„Nekem sokkal több örömet okoz az embereket megérteni, mint őket elítélni.” Thomas Mann és Lion Feuchtwanger mellett Stefan Zweig a második világháborús német száműzöttek leghíresebb szerzői közé tartozott.
„Miriádnyi pillanat az élet, és mégis egy, egyetlenegy hozza forrásba egész benső világunkat: az a pillanat – Stendhal írja le ezt –, amelyben egyéniségünk, ez az ezer gyökérből táplálkozó termés, egy szempillantás alatt végső alakot ölt. Mágikus pillanat ez, láthatatlan, kitapinthatatlan, érzékelhetetlen történés testünk legbensejében, akár a fogamzás – egyetlenegyszer megélt titok.” (Stefan Zweig: Érzések zűrzavara)
Stefan Zweig gazdag bécsi nagypolgári családban született 1881. november 28-án, apja Csehországból bevándorolt zsidó textilgyáros volt. Anyagi helyzetük lehetővé tette, hogy az ifjú Zweig a legjobb iskolákba járhasson: a bécsi és berlini egyetemen filozófiát, germanisztikát és romanisztikát tanult, majd 1904-ben Hippolyte Taine filozófiájáról írt disszertációjával bölcsészdoktori fokozatot szerzett. Egyetemi évei alatt versekkel jelentkezett, és élénk műfordítói tevékenységet folytatott. Novelláinak első gyűjteménye 1904-ben jelent meg Erika Ewald szerelme címmel, korai elbeszélései az Arthur Schnitzler-féle pszichoanalitikus, dekadens impresszionista prózával mutatnak rokonságot.
Az egyetem elvégzése után – mivel teljes anyagi függetlenséget élvezett – utazni kezdett: bejárta egész Európát, és eljutott Amerikába, Indiába, Észak-Afrikába is. Utazásai során szoros barátságba került a legnagyobb belga költővel, Émile Verhaerennel és a nagy francia békeharcos-humanista íróval, Romain Rolland-nal, akinek életéről 1921-ben könyvet jelentetett meg.
Az első világháború idején egy Zürichben szerveződött értelmiségi csoport tagjaként a háború befejezéséért és az igazságos békéért szállt síkra. Az 1917-ben írott Jeremiás című háborúellenes drámája – ami miatt átmenetileg emigrációba is kényszerült – hűen tükrözi ekkori emberi-politikai állásfoglalását. Az emigrációból 1919-ben tért haza, salzburgi háza az európai szellemi értékekért küzdő értelmiségiek találkozóhelye lett. Ekkor kezdte írni esszéit, így születtek A világ építőmesterei címmel összefoglalt sorozat tanulmánykötetei, többek között Balzacról, Dickensről, Dosztojevszkijről, Nietzschéről, Stendhalról és Tolsztojról. 1927-ben jelent meg az olvasók körében nagy sikert aratott Csillagórák című történelmi tanulmánykötete, melyben az európai történelem 12 sorsdöntő pillanatáról rajzolt képet.
A húszas években írta meg legjobb novelláit is, amelyeknek érzékeny személyiségábrázolása a pszichoanalízis iránti érdeklődéséből fakadt. Az Ámok. A szenvedélyek lélektorzító hatásáról című elbeszélése a konvencionális előítéletek kényszere alatt önkívületig fokozódó szerelmi szenvedélyt ábrázolja, az 1927-es Érzések zűrzavara a Halál Velencében problematikáját fogalmazza meg empatikusan és megrázóan. A húszas évek végén kezdte írni történelmi személyekről (Fouché, Marie Antoinette, Stuart Mária) szóló regényes életrajzait, amelyek a két világháború között közkedveltek voltak.
