A Magvető Kiadó a Nobel-díj odaítélésének tizedik évfordulóján a Sorstalanság harmincadik, ünnepi kiadásával emlékezik a jeles eseményre és köszönti Kertész Imrét.
Tíz évvel ezelőtt, 2002. október 10-én jelentette be Stockholmban a Svéd Akadémia, hogy az irodalmi Nobel-díjat világon először magyar író, Kertész Imre kapja. A rövid indoklás így hangzott: ”Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. A Magvető Kiadó szerzőjét olyan vetélytársakkal nominálták, mint Philip Roth vagy John Updike. A Svéd Akadémia döntése indoklásában így fogalmazott: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Kertész Imre 1975-ben megjelent, díjazott műve, a Sorstalanság máig az egyik legfölkavaróbb és leghitelesebb Holocaust-regény.
Már egy évvel korábban is felmerült a neve az esélyesek között, ahogyan ő fogalmazott: azzal „fenyegették”, hogy Nobel-díjat kaphat, végül, miután elkerülte ez a „szerencse-katasztrófa”, a következőt írta naplójába: „Auschwitzról írok; márpedig nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek; mindaz, ami velem ezen túl történt, anekdota. Az, hogy nem kaptam Nobel-díjat, ugyanolyan képtelenség, mint ha Nobel-díjat kaptam volna.”
Nos, a képtelenség egy évvel később megtörtént. Tavaly megjelent Mentés másként című naplójegyzeteiben a következő rövid kommentárt olvashatjuk: „2002. október 12. Valahogyan interpretálni a Nobel-díjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik. Azért kaptad, mert… az indoklás lényegtelen. Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan es védtelen író kapta, aki semmiféle „hivatalos” támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, es igen sötéten látja a világot. De látja. Az Akadémia törékeny értékek mellett szavazott, és megdöbbentő az egyöntetű szeretet, amellyel döntését fogadták. – Én magam még nem fogtam fel semmit sem. Két napja interjúkat adok csak; úgy viselkedem, mintha mindig ezt tettem volna. De valahogy távol-, s kívül állok az egészen, igazi „valaki más”- élmény.”
„Egyszer meghaltam már tehát, azért, hogy élnem lehessen – s talán ez az én igaz történetem. Ha így van, akkor e gyermekhalálból született művet a sok millió halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik e halottakra még emlékeznek. De, mert végeredményben irodalomról van szó, olyan irodalomról, amely az Önök Akadémiájának indoklása szerint tanúságtétel is egyben, talán a jövőnek is hasznára válhat, sőt, szívem szerint azt mondanám: a jövőt szolgálja majd. Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” (Részlet A stockholmi beszédből)
Azóta eltelt tíz év. Decemberben Kertész Imre Stockholmban elmondta fontos beszédét és átvette a Nobel-díjat. Azóta megjelent a Felszámolás, a K. dosszié, az összegyűjtött esszék (Európa nyomasztó öröksége), a Haldimann-levelek és az ezredforduló utáni naplófeljegyzések (Mentés másként). Elkészült a Sorstalanság filmváltozata. A regény pedig nemzedékek olvasmánya. A Magvető Kiadó a Nobel-díj odaítélésének tizedik évfordulóján a Sorstalanság harmincadik, ünnepi kiadásával emlékszik a jeles eseményre és köszönti Kertész Imrét.
Kertész Imre: Sorstalanság
„Csak Zeitzban láttam be, hogy a rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, hogy az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen. Mintha már lettem volna efféle helyzetben körülbelül; mégpedig a vonatban egyszer, még Auschwitzba menet. Ott is az időn, no meg kinek-kinek a maga képességén múlt minden. Csakhogy Zeitzban – hogy példámnál maradjak – azt kellett éreznem: megállt a vonat. Más oldalról viszont – s ez is igaz – meg oly sebességgel robogott, hogy követni se bírtam a sok változást, előttem, körülöttem, de még saját magamban is. Egy valamit legalább elmondhatok: magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam.”
A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához.
A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő; irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez.
Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Több koncentrációs táborban tartották fogva, míg végül a lágerek felszabadítása után, 1945-ben tért haza Magyarországra, ahol újságírásból és fizikai munkából élt.
