„Az irodalom lehetővé teszi, hogy bosszút álljunk a valóságon…” – vallotta a múlt század egyik legnagyobb írója, filozófusa, a feminista mozgalmak nagy alakja. Jean-Paul Sartre élettársa, Simone de Beauvoir francia írónő, filozófus, 115 éve, 1908. január 9-én született.
„…Meggondolatlanul nagy kalandba bocsátkoztam, mikor beszélni kezdtem magamról: az ember elkezdi, és sohasem ér a végére. Első húsz esztendőmet már régóta el akartam mondani magamnak… Amikor ötvenéves lettem, úgy gondoltam, hogy elérkezett az ideje, kölcsönadtam mai tudatomat a gyermeknek s a leánynak, akiket valaha az elveszett idő mélyén hagytam, s akik az eltűnt idővel tűntek el maguk is. Életre hívtam őket fekete betűkkel, fehér papíron…” (Simone de Beauvoir)
Még ma, a mélyreható társadalmi változások után is születnek legendák Simone de Beauvoirról, munkásságának értékelése korántsem zárult le. „Halála elválasztott bennünket. Az én halálom pedig nem fog egyesíteni vele” – írta 1981-ben.
Simone de Beauvoir (teljes neve: Simone Lucie-Ernestine-Marie-Bertrand de Beauvoir) 1908. január 9-én született Párizsban egy jómódú párizsi polgárcsaládban, s szigorú katolikus nevelést kapott.
Gyermekévei szinte zavartalan boldogságban teltek, de kamaszkorában elvesztette istenhitét, ettől kezdve állandósultak konfliktusai szüleivel. A Sorbonne-on filozófiát tanult. Az egyetemen ismerkedett meg az egzisztencializmus egyik vezéralakjával, Jean-Paul Sartre-ral, akivel egy életre társak lettek.
A második világháború alatt „fiatalkorú megrontásának” vádjával felfüggesztették: „bűne” az volt, hogy nem volt hajlandó egyik tanítványát rábírni arra, hogy megszakítsa kapcsolatát egy zsidó költővel. Ekkoriban jelentek meg első művei, amelyek már a közösségi erkölcs problémáit feszegetik.
„Andersen megtanított a melankóliára; meséiben az alakok elsápadnak, összetörnek, felőrlődnek, anélkül, hogy kiérdemelték volna balszerencséjüket; a kis szirén mielőtt megsemmisül, minden lépésénél szenved, akárha eleven szénen járna, pedig nem követett el semmi hibát: kínjai és halála összetörték a szívemet.”
(Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei)
1945 után az addig csak inkább kedvtelésből írogató vidéki tanárnő Sartre-ral együtt az érdeklődés középpontjába került: elindították a Les Temps Modernes című folyóiratukat, a baloldali értelmiség szószólói lettek, pártnak azonban soha nem kötelezték el magukat. (Erről a korszakról fest pontos képet Beauvoir félig-meddig önéletrajzi regénye, ;A mandarinok.)
Egyre jobban foglalkoztatta a nők társadalmi helyzete, töprengései, tapasztalatai és tanulmányai nyomán született 1949-ben A második nem című munkája, amelyben azzal az előítélettel száll vitába, hogy a nő, adottságai, továbbá gazdasági és társadalmi helyzete folytán, másodrendű lény. A katolikus egyház elítélte, az ekkor bontakozó feminista mozgalom viszont alapmunkának tartotta a művet.
Az ötvenes évek végén elkezdte írni önéletrajzi emlékeit, amelyek az Egy jó házból való úrilány emlékei, A kor hatalma és A körülmények hatalma címen jelentek meg.
Utolsó éveiben figyelme az öregedés, az idős korosztály társadalmi szerepe felé fordult, Könnyű halál című hosszabb elbeszélésében beteg anyja utolsó napjait írja le megrázó aprólékossággal.
„Én születésem óta minden este kicsit gazdagabban aludtam el, mint előző nap; lépésről lépésre emelkedtem; de ha odafent nem találok mást, mint egyhangú síkságot, nem találok célt, amely felé menni érdemes, akkor minek az egész?” (Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei)
Sartre 1980. április 15-én bekövetkezett halála után Beauvoir nem talált többé magára. Keserű és vég nélküli vitát folytatott nevelt lányukkal, az egyre gyakrabban és egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol és amfetamin mindinkább gyorsította szellemi és fizikai leépülését, mígnem 1986. április 14-én befejezte földi pályafutását.