„Az erkölcs és a politika külön úton járnak. Az eseményeket egész más síkról kell megítélni aszerint, hogy a humanitás vagy a politikai előny álláspontjáról értékeljük őket. Stuart Mária kivégzése erkölcsi tekintetben menthetetlen aktus marad: minden népjoggal ellentétben béke idején fogságban tartották egy szomszéd állam királynőjét, titokban hurkot fontak körülötte, s végül a leggyalázatosabb módon vetették ki rá. De ugyanilyen kevéssé tagadható, hogy állampolitikai szempontból Stuart Mária elhallgattatása Anglia számára helyes intézkedés volt.Mert a politikában – sajnos! – nem a jog, hanem a siker dönti el az intézkedést.” (Stefan Zweig: Stuart Mária)
1928-ban meghívták a Szovjetunióba a Lev Tolsztoj születésének századik évfordulóján rendezett ünnepségekre. Látogatása indította el műveinek orosz nyelvű kiadását, melyhez Gorkij írt előszót.
1934-ben a már Ausztriát is erősen fenyegető fasizálódás, a salzburgi otthonában tartott házkutatás miatt Londonba távozott. Itt írta meg egyetlen, késői regényét Nyugtalan szív címmel. 1940-ben Angliából New Yorkon keresztül Brazíliába utazott, itt született 1941-ben utolsó s talán legismertebb elbeszélése, az antifasiszta tárgyú Sakknovella.
Zweigék tele voltak optimizmussal, amikor elindultak Brazíliába: a New Yorkból Rióba tartó hajón elkezdtek portugálul tanulni. A bestseller szerzőt „szupersztárként” fogadták – írja George Prochnik amerikai irodalmár. – Még a brazil külügyminiszter is üdvözölje őket a rakparton; a sajtófotósok vakuvillanásaiban sétáltak át a szárazföldre. Zweig azt hitte, hogy a fajok utáni paradicsomba érkezik. Azt írta, Brazília az egyetlen hely, ahol a faji kérdés nem létezik. Feketék és fehérek és indiánok, a legcsodálatosabb mulatók és kreolok, a zsidók és a keresztények mind leírhatatlan békében élnek együtt.”
Mindez vágyálomnak bizonyult. Brazíliában, akárcsak másutt ez idő tájt, az uralkodó osztály a fehér hódítók leszármazottjaiból állt. Az ország uralkodója Getúlio Vargas diktátor volt, egy antiszemita, aki csak azért ajánlott menedéket Zweignek, mert világhírű volt.
„A Bölcsesség Könyve szerint ‘akinek van, annak adatik’, és az íróember bízvást megerősítheti ezt, ilyen értelemben: ‘aki sokat mesélt, annak sokat mesélnek’.” (Stefan Zweig: A nyugtalan szív)
Zweig Brazíliában kezdett önéletrajzi visszaemlékezéseibe, amelyek a személyes vonatkozásokat meghaladóan a korabeli osztrák társadalmi és kulturális élet sokoldalú rajzát adják. E munkája Búcsú a tegnaptól címmel csak halála után, 1945-ben jelent meg. (1981-ben Tandori Dezső fordításában újra kiadták A tegnap világa címen.)
Zweig politikai naivitást tanúsított. Azért jött Brazíliába, hogy távolságot teremtsen magának a politikától, Európától és a háborútól. Azonban a Brazíliában megkapott elismerés, tisztelet és szeretet ellenére sem tudta feledni hazáját, Ausztriát, ahol időközben a nácik sárba tiporták a nevét, írásait betiltották, könyveit máglyákon égették el. Élete végén Zweiget félelem, pesszimizmus és apátia kerítette hatalmába. Elhatározása, hogy öngyilkos lesz, akkor vált véglegessé, amikor a rádiók és a lapok világszerte a német csapatok diadalmas előrenyomulásáról adtak hírt. Gondosan készült az önkéntes halálra, mindig magával hordta a mérget tartalmazó üvegcsét. Miután megható sorokban elbúcsúzott mindazoktól, akik közel álltak hozzá, 1942. február 23-án a hatvanéves író második feleségével, Charlotte Altmann-nal együtt a brazíliai Petropolisban búcsút mondott az életnek.
Az író munkásságát, életét bemutató Stefan Zweig Központ Salzburgban található. Életének utolsó napjairól 2012-ben Párizsban jelent meg képregény, Laurent Seksik és Guillaume Sorel munkája. Az ő művei inspirálták Wes Anderson amerikai filmrendező 2014-es Grand Budapest Hotel című Oscar-díjas filmjét is.
