Aki olvasott már Stephen Kinget, biztosan emlékszik thrillereinek otthonosan hideglelős hangulatára – a borzongató sejtelemre, hogy az egyszerű, derűs hétköznapok mélyén mindig ott lappang a szörnyűség, az ember szívében pedig a vadállat.
A Setét Torony sorozatban a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti – vagy utáni – varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős – talán leginkább a nagy amerikai westernekből, ahol az élet csupa kaland, veszedelem és csoda.
A címadó történetet – amely regény a regényben – A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágó-társához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt.
Az Átfúj a szél a kulcslyukon A Setét Torony sorozat „négy és feledik” kötete – ezzel válik teljessé a történet, amely Stephen King alkotói életének nagy részét végigkísérte, s amelynek negyedik és ötödik része között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…
Stephen King: Átfúj a szél a kulcslyukon.
A Setét Torony „négy és feledik” kötet
(részlet a könyvből)
ELŐSZÓ
Sokan‚ akik most ezt a könyvet a kezükben tartják‚ nyomon követték Roland és bandája – a ka‑tet – kalandjait‚ közülük néhányan már a kezdet kezdetétől. Mások – és remélem‚ sokan vannak‚ mind az újonnan
érkezők‚ mind a Hűséges Olvasók táborából – talán azt kérdezik: Élvezettel olvashatom‑e ezt a történetet akkor is‚ ha nem olvastam a többi Setét Torony‑könyvet?
A válaszom: igen. Feltéve‚ hogy észben tartanak néhány dolgot.
Először is‚ a Középföld közvetlenül a mi világunk szomszédságában terül el‚ és sok az átfedés. Helyenként a két világ között ajtók találhatók‚ néha pedig akadnak vékony‚ likacsos terek‚ ahol a két világ keveredik.
Roland ka‑tet‑jének három tagját – Eddie‑t‚ Susannah‑t és Jake‑et – külön‑külön emeltem át a maga hányatott New York‑i életéből‚ hogy csatlakozzanak a Középföldet kutató Rolandhoz. Negyedik útitársuk‚ a Csi nevezetű szőrmókus a Középföld aranyszemű szülötte. A Középföld ősrégi és roskatag‚ csupa szörny és megbízhatatlan varázslat.
Másodszor‚ a Gileádi Roland Deschain harcos – tagja egy kis bandának‚ amely igyekszik rendet tartani egy mindinkább törvénytipró világban. Ha Gileád harcosait a kóbor lovagok és a régi vadnyugati vándorbírák sajátos kereszteződésének képzelik‚ jó helyen keresgélnek. A legtöbben‚ ha nem is mind‚ az Arthur Eldként ismert öreg Fehér Királytól származnak (megmondtam‚ hogy lesznek átfedések).
Harmadszor‚ Roland életére szörnyű átok nehezedett. Megölte az anyját‚ mert annak – nagyrészt akarata és mindenképpen jobb belátása ellenére – viszonya volt egy illetővel‚ akit majd a következő oldalakon megismernek. Habár Roland tévedésből ölt‚ bűnösnek érzi magát‚ és a boldogtalan Gabrielle Deschain halála férfivá serdülése óta kísérti. Ezekről az eseményekről mindent elmondunk a Setét Toronyciklusban‚ de célunkhoz bőven elég‚ amit most megtudtak.
Régi olvasóim tegyék ezt a könyvet a Varázsló és üveg meg a Callai farkasok közé‚ miáltal‚ úgy gondolom‚ a Setét Torony 4.5 elnevezés illeti meg.
Jómagam nagy örömmel fedeztem fel‚ hogy régi barátaimnak még van némi mondanivalójuk. A sors nagy ajándéka volt‚ hogy újra találkozhattam velük‚ évekkel az után‚ hogy azt hittem: történetük lezárult.
STEPHEN KING
2011. szeptember 14.
VADORKÁN
Miután elhagyták a Zöld Palotát‚ amely mégsem bizonyult Ózénak – most pedig sírjává lett ama kellemetlen fickónak‚ akit Roland ka‑tet‑je Tik‑Tak Emberként ismert –‚ a Jake fiú a következő napokban mindinkább megelőzte Rolandot‚ Eddie‑t és Susan-nah‑t.
– Nem aggódsz miatta? – kérdezte Rolandtól Susannah. – Egyre messzebbre szakad tőlünk.
