Többnyire Beauvoirt úgy emlegetik, mint író, Jean-Paul Sartre élettársa és tanainak követője, a 2. világháború utáni évtizedek francia szellemi életének prominens figurája, csakhogy Beauvoir nemcsak szépíró volt, regényeket írt, hanem filozófus is.
„Kevés emberi élmény tárja fel megragadóbban az emberi sors kétértelműségét, mint a szexuális tapasztalat, melynek során egyszerre s együtt érzi magát testnek és léleknek, szubjektumnak és Másiknak. Az ebből fakadó konfliktus a nő esetében szükségszerűen élesebb, mint a férfinál, mert kezdetben kénytelen tárgyként megragadni önmagát, s nehezen leli fel szilárd autonómiáját a gyönyörben: ehhez előbb vissza kell hódítania szabad és transzcendens szubjektuma elvesztett méltóságát, de úgy, hogy egyidejűleg vállalja és betöltse a sorsot, melyre teste rendeli. Ez nehéz és kockázatos vállalkozás, sokszor kudarcba is fullad. De a nőt éppen helyzetének ellentmondásossága óvja meg az önáltatás csapdáitól, melyekbe a férfi oly gyakran beleesik, mert tévútra csábítják az agresszív szerepéből fakadó látszatelőnyök s az orgazmus önelégült magánya: nem mindig vállalja testét, s ezért nem is azonosul maradéktalanul vele. A nő önismerete mélyebb és autentikusabb.” (Simone de Beauvoir: A második nem)
A múlt század egyik legnagyobb nőírója, filozófusa, a feminista mozgalmak nagy alakja, Simone de Beauvoir francia írónő, filozófus, Jean-Paul Sartre társa 105 éve, 1908. január 9-én született. A feminizmus eszméjére egyik legnagyobb hatással bíró író-filozofus, Simone Lucie-Ernestine-Marie-Bertrand de Beauvoir néven jött a világra egy jómódú párizsi polgárcsaládban, s szigorú katolikus nevelést kapott. Gyermekévei szinte zavartalan boldogságban teltek, de kamaszkorában elvesztette istenhitét, ettől kezdve állandósultak konfliktusai szüleivel.
A Sorbonne-on filozófiát tanult. Az egyetemen ismerkedett meg az egzisztencializmus egyik vezéralakjával, Jean-Paul Sartre-ral, akivel egy életre társak lettek, tanítani kezdett, a második világháború alatt „fiatalkorú megrontásának” vádjával felfüggesztették: „bűne” az volt, hogy nem volt hajlandó egyik tanítványát rábírni arra, hogy megszakítsa kapcsolatát egy zsidó költővel. Ekkoriban jelentek meg első művei, amelyek már a közösségi erkölcs problémáit feszegetik.
1945 után az addig csak inkább kedvtelésből írogató vidéki tanárnő Sartre-ral együtt az érdeklődés középpontjába került: elindították a Les Temps Modernes című folyóiratukat, a baloldali értelmiség szószólói lettek, pártnak azonban soha nem kötelezték el magukat. (Erről a korszakról fest pontos képet Beauvoir félig-meddig önéletrajzi regénye, A mandarinok.)
“A kapcsolatunk mulatságosan kezdődött. Láttam őt az órákon a Sorbonne-on. Tetszett, szimpatikusnak találtam. Szép volt, de rosszul öltözött. Valószínűleg azért, mert a szülei öltöztették. Láttam órára menni, óráról jönni, előadást tartani, de soha nem beszéltem vele. Maheu, aki Beauvoir nagy barátja volt, egy nap megkérdezte tőlem: „Nem akarsz megismerkedni vele?” Azt válaszoltam: „Miért is ne? Kérj nekem egy találkozót!” No, ez el is árulja, hogy miként történt. Meghívtam őt egy cukrászdába, a Médicis utcába… ám Maheu megtréfált. Simone de Beauvoir maga helyett a húgát küldte a találkára. Kénytelen voltam meghívni, hogy töltse velem az estét, anélkül, hogy a legcsekélyebb rokonszenvet is éreztem volna a kishúg iránt.” (Sartre és a nők – Beszélgetés Catherine Chaine-nel)
A szabad kapcsolatokban és szerelemben hívő és e szerint élő Beauvoir soha nem tagadta leszbikus hajlamait, Sartre-ral való együttléte során számos kapcsolata volt, sokszor a filozófussal közös is. 1947-ben Chicagóban megismerkedett a Pulitzer-díjas Nelson Algrennel, ami meglepetést okozott az asszony számára, mert szerelem volt az első látásra. Egy húsz évre és négy kontinensre kiterjedő szenvedélyes viszony alakult ki abban az időben, amikor huszonnégy óráig tartott átrepülni az óceánt és a tengerentúli telefonhívás luxusnak számított. Az óceánon átívelő szerelem című kötetben összegyűjtve is olvashatjuk Simone de Beauvoir Algrennek angolul írott több mint háromszáz levelét.
Egyre jobban foglalkoztatta a nők társadalmi helyzete, töprengései, tapasztalatai és tanulmányai nyomán született 1949-ben A második nem című munkája, amelyben azzal az előítélettel száll vitába, hogy a nő, adottságai, továbbá gazdasági és társadalmi helyzete folytán, másodrendű lény. Olyan kérdésekre kereste a választ, melyek ma is aktuálisak: „Hogyan teljesítheti ki énjét egy emberi lény a nő helyzetében? Milyen utak nyílnak meg előtte? Megtalálhatja-e függetlenségét a függésben?”
A katolikus egyház elítélte, az ekkor bontakozó feminista mozgalom viszont alapmunkának tartotta a művet. Beauvoir Poulaine de la Barre, egy 18. századi francia filozófusnő mondását idézi mottóként: „Mindaz, amit valaha férfi írt a nőről, gyanús, mert a férfi egy személyben bíró és pörös fél.”
Az ötvenes évek végén elkezdte írni önéletrajzi emlékeit, amelyek az Egy jó házból való úrilány emlékei, A kor hatalma és A körülmények hatalma címen jelentek meg. Utolsó éveiben figyelme az öregedés, az idős korosztály társadalmi szerepe felé fordult, Könnyű halál című hosszabb elbeszélésében beteg anyja utolsó napjait írja le megrázó aprólékossággal.
Sartre 1980. április 15-én bekövetkezett halála után Beauvoir nem talált többé magára. Keserű és vég nélküli vitát folytatott nevelt lányukkal, az egyre gyakrabban és egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol és amfetamin mindinkább gyorsította szellemi és fizikai leépülését, mígnem 1986. április 14-én befejezte földi pályafutását.
