Székely Bertalan festőművész, a romantikát és az akadémizmust elegyítő magyar történelmi festészet legnagyobb képviselője 190 éve, 1835. május 8-án született és 115 éve, 1910. augusztus 21-én halt meg.
Ádámosi Székely Bertalan 1835. május 8-án született Kolozsváron, egy nemesi családból származott, édesapja Székely Dániel kormányszéki fogalmazó volt; édesanyja Kelemen Johanna volt. Székely a kolozsvári református kollégiumba járt. A bécsi műegyetemen mérnöknek tanult, majd 1851-55 közt Peter Johann Geiger és Carl Rahl növendéke lett. 1855-ben hazatért, de mert családja nem fogadta el a pályamódosítást, évekig Brassóban és Nagyszebenben cégtáblát festett, rajzot tanított és régi képeket javított.
Tehetségét Joseph Berres osztrák festő ismerte fel, aki szerepet játszott Munkácsy indulásában is. Az ő ajánlására 1858-ban a csehországi Marchendorfba, az Aichelburg grófok birtokára került, ahol számos portrét festett, s meg is nősült, felesége Kudrna Jeanett lett.
1859-ben Münchenbe ment tanulni, itt készült korai remekműve, az ifjúi lendületet és szakmai tudást egyaránt kifejező Önarckép. Ekkoriban hatott rá az akadémiai klasszicizmus, a lírai természetábrázolás és a naturalizmus is. A festő a természet közvetlen tanulmányozása alapján a magyar festészetben elsőízben alkotott realista látásmódot tükröző, a plein-airhez közelítő képet.
Első jelentős történelmi kompozíciója, II. Lajos holttestének megtalálása (1960) akadémikusabb stílusú, előképei közt Orlay Petrich Soma, Rethel és Piloty művei szerepelnek; a téma finom utalás Petőfire. Székely számára elsődleges volt a kompozíciós rendszer és színvilág kimunkálása. A mohácsi csatában elesett utolsó Jagelló-házi fiatal magyar király, II. Lajos (1516-1526) halála egyben a nemzet vesztét, a 150 esztendős török uralom kezdetét is jelentette. A királyuk körül foglalatoskodó főurak és katonák tisztelgő gesztusai éppúgy a halottra irányítják a figyelmünket, mint a borongós hangulattal telített szürkés színvilágból felvillanó halotti lepel. Sehol egy élénk színfolt: a természet és az emberek gyásza szelíd elégiában tárul elénk.
1861-ben alkotta a Dobozy és hitvesét, egyéni stílusát pontos szerkesztés, lélekelemzés és az anyagok természethű ábrázolása jellemzi. E témát kortársa, Madarász Viktor is megfestette, ám míg ő a menekülés mozgalmasságát hangsúlyozza, Székely inkább tragikus hősei jellemére összpontosít.
Itthon kiállított képeinek sikere nyomán hazahívták, de hiába jött Pestre, nem kapott elég megbízást. Mivel az általa tervezett hazai művészeti Akadémia sem valósult meg, visszatért Münchenbe, ahol VII. Károly császár menekülése című falképéért a bajor kormány ösztöndíját kapta s Párizsba és Hollandiába utazhatott. 1866-ban alkotta a Mohácsi vész, majd az Egri nők című nagysikerű képeit, ezeknél is érezhető az utalás a szabadságharcra.
Székely pályáját 1867-ig a szabadság és függetlenség eszméi határozták meg, de a kiegyezés után a történelem átértékelődött szemében.
Jó példa erre az V. László és Czillei (1870), mely a kor fenyegetéseit nem érző ifjú királyt és a konfliktusokat erotikus szórakoztatással feledtető udvaroncokat, egy dekadens világot láttat. 1869-ben olasz tanulmányutat tett, Petőfi, Arany, Eötvös József és mások költeményeit illusztrálta. 1871-ben festette A nő élete című 12 részes tusfestmény-ciklusát, 1875-ban készült a Thököly búcsúja, 1879-ban fejezte be a Zrínyi kirohanását, amely 1883-ban Ipolyi-díjat nyert. Az Akadémia számára is több arcképet készített.