– Vele van Csi – mondta Eddie‚ a szőrmókusra utalva‚ aki kebelbarátjává fogadta Jake‑et. – Rendes emberekkel Mr. Csi egész jól kijön‚ de a kevésbé rendesek megismerkedhetnek a szájában tartogatott éles fogakkal. Amint azt a Gasher nevezetű a maga kárán tapasztalhatta.
– Jake‑nél meg ott a papája pisztolya – jegyezte meg Roland. – És ért is a használatához. Ahhoz aztán tényleg ért. És nem fog letérni a Sugár Útjáról. – És csonka kezével felfelé mutatott. Az alacsonyan fölöttük csüngő ég nyugodtnak látszott‚ eltekintve egy felhőfolyosótól‚ amely kitartón mozgott délkeleti irányban. Vagyis a Mennydörgés Földje felé – mármint ha a magát RF‑nek címző ember számukra hátrahagyott levélkéje igazat mondott.
– De miért… – kezdte Susannah‚ ám ekkor kerekes széke egy kitüremlésnek ütközött. A lány Eddie‑hez fordult. – Figyeld‚ hová tolsz‚ mézem! – Elnézést – mondta Eddie. – A Közművek újabban nem végzett karbantartást az autópályának ezen a szakaszán. Úgy látszik‚ megcsapolták a költségvetését.
Autópályának ugyan senki sem mondhatta‚ de útnak út volt‚ legalábbis valamikor: két ijesztőn kitaposott csapás‚ időnként egy‑egy‚ útjelzőnek szánt roskatag viskóval. Valamivel korábban még egy elhagyott bolt mellett is elhaladtak‚ amelynek alig olvasható cégérén ez állt: TOOK ÁRUDÁJA. Benéztek‚ hogy találnak‑e valami ennivalót – Jake és Csi akkor még velük volt –‚ de nem láttak egyebet‚ mint port‚ kiszikkadt pókhálót és egy csontvázat‚ amely éppúgy lehetett nagyra nőtt mosómedvéé‚ mint apró testű kutyáé avagy szőrmókusé. Csi futólag a levegőbe szimatolt‚ majd lepisilte a csontokat‚ és a bolt előtt leült a régi út közepén található kitüremlésre‚ kígyózó farkát maga köré csavarva. A már megtett úttal fordult szembe‚ és csak szimatolt.
Roland újabban többször is hasonló szimatoláson kapta a szőrmókust‚ és ha szóvá nem tette is‚ eltűnődött rajta. Lehet‚ hogy valaki követi őket? Ebben nemigen hitt‚ de a szőrmókus póza – ahogy orrát magasba emelte‚ a fülét hegyezte‚ a farkát összegöngyölte – felidézett benne valami régi emléket vagy gondolattársítást‚ amit nem sikerült azonosítania.
– Miért akar Jake egyedül maradni? – érdeklődött Susannah.
– Szerinted ez aggasztó‚ New York‑i Susannah? – kérdezte Roland.
– Úgy van‚ Gileádi Roland‚ szerintem az. – A lány mosolya elég szívélyes volt‚ de a szemében felvillant az a régi rosszindulatú fény. Ez a Detta Walker‑i lénye‚ vélte Roland. Soha nem fog teljesen eltűnni‚ de ő nem bánta. Ha az a hajdani különös női lény nem volna jégszilánkként a szívében eltemetve‚ nem volna több szép fekete nőnél‚ akinek térden alul mindkét lába hiányzik. De ha Detta feltámad benne‚ olyasvalakivé lesz‚ akivel számolni kell. Veszélyes emberré. Harcossá.
– Bőven van min gondolkodnia – szólalt meg csendesen Eddie. – Rengeteg mindenen ment át. Nem minden kissrác jön vissza a holtak közül. És úgy van‚ ahogy Roland mondja: ha valaki kekeckedik vele‚ az ráfázik. – Eddie abbahagyta a kocsitolást‚ karjával megtörölte verejtékező homlokát‚ és Rolandra nézett.
– Vannak valakik ebben a seholsincs negyedben‚ Roland? Vagy mind továbbálltak?
– Ó‚ vannak páran‚ alítom.
