthetnek, az Ártatlan csakugyan remek könyv… Igazi remekmű.” Daily Mail
Az Ártatlanságra ítélve című regénybe itt beleolvashatsz.
Scott Turow: Ártatlan
B e v e z e t ő
Több mint két évtized elteltével jelent meg első regényem, az Ártatlanságra ítélve folytatása. Az igazat megvallva, sokáig úgy gondoltam, sosem fogok folytatásokat írni. Mindig úgy voltam vele, hogy az önismétlés eleve bekorlátozza az írót, és féltem, hogy nem fogok tudni felérni ahhoz a könyvhöz, melynek sikere annak idején részben úttörő jellegének volt köszönhető.
Történt aztán, hogy 2005 végén, egy olyan időszakban, amikor önvizsgálatot tartottam, miután a legkisebb gyerekem is egyetemre ment, eszembe jutott néhány dolog, amit megírnék Rusty Sabichről. Hónapokig
ült az asztalomon egy öntapadós jegyzetlap, melyen mindössze ennyi szerepelt: „Egy férfi ül az ágyon, amelyen egy nő holtteste hever.” Mivel nem jutottam tovább ennél a képnél (amelyet nagy valószínűséggel Edward Hopper Excursion Into Philosophy [Filozófiai kitérő – a ford.] című festménye ihletett), még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán leírásra érdemes-e. Egy reggel aztán odafordultam, a jegyzetlapra néztem, és azt mondtam: „Te jó ég, de hát az ágyon ülő férfi Rusty Sabich!” Adta magát a kérdés: akkor kicsoda a nő? Elég hamar a felesége, Barbara mellett döntöttem.
Így utólag, azt hiszem, fontos volt visszatérnem a kezdetekhez. Jómagam is hatvan felé közeledve, különféle személyes okokból egyszerre tekintettem a múltba és a jövőbe. Most már látom, amit akkor még nem, miszerint vissza akartam térni a rajtvonalhoz, más szóval, újrakezdeni.
Innentől kezdve már nem aggódtam amiatt, hogy korlátok közé leszek szorítva. Elég sok idő eltelt ahhoz, hogy úgy gondoljam, sokakat érdekelhet, mi lett Rusty Sabichcsel – velem az élen.
Nagy igazság, az egyik legnagyobb az életben, hogy az emberek néha, akarva-akaratlan, maguk sem tudják, miért, folyton-folyvást ugyanazokat a hibákat követik el. Ezért az én szememben az, hogy Rustyt az Ártatlanságra ítélvében és az Ártatlanban is hasonló körülmények között vádolják emberöléssel, sokat elárul a karakterről, és olyan jelentéssel bír, amely az első alkalommal még nem sejlett elő ennyire világosan. Az Ártatlan összes szereplőjét befolyásolják az első kötetben történtek, és minden követ megmozgatnak, hogy – a Prédikátor Könyvét idézve – ne lépjenek kétszer ugyanabba a folyóba.
Be kell valljam, szeretem ezt a könyvet. Bár gondolom, ez a kijelentés azért nem olyan fene meglepő egy író szájából. A legjobban a szereplők érzelmi komplexitását élvezem benne. Mindez onnan ered, hogy igyekszem hű maradni az Ártatlanságra ítélve alapszituációjához, és azt kérdem magamtól, mit érezhet az az ember, akivel megfordult az egész világ, és átvészelte. Rusty a tárgyalás óta eltelt években megpróbálta újra felépíteni az életét, helyreállítani olyannak, amilyen lehetett volna, ám a csúcsra érve rá kell döbbennie, hogy ez nem tette boldogabbá.
Feltettem magamnak egy másik kérdést is. Milyen lehetett felnőni – egyedüli gyerekként – egy sötét titkokkal terhelt otthonban? Igaz, hogy Rusty és Barbara megvédték a fiukat, Natet, ám a gyereknek ettől függetlenül nagyon komoly nehézségekkel kellett megbirkóznia: klinikai depressziós anya, gyilkossággal vádolt apa. Valamilyen szinten elégedettséggel tölt el, hogy végül mégiscsak felnőtt az a kisgyerek. Ha úgy vesszük, szerintem Nat lett a regény legérdekesebb karaktere: őt érik a legdrámaibb kihívások – azzal vádolják az apját, hogy megölte az anyját -, és hiába felel meg nekik minden bátorságát összeszedve, így sem látja a fától az erdőt.