Székely Bertalan bécsi és müncheni akadémiai képzettségének megfelelően mindig alapos előkészítés, vázlatok, tanulmányok egész sora után látott a tervbe vett olajkép elkészítéséhez. A délről támadó törökök ellen a XVI. században Szigetvárat védő, életét feláldozó Zrínyi Miklós hősiességének képi megformálása már 1862-ben kezdte foglalkoztatni.
Az 1884 előtt készült Zrínyi kirohanása c. vázlat részleteinek gondos megfogalmazása Székely alapos rajztudásáról tanúskodik. Kompozíciós készségét a kontrasztos felépítés jól bizonyítja: jobboldalt a harcra kész tömeg, baloldalt Zrínyi építészeti elemekkel kiemelt alakja látható. A rajzvázlatok mellett a művész számtalan, olajjal készült kompozíciós és színtanulmányon át jutott a nagyméretű kép 1884-re befejezett megoldásához.
Ezután a monumentális festészet foglalkoztatta, több nagy megbízása közül 1884-ben festette a Deák-mauzóleum freskóit, melyek később tönkrementek, s mozaikkal rakták ki újra. A pécsi székesegyház és a Szent Mór-kápolna falképei 1887-89-ben készültek, Lotz Károllyal és Deák Ébner Lajossal a tihanyi apátság freskóit, 1890-96 között a Mátyás-templom falképeit, díszítését és üvegablakait, 1896-97-ban a kecskeméti városháza freskóit alkotta. Ez utóbbiakat, köztük a Vérszerződést tartják leginkább letisztult, összegző alkotásainak.
A Vajdahunyadi vár részére tervezett Csodaszarvas regéje című sorozata nem valósult meg, betegségei miatt nem készültek el a Zeneakadémia, a Halászbástya és a Szépművészeti Múzeum számára tervezett freskói sem. Ekkor főleg portrékat, nőalakokat, Léda-kompozíciókat és tájképeket festett.
Élete vége felé mind jobban lekötötte tanári tevékenysége.
Technikailag, elméletileg és esztétikailag is egyik legképzettebb mestere volt korának, a tanítás minden adottságával.
1871-ben lett a Mintarajziskola tanára, 1902-ben igazgatóvá nevezték ki, 1905-ben a II. Mesteriskola igazgatója lett. 1910. augusztus 21-én halt meg Mátyásföldön, a mai Budapesten.
Székely Bertalan a 19. századi magyar festészet kiemelkedő, európai rangú alakja, nemzeti romantikánk fő képviselője.
Elsőként kísérelte meg komoly művészi igénnyel összefoglalni a festészet majd minden műfajában az 1848 utáni magyar társadalom érzéseit.
Kortársai egy része – Benczúr, Lotz – a hatalom mellé állt, mások, mint Munkácsy, Madarász, Mednyánszky, a nép felől közelítettek témáikhoz. Székely középen állt, nemesi demokrata volt, soha nem lett plebejus festő. A történelemben a harcos erényeket, az emberi méltóságot és a bátor tetteket értékelte, a kapitalizmusban csak romlott kozmopolitizmust látott.
Nagysága abban rejlik, hogy mindennek dacára elkerülte a régi megoldások átvételét, de a történelem illusztrálását is. Történeti képein a nemzetnek a szabadságharc bukása miatt érzett fájdalmát, portréin, aktjain a 19. századi magyar szépségideált fogalmazta meg.
A Műcsarnok 1911-ben és 1956-ban rendezte meg életmű-kiállítását. A Pest megyei Szadán lévő házában emlékmúzeumot rendeztek be, válogatott művészeti írásait 1962-ben adták ki.