Roland ezt nem csak alította; ahogy meneteltek a Sugár Útján‚ többször is megleste őket valaki. Egyszer egy rémült asszony‚ aki két gyereket szorított magához‚ és a nyakáról kendőbe kötözött kisbaba csüngött. Egyszer meg egy öreg farmer‚ egy félmuti‚ akinek a szájzugából valami rángó csáp lógott. Eddie és Susannah egyiküket sem látta‚ és Rolanddal ellentétben a többieket sem érzékelték‚ akik az erdők és a magasra nőtt fű biztonságából figyelték útjukat.
Eddie‑nek és Susannah‑nak még sok tanulnivalója volt.
Úgy tűnt azonban: a szükségesből egyet‑mást azért már elsajátítottak. Eddie ugyanis most azt kérdezte:
– Ők azok‚ akik után Csi a hátunk mögött szaglászik?
– Nem tudom. – Roland már‑már hozzátette volna‚ hogy szerinte Csi másvalamit őröl abban a fura kis szőrmók‑agyában‚ de meggondolta magát. A harcosnak hosszú éveken át nem volt semmilyen ka‑tet‑je‚
és hozzászokott‚ hogy magára hagyatkozzék. Most majd le kell‚ hogy szokjon erről‚ ha azt akarja‚ hogy a teterős maradjon. De még ne most‚ ne ma délelőtt.
– Folytassuk az utunkat – mondta. – Biztosra veszem‚ hogy Jake ott vár valahol elöl.
2
Két órával később‚ délidőnek alig híján‚ lejtőn kapaszkodtak fel‚ és megálltak. Széles‚ lomhán mozgó folyamra néztek le‚ amely ónszürkén terült el a borús ég alatt. Az északnyugati parton – ahol ők is álltak – csűrszerű épület állt‚ olyan rikító zöldre pingálva‚ hogy szinte beleordított a fojtottan hallgató nappalba. Az eleje‚ amely kiugrott a víz fölé‚ ugyanilyen zöldre festett cölöpökön nyugodott. Két cölöphöz vastag horgonylánccal jókora‚ sárga‑piros csíkozású tutajt kötöttek ki‚ lehetett akár kilencvenszer kilencven láb is. Közepéből árbocnak látszó magas fapózna emelkedett ki‚ vitorlának azonban nem látszott nyoma. A pózna előtt néhány fonott szék állt‚ szemközt az ő oldalukkal. Jake az egyik ilyen széken ült. Mellette egy öregember‚ aki hatalmas szalmakalapot‚ lötyögő zöld nadrágot és hosszú szárú csizmát viselt. Felső testét valamilyen vékony‚ fehér ruhadarab fedte – az az ingféleség‚ amelyet Roland magában pendelynek hívott. Úgy látszott‚ Jake meg az öregember gazdagon megrakott szendót majszol. Roland szájában a látványtól meggyűlt a nyál.
Mögöttük‚ a cirkuszira pingált tutaj szélén‚ ott volt Csi is‚ és megigézve bámulta a saját tükörképét. Persze az is lehet‚ hogy a folyót a magasban átívelő acélkábel tükröződése érdekelte.
– Ez a Miértis folyó? – kérdezte Rolandtól Susannah.
– Aha.
Eddie elvigyorodott.
– Ha azt mondod‚ Miértis‚ én azt mondom‚ Miért ‑is ne? – Meglengette fél kezét a feje fölött. – Jake! Helló‚ Jake! Hóha!
Jake visszaintett‚ és noha a folyó meg a széléhez kikötött tutaj még vagy negyed mérföld távolságban volt‚ mindüknek éles volt a szeme‚ és még a vigyorgó srác elővillanó foga fehérjét is látták.
Susannah tölcsért formált kezéből a szája elé.
– Hahó! Hahó! Hozzám‚ mézecském! Gyere anyucihoz!
Csi rikoltva csaholt; ezzel sikerült valamelyest megközelítenie az ugatást. Azzal átrepült a tutajon‚ eltűnt a csűrszerű építményben‚ majd az ő oldalukon bukkant fel. Fülét hátracsapva vágtatott fel az ösvényen‚ aranygyűrűs szeme csillogott.
– Lassíts‚ mézikém‚ mert szívrohamot kapsz! – kiáltotta nevetve Susannah.
Csi ezt mintha sürgetésnek értelmezte volna. Nem egészen két perc alatt ért oda Susannah kerekes székéhez‚ felugrott a lány ölébe‚ majd a földre huppanva vidoran szemezett a társasággal.
– Olan! Ed! Suze!