De Nat csupán egyike a könyvben megszólaló elbeszélői hangoknak. Ha az ember belelendül az írásba, mindig szembejön egy karakter, aki a vártnál nagyobb hatást gyakorol. Amikor nekiveselkedtem az Ártatlannak, kétlem, hogy a főügyész, Tommy Molto nézőpontjából akartam volna írni. Egy reggel azonban úgy ébredtem, hogy teszek vele egy próbát, mert az a megérzésem támadt, hogy talán nem elvetendő ötlet párhuzamosan ábrázolni a Barbara halálának ügyében folyó nyomozást Rusty Sabich életének másik, egy évvel korábbi időszakával. Tommy végül Rusty tükörképévé vált, olyan emberré, akihez kegyes volt az idő, és akinek javára vált, hogy mert változtatni az életén.
Azok után, hogy megszüntettem Rusty szemszögének kizárólagosságát, kötelességemnek éreztem más szereplőket is nézőponthoz juttatni. Közéjük tartozik Rusty rangidős fogalmazója, Anna Vostic, mert nem hiszem, hogy teljes jogú karakter válhat belőle, ameddig nem látjuk, hogyan vélekedik saját magáról.
Biztos ismerik a mondást, hogy ahogy nincs két ugyanolyan könyv, úgy nincs két ugyanolyan olvasó sem. A műalkotásoknak ugyanakkor lételeme, hogy egyetemes igazságokat fogalmazzanak meg; a narratívák esetében egy hús-vér személy, karakter létrehozása a cél, akinek az életére a világ tetszőleges pontján ugyanúgy reagálnak az olvasók. Az egyes olvasatok finom árnyalatai hatalmas eltéréseket takarhatnak, de ha van benne valami általános, a könyv alighanem jól sikerült. Önökön a sor, hogy eldöntsék, igaz-e ez az Ártatlanra.
Scott Turow
2010. július
P r o l ó g u s
Nat, 2008. szeptember 30.
Egy férfi ül az ágyon. Ő az apám.
A takaró alatt egy nő holtteste hever. Ő volt az anyám.
A történet igazából nem itt kezdődik. Nem is itt végződik. De a gondolataim mindig ehhez a pillanathoz kanyarodnak vissza, mindig így látom őket.
Az alapján, amit apám mindjárt el fog mondani, közel huszonhárom órán át a szobában tartózkodott, csak a vécére ment ki. Hétköznap lévén tegnap is fél hatkor kelt, és amikor, lábát a papucsába csúsztatva, hátrapillantott anyámra, azonnal látta, hogy elragadta a halál. Megrázta a vállát, megérintette az ajkát. Tenyerével pumpált néhányat a mellkasán, ám a bőre olyan hideg volt, akár az agyag. Keze-lába darabosan lifegett, mint egy próbababáé.
Elmondja majd, hogy ezek után leült egy székbe, anyával szemben. Egy könnycseppet sem ejtett. Gondolkozott, meséli majd. Nem tudja, meddig, de a nap átvonult az egész szobán, amikor felállt, és mániákus rendrakásba fogott.
Elmeséli, hogy visszatette a polcra azt a három-négy könyvet, amit anya mindig olvasott. Felakasztotta a ruhákat, amiket anya a fésülködőtükör előtti fekvőfotelre szokott hányni, majd utána beágyazott körülötte, meghúzkodta a lepedőt, és félbehajtotta a takarót, mielőtt a selyemszegélyre fektette volna a kezét, mintha csak egy játékfigura lenne. Kidobott két hervadt szál virágot az éjjeliszekrényre tett vázából, és eligazgatta az asztalon lévő újságokat meg magazinokat.
Elmeséli majd, hogy nem hívott fel senkit, még a mentőket sem, mert kétség sem fért hozzá, hogy anya halott; mindössze egy egysoros e-mailt küldött az asszisztensének, hogy aznap nem megy be dolgozni. Nem vette fel a telefont, pedig az többször is csörgött. Majdnem egy teljes nap telt el, mire észbe kapott, hogy szólnia kell nekem.
De hát hogy halhatott meg, kérdem majd. Tegnapelőtt este, amikor együtt voltunk, még semmi baja nem volt. Egy nyomasztó másodperccel később kijelentem: nem lett öngyilkos.
Nem, helyesel apa gondolkodás nélkül.
Nem olyan hangulatban volt.
A szíve, mondja. Biztos a szíve vitte el. Meg a vérnyomása. Nagyapád is ebbe halt bele.
Értesíted a rendőrséget?
A rendőrséget, ismétli kis szünet után. Miért értesíteném a rendőrséget?
Az ég szerelmére, apa. Bíró vagy. Nem ez a teendő, ha valaki hirtelen elhalálozik? Valamikor elsírtam magam. Nem tudom, mikor.
Fel akartam hívni a temetkezési vállalkozót, mondja apa, de eszembe jutott, hogy előtte talán még látni szeretnéd.
Hát, basszus, még jó, hogy látni szeretném.
