„Az én életem a bizonyíték, hogy ha tehetséged mellé kitartás és jó szerencse társul, akkor bármit elérhetsz! Soha ne add föl!” Száz évvel ezelőtt született Solti György világhírű karmester, zongoraművész, a múlt század egyik legkiválóbb dirigense, a 20. század egyik zsenije.
„Sose alkudj meg, hiszen még a legjobb, amit képes vagy létrehozni, az sem elég jó.” Öntörvényű volt és akarnok, határozottságát sokan ma is ellenszenvvel veszik, ám azt mindenki elismeri, hogy a világ egyik legtehetségesebb és a zenére legérzékenyebb dirigense volt Solti György, aki 1912. október 21-én született Budapesten.
Csodagyerekként indult, tizenkét éves korában már nyilvánosan koncertezett, egy év múlva pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult zongorát és zeneszerzést Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Bartók Béla és Weiner Leó irányításával. Tizenkilenc évesen, friss diplomával a kezében az Operaház korrepetitora lett, a karmesteri pálya mellett akkor döntött, amikor 1936-37-ben Salzburgban Toscanini asszisztenseként dolgozott. Budapesten 1938. március 11-én vezényelt először, de az ígéretes karrier véget is ért még mielőtt elkezdődött volna: a zsidó származású Solti az ordas nem léphetett fel az Operaházban.
Anyja tanácsára Svájcba emigrált, ahol 1942-ben megnyerte a Genfi Nemzetközi Zongoraversenyt. Tartott attól, hogy ha a németek megnyerik a háborút, Svájcot is elfoglalják, ami számára valószínűleg a véget jelentené – emlékeztetett a NYT, amely ezután a világzenekar megalapításához vezető út következő fontos állomásaként a már páratlan pályát bejárt dirigens 80. születésnapját idézte fel. 1946-tól a Bajor Állami Operaház, majd 1952-től Frankfurt város főzeneigazgatója lett. Vendégkarmesterként aztán bejárta az egész világot, vezényelte a párizsi, a chicagói operaház, a New York-i Metropolitan zenekarát, a londoni, a bécsi, a berlini filharmonikusokat.
A világpolgár Solti választott hazája Anglia lett, az 1961 és 1971 között a Londoni Királyi Opera és a Covent Garden élén eltöltött tíz év pályájának legkiemelkedőbb korszaka volt. 1972-ben megkapta a brit állampolgárságot és az angol zenei élet terén kifejtett kiemelkedő teljesítményéért lovaggá ütötték. Munkakapcsolata a zenészekkel és énekesekkel eleinte nem volt felhőtlen. Agresszívnek tartották, nehezen viselték ellentmondást nem tűrő hangnemét, határozott, rendkívüli pontosságra törekvő, kemény stílusát, ezért porosznak nevezték, amit Solti teljes
értetlenséggel fogadott. Robbanékony stílusára jellemző, hogy lovaggá ütésekor felkötött karral térdelt a királynő előtt, mert pár nappal korábban dirigálás közben hatalmasat csapott a karjára a karmesteri pálcával.
Világzenekar a békéért
1992-ben már Sir Georg Soltiként ismerte a világ a müncheni, a frankfurti és a londoni királyi opera volt zeneigazgatóját, aki még mindig a leghíresebb zenekarok keresett karmestereként járta a koncerttermeket. A dirigens 80. születésnapja alkalmából Károly herceg, a brit trónörökös és Diana hercegnő meglepetéspartit rendezett, amelyen híres énekesek és zenészek adtak hangversenyt Solti tiszteletére. A fénypont az volt, hogy az általa korábban vezényelt 15 zenekar kiváló muzsikusaiból alakult alkalmi kamaraegyüttes előadta Richard Wagner Siegfried-idilljét. Köszönetet mondva Solti feltette a kérdést: hogyan lehetséges, hogy sokféle ország egymástól olyannyira különböző zenészei képesek teljes harmóniában együtt muzsikálni, a diplomaták viszont nem tudnak megállapodni a világbéke alapvető kérdéseiben?
A születésnapi koncert után nem sokkal Solti felesége, Valérie együtt ebédelt Butrosz Gáli akkori ENSZ-főtitkár feleségével. A két asszony közösen állt elő azzal a javaslattal, hogy az ENSZ megalapításának 50. évfordulójára létre kellene hozni egy olyan zenekart, amelynek tagjait a világ minden részének híres együtteseiből toboroznák. A terv megvalósult: 1995 júliusában Solti 24 ország 79 muzsikusából álló zenekar élén dirigálta Rossini, Bartók és Beethoven műveit az ENSZ elődje, a Népszövetség genfi székhelyén, a Viktória Teremben. A főpróbán még sokan kételkedtek abban, hogy vajon a sokfelől érkezett társaság képes lesz-e igazán jól játszani, de a próba végén Solti már lelkesen kiáltotta: „Működik a dolog!”. A Világzenekar a békéért megszületett.
Következő fellépésüket 1998-ra, a németországi Baden-Badenbe tűzték ki, de Solti György hat hónappal a koncert előtt váratlanul meghalt. Valerij Gergijev karmester, Solti tanítványa és tisztelője vette át a karmesteri pálcát. Solti György felesége, Valérie és Charles Kaye, aki 20 éven át volt a Solti munkatársa, azóta is azon dolgozik, hogy a Világzenekar tovább koncertezhessen. Nekik köszönhető, hogy valahányszor lehetőség nyílik erre, az együttes főnixmadárként feltámad hamvaiból. Gergijev volt valamennyi – 2000 és 2011 között összesen 16 – koncertjük karmestere. Sem ő, sem az alkalmi zenekar tagjai nem kapnak honoráriumot ezekért a fellépésekért, hatalmas szervezési és logisztikai problémákat kell megoldaniuk, Charles Kaye-nek pedig minden alkalommal elegendő pénzt kell összegyűjtenie az állandóan növekvő, manapság dollárban is hétjegyű számra rúgó költségek fedezésére.
Solti Soltiról
Solti a klasszikus és romantikus zene kiváló tolmácsolójaként vált világhírűvé. Ötven évig volt hűséges a londoni Decca kiadóhoz, együttműködésük gyümölcse kétszázötven felvétel, köztük negyvenöt teljes operalemez. Összesen harmincegy Grammy-díjjal jutalmazták, a zenei Oscart soha senki nem kapta meg ennyiszer. Még közvetlenül a halála előtt is tele volt tervekkel, előjegyzési naptára 2000-ig megtelt, visszavonulásról hallani sem akart. A dél-franciaországi Antibes-ban halt meg.
Négy évtizednyi távollét után először a hetvenes évek végén jött haza, a Bécsi Filharmonikusok élén. Nehezen bocsátott meg az óhazának, de élete vége felé megbékélt, tiszteletbeli vendégkarmestere lett a Budapesti Fesztiválzenekarnak, 1995-től sikeres koncerteket adtak itthon és külföldön. Solti Soltiról címmel nem sokkal halála előtt fejezte be memoárkötetét, amelyben azt írja: amikor a Balatonfőkajáron, a faluvégi dombról végigtekintett a napfényben szikrázó tavon, hatvan év után először érezte úgy, hogy valahová tartozik. Végakaratának megfelelően földi maradványait 1998. március 28-án a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
