„Itt állandóan írógépelnek és regényt írnak, vagy tanulnak. Ha nem, akkor a leglehetetlenebb időben telefon szól, gazdámnak el kell rohannia, általa fogadásnak nevezett nem tudom, mire, amelynek előzményeképpen szörnyű átkozódások közepette kisestélyi ruhát ölt, kékre-zöldre kifesti magát és eltántorog hazulról.” – Egy csíkos kiscica elmeséli, milyen is íróéknál a macskaélet Szabó Magda szavaival.
Az írónőnek a minden élőlény iránti szeretetét kívánta megmutatni örököse, Tasi Géza, közreadva a hagyatékban fennmaradt – sokszor rajzokkal kísért – leveleket, amelyekben egy csíkos kiscica meséli el emberi hangon a szomszédoknak, milyen is íróéknál a macskaélet.
„Ember és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni” – írta Szabó Magda az Ókút-ban. Az írónőnek ezt a minden élőlény iránti szeretetét kívánta megmutatni örököse, Tasi Géza, közreadván a hagyatékban fennmaradt – sokszor rajzokkal kísért – leveleket, amelyekben egy csíkos kiscica meséli el emberi hangon a szomszédoknak, milyen is íróéknál a macskaélet.
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó, Levelek a szomszédba
(Részlet)
Kedves Néni és Bácsi!
(…) Ez rémes ház, nem tudom, miért kellett ide születnem.
Itt állandóan írógépelnek és regényt írnak, vagy tanulnak. Ha nem, akkor a leglehetetlenebb időben telefon szól, gazdámnak el kell rohannia, általa fogadásnak nevezett nem tudom, mire, amelynek előzményeképpen szörnyű átkozódások közepette kisestélyi ruhát ölt, kékre-zöldre kifesti magát és eltántorog hazulról. Itt mindig vendég van, de sose olyan, akit szeretünk, hanem hivatalos látogatások. Itt mindig színházba és moziba mennek, de nem abba a darabba, amely érdekli a ház népét, hanem ahova muszáj; itt lehetetlen állapotok uralkodnak.
Gazdám egy napja: délelőtt főpróba a Madách Színházban. Rohanás tízkor, kezdet fél tizenegykor, vége fél kettőkor.
Haza. Átkok. Ebéd. Átöltözés.
Fél négyre: filmklub, szakmai vetítés: a néma Ben Hur, amelyet gazdámnak össze kell hasonlítania az amerikai új, szélesvásznúval. A vetítőben még a Rokonok, gazdám azt is végignézi, majd utána azonnal a Ben Hurt, aztán iszik egy kávét. Rohanás a lengyel követség díszbemutatójára, a Vörös Csillagba: Keresztesek. Kezdete fél nyolckor, vége féltizenkettőkor. Fél egykor jött haza, és hogy miket mondott – hát, ha nem látnám a polcon a verseskötetét, nem hinném, hogy lírai költő is.
Gazdám anyja immár másodszor kórházban. Ezúttal felrepedt a homloka is, mert elesett egy éjjel. Velem senki nem törődik, néha este veszik észre, hogy egész nap nem adtak ennem. Vizet úgy szerzek, hogy a mosdókagylóba állok, nyalogatom a csapot. Állati sorsom van, tessék egy kicsit sajnálni és szeretni, mert itt nincs számomra hely.
Úgy látszik, apáca leszek. Ha kandúrhangot hallok, elbújok, mert mikor pici voltam, ilyenkor mindig idegcsillapítót adtak nekem, és gazdám azt mondta síri hangon: „Ne hallgass rájuk, huligánok!” Most én is azt hiszem, hogy azok, és nem engedek természetes indulataimnak. Ilyen élet! Ilyen sors! Ilyen mentalitás!
Nagyon köszönöm a küldött fényképet, eltettem kincseim közé. Sajnos, én nem vagyok olyan szép, mint az a cica, akit a Néni küldött, nekem nagyon együgyű arcom van. Köszönöm szépen a husikát is, még jó, hogy néha kapok, mert az itteni ellátás… Velem csinálnának interjút az újságírók egyszer! Majd kinyitnám a számat!
(…) A hidacskámat letépte a gonosz szél. Tessenek bevonni tavaszig, mi nem tudjuk, mert nem esik kezünk ügyébe. De tavasszal, kérem a Bácsit, szerelje vissza, mert azon járok át vízipálmát lopni és beszélgetni.
Vízipálma… Mily fájdalmas emlékek!
Kezüket csókolja szeretettel:
Évuka
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó, Levelek a szomszédba, Európa kiadó, 2009