Úgy alakul, hogy a temetkezési vállalkozó megkéri, hívjuk fel a háziorvosunkat, aki ezek után értesíti a halottkémet, a halottkém pedig kiküldi a rendőröket. Hosszúra fog nyúlni a reggel, majd a délután, sokan ki-be mászkálnak a házból. A halottkém csaknem hat óra múlva érkezik ki. Csupán egy percig marad egyedül a szobában anya holttestével, azután engedélyt kér apától anya gyógyszereinek összeírására. Egy órával később elhaladok a szüleim fürdőszobája előtt, és látom, amint egy rendőr tátott szájjal, kezében tollal és jegyzettömbbel bámulja a nyitott gyógyszeres szekrényt.
Jesszusom, hüledezi.
Bipoláris zavar, közlöm vele, amikor végre észrevesz. Egy rakás gyógyszert kellett szednie. A rendőr később egyszerűen lesöpri majd az összes üvegcsét a polcról, és kiviszi egy szemeteszsákban.
Eközben egymást váltják a rendőrök, akik megkérdezik apámtól, mi történt. Újra és újra elmeséli, mindig ugyanúgy.
Min lehetett annyit gondolkozni, kérdi az egyik zsaru.
Apa kék szeme néha villámokat szór; ebben valószínűleg saját, mélyen megvetett apjára ütött.
Nős, biztos úr?
Igen, bíró úr.
Akkor tudja, min lehetett gondolkozni. Életről, mondja. Házasságról. A feleségemről.
A rendőrök még háromszor-négyszer átveszik, hogyan és miért üldögélt ott. Egyik válasza sem tér el az előzőtől. Minden kérdésre tipikus, visszafogott stílusában felel, a törvény egykedvű embereként, aki előtt az élet végeláthatatlan tengerként hullámzik.
Elmondja majd nekik, hogyan mozdított el minden egyes tárgyat.
Elmondja, hol töltött minden egyes órát.
De a lányról egy szót sem szól senkinek.
1 . f e j e z e t
Rusty, 2007. március 19. Tizennyolc hónappal korábban
A négy méterrel az ügyvédek pódiuma fölé magasodó diófa emelvényre csapok a kalapáccsal, és szólítom az utolsó délelőtti ügy képviselőit érveik elővezetésére.
– Állam kontra John Harnason – zengem -, tizenöt perc mindkét oldalnak.
A fellebbviteli bíróság impozáns tárgyalótermében, ahol két emelet magasságú bordó oszlopok tartják a rokokó aranygirlandokkal cizellált mennyezetet, nem gyűlt össze valami sok néző, egyedül Molly Singhet, a Tribune bírósági tudósítóját látni, valamint fiatal beosztott ügyészeket, akiket az ügy bonyolult jellege vonzott ide, illetőleg az a tény, hogy a főnökük, a megbízott főügyész, Tommy Molto szokásától eltérően személyesen jelenik meg az állam képviseletében érvelni. Molto, ez a kivénhedt csataló két ügyésztársával az egyik fényesen csillogó diófa asztalnál ül a bírói pulpitus előtt. A túloldalon a vádlott, John Harnason – akit lakótársa és szeretője halált okozó megmérgezéséért első fokon elítéltek – arra vár, hogy döntsünk a sorsa felett, miközben védőügyvédje, Mel Tooley elindul a pódium felé. A szemközti fal mellett fogalmazók foglalnak helyet, köztük Anna Vostic, a rangidős, akit pénteken búcsúztatunk. Ha majd biccentek felé, Anna felvillantja a pódiumon lévő kis lámpát, zöld, sárga és piros jelzéssel, pont mint a közlekedési lámpáknál.
– Tisztelt bíróság! – üdvözli Mel a fellebbviteli bírókat a bevett formulájával.
Manapság harminc kiló súlyfelesleg van rajta, ha nem több, ám Mel dafke feltűnő, hajszálcsíkos öltönyt visel, amely úgy feszül a testén, mint a kolbászbél, egészen bele lehet szédülni, és ugyanazt a szörnyű parókát hordja, amely úgy néz ki, mintha megnyúzott volna egy pudlit.
Behízelgő vigyorral nyit, mintha ő, én, meg a bal és jobb oldalamon ülő bírók, Marvina Hamlin és George Mason, akikkel háromtagú tanácsot alkotva fogunk dönteni a fellebbezésről, legjobb barátok lennénk. Sosem szíveltem Melt, aki még a szokásosnál is nagyobb kígyó az ügyvédi kamara viperafészkében.
– Először is – mondja Mel -, muszáj azzal kezdenem, hogy gyorsan boldog születésnapot kívánok Sabich főbíró úrnak e jeles mérföldkő alkalmából.
