„Nem hajtok én golyhóként ösztönömre, / Magam vagyok magamnak alkotója” A legenda szerint „csak egy római volt”. Coriolanus történetét számos szerző feldolgozta, köztük Shakespeare is.
Büszke és dölyfös római patricius, hazája seregét nem egyszer diadalra vivő, nagy hadvezér volt Caius (Gnaeus) Marcius. Azt mondták róla, lenézi a népet, nem törődik a szegény szabadokkal, akiket a néptribunusok képviselnek. Ennek sokszor hangot is ad. Kevélységében még megszerzett jogaiktól is meg akarta fosztani a plebejusokat. Hiába a hadi siker, hiába tartotta távol a fenyegető ellenséget Róma határaitól, mindez kevés volt ahhoz, hogy a plebs ne forduljon ellene.
Pedig Caius Martius valóban sikeres volt a csatában. Ráadásul azt is tudta mindenki, az esküdt ellenséggel, Aufidiusszal az élen újra fenyegetik Rómát a volszkiak. Caius végül párharcban győzte le az ellenséges hadvezért, ily módon megfordítva a már-már vesztésre álló csatát. A rómaiak diadalmaskodta, Caius Martius is új nevet kapott, a legyőzöttek városáról Coriolanus lett. Büszke volt rá fiát mindenekfölött imádó, ám nagyravágyó édesanyja, Volumnia és szépséges asszonya, Virgilia is.
Ám hiába a siker, a nép nem felejtett, egyre jobban gyűlölte a dicsfényben tetszelgő férfit, akit még a közvagyon eltulajdonításával is megvádoltak. Coriolanust száműzték. Ő koldusgúnyában menekült, majd haragjában hazája és hálátlan népe ellen fordult. Immár száműzött, „hontalanként” szövetségre lépett az ellenséggel, a korábban legyőzött volszkiakkal. Terve nem kevesebb, mint a fegyverszünetet semmibe véve megtámadni és lerohanni Rómát.
A súlyos fenyegetés hírére a római asszonyok és gyermekek, köztük Coriolanus anyja és felesége is követségbe indult, hogy meggyőzzék a férfit, ne forduljon hazája ellen. Coriolanus hajthatatlan volt, á végül anyja szavára visszavonult. Ezzel azonban elérte, hogy immár a volszkiak éppúgy, mint korábban a rómaiak, árulónak tekintsék. Coriolanus sorsa szinte előre meg volt írva: miközben fegyvertelenül érvelt a maga igaza mellett, meggyilkolták.
A közfelfogás szerint a sikeres hadvezért a heroikus gőg dönti romlásba; emiatt nem való népvezérnek, s amikor a politikai porondon kudarcot vall, ez fordítja szembe hazájával. Shakespeare azonban másként ítél, mert más problémát tárgyal: ő a fusztráció tragédiáját dolgozza föl. „Hol régi bátorságod? Hisz te mondtad: / A lélek próbája a balszerencse; / Hogy apróságot apró ember is bír” – mondja Coriolanus Petőfi Sándor fordításában.
Coriolanus „római jelleme” gépiesen funkcionális, mint a pályára állított versenyzőé, aki annyiban önmaga, amennyiben rekorderedménnyel legyőzi ellenfelét. Erre az egyetlen feladatra trenírozták, ezt a támadóösztönt trenírozta bele az anyai nevelés. Egyébként infantilisan jófiú, csak akkor érzi jól magát, ha kötelességét teljesíti. S mivel egymásnak ellentmondó parancsot kap, elbizonytalanodik, elvadul, tönkremegy. A cinizmus és fanatizmus zűrzavaros katasztrófa-politikájában elégtelen vezérelv a szolgálati becsület: bajnokát a rómaiak kivetik maguk közül, mert nem hajlandó kompromisszumra, a volszkok pedig csapdába csalják és végeznek vele, mert kompromisszumra hajlott. Az etikai abszurdumból dramaturgiailag az következik, hogy a levitézlett harcos megkapja a végtisztességet – ellenségeitől.
Shakespeare csodálatos és mégis természetes adománya, hogy gyakran érzelmektől mentesen, az egészet látja és minden egyes rész az egésznek szükségleteihez simul. Coriolanus tragédiája és hazája ellen fordulása már az első szín elejétn előre jelzett: „Először is tudjátok meg: Cajus Marcius legnagyobb ellensége a népnek.” Egy nemes római, aki mindig Rómáért küzdött, ám végül ellenségeivel szövetkezve hadba vonul ellene.
Shakespeare Coriolanusa 1623-ban jelent meg először a fólió-kiadásban; azonban sokan 1608-ra teszik a megjelenést. Külső jelek nem segítenek bennünket a mű keletkezési idejének meghatározásában. De stílusát tekintve, minden kétséget kizáró módon a költő legkésőbbi művei közé tartozik. Persze nem lehetetlen, hogy egy-két évvel később írta. Bár méltatlanul elhanyagolt mű Shakespeare alkotásait nézve, mégis jól teszük, ha a legnagyobb tragédiák közelébe helyezzük, mert ezekkel rokon.