Ma lettem hatvanéves, mely esemény közeledtét lehangoltan vettem tudomásul. Mel bizonyára a mai Trib második oldali, burkolt célozgatásokat és kiszivárgott információkat napi rendszerességgel nagydobra verő pletykarovatából szedte az értesülését. A rovat rendszerint sztárok és helyi hírességek születésnapi felköszöntésével szokott zárulni, és ma reggel én is szerepeltem köztük: „Rusty Sabich, a Harmadik Körzeti Fellebbviteli Bíróság elnöke, az állami legfelsőbb bíróság bírójelöltje, 60 éves.” A félkövér sorokat látva úgy éreztem, mintha golyót röpítettek volna belém.
– Reméltem, hogy senki nem veszi észre, Mr. Tooley – felelem. A terem hallgatósága felnevet. Rég rájöttem, hogy a bírók viccei, még a leggyengébb eresztések is, valamiért hasfalszaggatók. Intek Tooleynak, hogy folytassa.
A fellebbviteli bíróság feladata, leegyszerűsítve, utánajárni annak, hogy a fellebbező biztosan tisztességes tárgyalásban részesült-e. Ügykörünk leképezi az amerikai igazságszolgáltatást: egyenlően oszlik meg a gazdagok, akik általában költséges polgári perekben vesznek részt, és a szegények között, akik a büntetőperes fellebbezők zömét teszik ki, és komoly letöltendő szabadságvesztéssel néznek szembe. Mivel az állami legfelsőbb bíróság nagyon kevés ügyet vizsgál felül, tízből kilenc ügyben a fellebbviteli bíróságé az utolsó szó.
A mai kérdés elég jól definiálható: előterjesztett-e annyi bizonyítékot a vád, ami indokolja, hogy az esküdtszék emberölés vádjában bűnösnek találta Harnasont? A fellebbviteli bíróságok ezen az alapon ritkán változtatják meg az elsőfokú bíróság ítéletét; az a szabály, hogy az esküdtszék döntése, hacsak nem szó szerint értelmetlen, érvényben marad. Ez a mostani eset azonban elég szoros. Ricardo Millan, Harnason lakó- és üzlettársa – egy társasutazásokat szervező vállalkozást működtettek együtt – harminckilenc évesen szenderült jobblétre egy titokzatos progresszív betegségben, melyet a halottkém diagnosztizálatlan bélfertőzésnek vagy parazitának könyvelt el. Itt véget is ért volna a történet, ha Ricardo édesanyja nem olyan állhatatos, aki többször is ideutazott Puerto Ricóból. Teljes megtakarított pénzét arra költötte, hogy felbérelt egy magánnyomozót meg egy toxikológust az egyetemről, akik rávették a rendőrséget Ricardo holttestének exhumálására. A hajszálmintákból halálos dózisú arzén jelenlétét mutatták ki.
A mérgezés az alattomosak gyilkos fegyvere. Semmi kés, semmi pisztoly. Elmarad a nietzschei pillanat is, amikor a gyilkos szembenéz áldozatával, és felvillanyozza akaratának érvényesítése. Sokkal inkább megtévesztésen alapul, mintsem erőszakon. És nehéz volna vitatni, hogy Harnason azzal ásta el magát az esküdtszék előtt, hogy egész egyszerűen illik a képbe. Valahonnan ismerősnek tűnik, de biztos csak az újságban láttam a képét, mert emlékeznék egy ilyen szándékosan furcsa emberre.
Rikító rézszínű öltönyt visel. Azon a kezén, amelyikkel vadul jegyzeteket körmöl, olyan hosszúra nőttek a körmök, hogy a végük begörbül, mint valami kínai császárnál, és kezelhetetlen narancsvörös sörény borítja a fejét. Ha már itt tartunk, túl sok a rőt szőrzet az arcán. Busa szemöldökével hódra emlékeztet, vörösesszőke bajsza a szája elé konyul. Sosem értettem az ilyen embereket. Feltűnési viszketegségben szenved, vagy csak mindenki mást unalmasnak talál?
A külsejétől eltekintve elég hézagos bizonyítékok szólnak amellett, hogy Harnason ölte meg Ricardót. A szomszédok beszámoltak egy nemrégiben történt esetről, amikor Harnason ittasan egy konyhakéssel hadonászott az utcán, és Ricardóval üvöltözött, amiért az egy fiatalabb férfival találkozgat. A vád hangsúlyozta továbbá, hogy Harnason bírósághoz fordult, megakadályozandó Ricardo holttestének exhumálását, ahol is kijelentette, hogy Ricky anyja hibbant szipirtyó, aki Harnasonra lőcsölné az újratemetés költségeit. Az egyetlen valamirevaló bizonyíték valószínűleg az, hogy a nyomozók arzén-oxid-tartalmú hangyairtó szer mikroszkopikus nyomait találták a Harnason anyjától örökölt ház mögötti fészerben. A készítményt már vagy egy évtizede nem gyártják, ezért a védelem azzal érvelt, hogy az elenyésző mennyiségű szemcsék még az anya idejéből maradtak vissza, a valódi elkövető pedig az interneten több helyről is beszerezhette az arzén-oxidot más, garantáltan halálosabb formában. Az arzén ugyan közismerten klasszikus méreg, napjainkban azonban kevés áldozatot szed, ezért az arzénra nem terjed ki a boncoláskor elvégzett toxikológiai rutinvizsgálat, ami megmagyarázza, hogy a halottkém miért tévesztette el először a halál okát.
Mindent egybevetve, a bizonyítékok olyannyira egyensúlyban vannak, hogy a tanács elnökeként úgy határoztam, a fellebbezés időtartamára óvadék ellenében szabadlábra helyezem Harnasont. Elítélt vádlottakkal ez nem esik meg gyakran, de nem lett volna tisztességes Harnasonnal szemben, ha meg kell kezdenie börtönbüntetését, mielőtt döntenénk e pengeélen táncoló ügyben.
Tommy Molto, a megbízott főügyész a határozatom miatt jelent meg ma a bíróságon. Molto gyakorlottan jár el fellebbviteli ügyekben, de hivatalvezetőként mostanában nem nagyon van ideje ezekre. Ezt az ügyet azért vonta magához, mert az ügyészek szemmel láthatóan úgy értelmezték az óvadék kiszabását, hogy Harnason bűnösségének megállapítása megmásítható lehet. Molto jelenlétével kívánja nyomatékosítani, hogy a hivatal kitart a bizonyítás mellett. Mondhatni, teljesítem Tommy óhaját, majd alaposan kikérdezem, amikor őrá kerül a sor a pódiumon.
– Mr. Molto – szólítom meg -, javítson ki, ha tévedek, de a jegyzőkönyvet olvasva semmiféle bizonyítékot nem látok arra nézvést, hogy Mr. Harnason honnan tudhatta meg, hogy az arzént nem fogja kimutatni a toxikológiai rutinvizsgálat, ezért természetes okokra foghatja Mr. Millan halálát. Az, ugye, nem közérdekű adat, hogy a boncolások során végzett toxikológiai vizsgálat mire terjed ki?
– Nem államtitok, bíró úr, de tény, hogy nem kap nagy nyilvánosságot.
– De akár titok, akár nem, nem tudták bizonyítani, hogy Harnason tudhatta, igaz?
– Igaz, főbíró úr – feleli Molto.
Tommy egyik erőssége, hogy a pódiumon a végletekig udvarias és lényegre törő, de nem tudja megállni, hogy ne suhanjon át elkomoruló arcán egy ismerős, bosszús, elégedetlen kifejezés árnyéka a kérdéseim nyomán. Kettőnk kapcsolata bonyolult múltra tekint vissza. Molto volt a kettes számú ügyész huszonegy éve, abban az incidensben, amely mindmáig markáns záróvonalként választja el egymástól életem sávjait, abban az incidensben, amikor megvádoltak egy másik ügyész meggyilkolásával, majd pedig felmentettek.
– Mi több, Mr. Molto, arra sincsen egyértelmű bizonyíték, hogy Mr. Harnason hogyan mérgezhette volna meg Mr. Millant, ugye? Vagy nem vallotta több barátjuk, hogy egyedül Mr. Millan főzött a háztartásban?
– De igen, viszont általában Mr. Harnason töltött italt.
– De nem azt mondta a védelem vegyészszakértője, hogy az arzénoxid olyan keserű, hogy még martiniba vagy egy pohár borba sem belecsempészni? A vád sem nagyon cáfolta meg ezt a vallomást, ugyebár.
– Tény és való, bíró úr, nem éltünk cáfolattal. Ám e két férfi az esetek többségében közösen étkezett. Harnasonnak bőven nyílt alkalma elkövetni a bűncselekményt, melyben az esküdtszék bűnösnek találta.
Manapság gyakran szóba kerül a bíróságon, hogy Tommy mennyire másnak tűnik, amióta életében, annak is késői szakaszában először megnősült, és a szerencse folytán beleülhetett abba a bársonyszékbe, amelyre nyíltan áhítozott. Tommy új keletű szerencsés csillagzata azonban nem változtatott azon az élethosszig tartó helyzeten, hogy előnytelen fizikai adottságokkal lett megáldva. Arcán az idő rajta hagyta a vasfogát, s mármár a vénséges határát súrolja. Kevéske maradék haja őszbe fordult, szeme alatt ázott teafilterek gyanánt táskák húzódnak. Az viszont tagadhatatlan, hogy halványan ugyan, de előnyére változott. Tommy lefogyott, vett néhány öltönyt, és végre nem úgy néz ki, mintha bennük aludt volna, gyakran ölt békés, sőt egyenesen derűs arckifejezést. Most viszont nem. Most, hogy én is itt vagyok. Ami engem illet, mindegy, mennyi év telt el, Tommy változatlanul örök ellenségének tekint, és ahogy visszaindul a székéhez, elég ránézni az arcára, hogy tudjam, kétségeim csak megerősítették ebben a hitében.
Az érvelések meghallgatása után a másik két bíróval, fogalmazóink nélkül átvonulunk a tárgyalóteremből nyíló konferenciaterembe, hogy megvitassuk a délelőtti ülésszak ügyeit, határozatot hozzunk, és egyben eldöntsük, hármunk közül ki fogja megírni a hivatalos indokolásokat. Elegáns helyiség, akár egy úriemberek klubjának étterme, még a kristálycsillár is stimmel. A hatalmas Chippendale stílusú asztalt annyi magas támlás bőrfotel veszi körül, hogy a bíróság mind a tizennyolc bírája elférjen azon ritka alkalmakkor, amikor összeülünk – szakszóval, en banc – határozni valamely ügyben.
– Helybenhagyjuk – jelenti ki Marvina Hamlin, mintha nem is lenne érdemes vitát nyitni róla, amikor elérkezünk Harnasonhoz. Marvina tipikus kemény fekete hölgy, és van rá oka bőven, hogy az legyen. A gettóban nőtt fel, tizenhat évesen fia született, és mégis végigcsinálta az iskolát. Először jogi asszisztensnek ment, majd végül ügyvéd lett belőle, méghozzá nem is akármilyen. Évekkel ezelőtt, amikor büntetőbíró voltam, két ügyet is képviselt nálam. Másfelől viszont egy évtizednyi közös bíráskodás után tudom, hogy Marvina nem fogja meggondolni magát. Utoljára akkor hallott mástól megfontolásra érdemes dolgot, amikor az anyja egészen kicsi korában közölte vele, hogy csak magára számíthat. – Ki más tehette volna? – tudakolja Marvina.
– A titkárnőd szokott neked kávét hozni, Marvina? – kérdem.
– Hozok én magamnak, köszönöm – válaszol.
– Tudod, hogy értem. Mi bizonyítja, hogy nem valamelyik munkatársa tette?
– A vádnak nem kell délibábokat kergetnie – válaszolja. – Ahogyan nekünk sem.
Igaza van, de a vita megerősít abban, hogy az ítélet megváltoztatására fogok szavazni, és ezt a kollégáim tudtára is adom. Így tehát egy emberként fordulunk George Masonhöz, hiszen gyakorlatilag ő fogja eldönteni az ügy kimenetelét. A választékos modorú, Virginiába valósi George tájszólása nyomokban még mindig kiütközik, és ősz hajkoronájával ideális bíró lenne belőle a hollywoodi szereplőválogatásokon. George a legjobb barátom a bíróságon, és ő követ majd a bíróság elnökeként, ha az előzetes várakozások szerint jövőre megnyerem először az előválasztást, majd a választást, és feljebb lépek az állami legfelsőbb bíróságra.
– Szerintem még éppen belefér – mondja.
– George! – tiltakozom. George Masonnel rendszeresen egymás torkának ugrunk, amióta harminc éve arra a bíróságra osztották be, még tojáshéjjal a fenekén, védőnek, ahol én voltam az ügyész. Az első tapasztalatok a jog területén legalább olyan egyéniségformálók, mint bárhol máshol, és George gyakrabban áll a védelem oldalára, mint én. Ma nem így történik.
– Elismerem, ha egyesbírói tárgyaláson nekem kellett volna döntenem, azt mondom, nem bűnös – mondja -, de fellebbezésről van szó, és nem helyettesíthetem az esküdtszék ítéletét az enyémmel.
Ez a kis szurkálódás nekem szólt. Hangosan sosem mondanám ki, de az az érzésem, hogy Molto megjelenése, és az, hogy a főügyész kiemelten kezeli az ügyet, kellően felpaprikázta mindkét kollégámat. Lényeg, hogy alulmaradtam. Ez is része a munkámnak, el kell fogadnom a jog ellentmondásos voltát. Megkérem Marvinát, hogy fogalmazza meg az indokolást. Marvina kissé még dúlva-fúlva hagyja el a termet. Magunkra maradunk George-dzsal.
– Nehéz ügy – mondja. – Életünk egyik alapszabálya, hogy miként férjnek és feleségnek nem szabad haragosan lefeküdnie, úgy a fellebbviteli bíróság tagjai sem folytatják a vitákat a konferenciatermen kívül.
– Vállat vonok, de látja rajtam, hogy nem nyugtatott meg. – Mi lenne, ha írnál egy különvéleményt? – javasolja, azazhogy fejtsem ki, miért tévednek szerintem a többiek. – Ígérem, friss szemmel nézek az ügyre, ha papírra veted.
Elvétve írok csak különvéleményt, mivel főbíróként az egyik legfőbb feladatom az összhang megteremtése, most mégis úgy döntök, élek a felkínált lehetőséggel, és elindulok az irodámba nekiülni a fogalmazóimmal. A bíróság elnökének akkora iroda jár, mint egy kisebbfajta ház. A hatalmas előtérből, ahol az asszisztensem és a bírósági alkalmazottaim dolgoznak, két kisebb iroda nyílik a fogalmazóimnak, a másik oldalon meg ott az én gigantikus, nyolcvan négyzetméteres, másfél emelet magas munkaterületem. Szobám a patinás tölgyfa borítástól sötét várkastélyra emlékeztet.
Amikor benyitok a nagyterembe, negyven-egynéhány emberrel találom szembe magam, akik egyből felvisítanak: „Meglepetés!” Meg is lepődöm rendesen, bár leginkább azon, hogy mennyire morbid dolog észben tartani a születésnapomat. Mindenesetre örömet színlelve teszek néhány tiszteletkört a teremben, és odaköszönök mindazoknak, akik oly régóta részei az életemnek, hogy a mostani hangulatomban komor, megrendítő hatással vannak rám, mintha sírfeliratokat látnék.
Eljött a fiam, a huszonnyolc éves, túl keszeg, de hollófekete hajtincseivel kísértetiesen jóképű Nat, és a feleségem, Barbara is, akivel harminchat éve vagyunk házasok, valamint két kivétellel mind a tizenhét bíró a fellebbviteli bíróságról. George Mason az imént futott be, és kierőszakol magából egy ölelést, noha egyikünk sincs teljesen kibékülve ezzel a modern gesztussal, aztán átad egy dobozt az összes kollégám nevében.
Jelen van még néhány fontosabb bírósági adminisztrátor, meg barátok, akik az ügyvédi pályán maradtak. Egykori védőm, a köpcös, robusztus, ám nyári megfázást összeszedő Sandy Stern a lányával és jogi partnerével, Martával érkezett, és tiszteletét tette az az ember is, aki több mint huszonöt éve kinevezett a helyettesének: Raymond Horgan volt főügyész. Ray barátból ellenség, majd ellenségből ismét barát lett egyetlen év leforgása alatt, amikor előbb ellenem tanúskodott a peremben, majd a felmentésemet követően elindította a folyamatot, melynek révén megbízott főügyésszé neveztek ki. Raymond újfent nagy szerepet játszik az életemben, ugyanis ő irányítja a legfelsőbb bírósági kampányomat.
Stratégiát készít, megfeji a nagy cégeket, a mindennapi teendőket meg ráhagyja két nőstény farkasra, egy harmincegy és egy harminchárom éves amazonra, akik legalább olyan mélyen elkötelezettek a megválasztásom mellett, mint két bérgyilkos.
A vendégek többsége bíróságon dolgozik vagy dolgozott, természetüknél fogva kellemes társaság, ezért jó hangulatban, nagy nevetések közepette folyik a csevegés. Nat júniusban diplomázik le a jogi egyetemen, és a jogi szakvizsga letétele után az állami legfelsőbb bíróságon fog elhelyezkedni gyakornokként, ugyanott, ahol annak idején én is. Nat nem hazudtolja meg önmagát, nehezére esik elvegyülni, ezért Barbara és én, régi jó szokásunkhoz híven, időnként odacsapódunk hozzá, hogy megvédjük. Két bírósági fogalmazómnak, akik hasonló munkát végeznek, mint amit Nat fog, vagyis az indokolásaim megírásában és az előzetes kutatómunkában segédkeznek, ma kevésbé disztingvált feladat jutott – felszolgálók lettek. Mivel Barbara mindig idegenül mozog a házunk küszöbén túl, nem beszélve a nagyobb társasági összejövetelekről, a rangidős fogalmazóm, Anna Vostic lényegében hoszteszkedni kényszerül, néhány csepp pezsgőt tölt a papírpoharak aljára, melyek aztán a harsányan elénekelt „Boldog szülinapot” kíséretében emelkednek a magasba. A vendégsereg egy emberként tapsol meg, amikor kiderül, hogy van még bennem annyi szufla, amivel el tudom oltani az Anna által sütött négyemeletes répatorta tetején sorakozó gyertyák erdőtüzét.
A meghívón az állt, hogy senki ne hozzon ajándékot, de páran azért így is megviccelnek. George kerített egy képeslapot, rajta ezzel a szöveggel: „Gratulálok, öregem, hatvanéves lettél, és tudod, mit jelent ez.” Benne pedig: „Búcsúzz el a khakitől!” George kézzel még alá firkantotta: „Ui.: Most már tudod, miért hordanak a bírók talárt.” A tőle kapott dobozban egy új, gyászfekete talár lapul aranypaszományos, tamburmajor-vállrojtokkal. Az egybegyűltek hangos hahotával jutalmazzák, amikor megmutatom a gúnyos díszöltözetet.
A vendégek tíz percig még társalognak, aztán szép lassan szétszélednek.
– Híreim vannak – súgja oda Ray Horgan kifelé oldalazva, olyan diszkrét hangon, hogy azt még egy manó is megirigyelné. Vigyorától ráncba szalad széles, pirospozsgás arca, de középületekben tilos a jelöltségemről beszélni a támogatóimmal, és a bíróság elnökeként egy percre sem feledkezhetem meg a példamutatás rám nehezedő terhéről. Inkább beleegyezem, hogy fél óra múlva beugrom hozzá az irodájába.
Miután a többiek elmentek, Nat, Barbara, én és a stábom tagjai összeszedjük a papírtányérokat és poharakat. Köszönetet mondok nekik.
– Anna egy tünemény volt – mondja Barbara, majd még azt is hozzáteszi, mert az én csodabogár feleségem soha nem fogja megérteni, hogy az efféle háttér-információkat nem szükséges kifecsegni: – Az egész buli az ő ötlete volt. – Barbara borzasztóan kedveli a rangidős fogalmazómat, és gyakran emlegeti, milyen kár, hogy éppen csak egy kicsit túl idős Nathez, aki nemrégiben szakított a barátnőjével, véget vetve egy hosszú kapcsolatnak. Én is megdicsérem Anna sütési tudományát, amely komoly hírnévnek örvend a fellebbviteli bíróság berkein belül. Anna a családom jelenlététől felbátorodva, ilyenformán ártatlannak minősülő gesztussal átölel, míg én barátian megveregetem a hátát.
– Boldog születésnapot, bíró úr! – köszönt fel. – Maga a király! – Azzal már el is libben, én pedig mindent elkövetek, hogy kiverjem a fejemből Anna hozzám simuló testének bizsergető érzését, vagy hogy legalább az arcomon ne látsszon.
Lefixálom a közös vacsorát a feleségemmel és a fiammal. Amint az várható volt, Barbarának nincs kedve étterembe menni, inkább otthon enne. A távozás hímes mezejére lépnek, és a torta meg a pezsgő illata bánatosan lengi be az elcsendesült szobát. Hatvan év után sem változik semmi, most is magam maradok a gondolataimmal.
Alkatilag soha nem voltam különösebben vidámnak mondható. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem panaszkodhatok a szerencsémre.
Szeretem a fiam. Élvezem a munkám. Szégyenteljesen, botrányosan mélyre zuhantam, de visszakapaszkodtam oda, ahol ismét köztiszteletben állhatok. Középkorú házasságban élek, mely átvészelt egy minden képzeletet felülmúló válságot, és ha nem is teljesen harmonikus, azért sokszor békés. Viszont zűrös otthonban nőttem fel, egy félénk, szétszórt anya meg egy olyan apa mellett, aki büszkén vállalta, mekkora szemétláda. Nem volt boldog a gyermekkorom, és úgy tűnt, ennek az lesz a velejárója, hogy felnőttkoromra sem leszek elégedett.
De a mai nap közeledtét még egy olyan ember mércéjével is rosszul viseltem, akinek érzelmi skálája általában az unottól a nyomottig terjed. Életünk minden másodpercében a halálba menetelünk, de azt már embere válogatja, hogy mely sarokkövek borítják ki. Negyvenévesen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna egy zsák téglával: középkorú lettem. Hatvanévesen semmi kétségem afelől, hogy az utolsó felvonás előtt gördült fel a függöny. Nem lehet nem észrevenni a jeleket. Tabletták a magas koleszterinre. Flomax a prosztata megnagyobbodásának csökkentésére. És az esti gyógyszer, a négy Advil vacsora mellé, mivel az egész napos ülőmunka – foglalkozási ártalom – kikészíti a derekamat.
Az egészségi állapotom hanyatlásával kecsegtető kilátásaim tükrében különösen félve tekintek a jövőbe, mindenekelőtt a bírójelölti kampányomra, mert amikor mához húsz hónapra leteszem az esküt, olyan magasra jutok, amilyen magasra az ambícióm hajthat. És tudom, hogy egy belső hang akkor sem fog békén hagyni. Nem elég, suttogja majd. Még nem. Elérek mindent, amiről csak áhítoztam, ám a szívem legmélyén mégsem fogom érezni az örömnek azt a megnevezhetetlen, hatvan éve hiányzó
