105 éve, 1917. január 10-én halt meg Madarász Viktor, a magyar romantikus történelmi festészet egyik legragyogóbb képzeletű és tehetségű festője. Sajátos egyéni látásmódjával a magyar történelem legérzékletesebb képeit alkotta meg.
Az akadémista festészetnek a vonzása olyan nagy volt a XIX. század második felben, hogy számos közép- és keleteurópai festő munkásságára is hatott, jóllehet művészetük eszmevilága, feladatvállalása homlokegyenest eltért a hivatalos festészet talmiságától. A magyar történelmi festők, elsősorban Székely Bertalan (1835-1910) és Madarász Viktor (1930-1917) – akiknek művészetében a romantika keveredett az akadémizmussal – sem tudták teljesen kivonni magukat az akadémizmus hatása alól, műveik hőfokát csökkentette a túlélt sablonok, formakonvenciók átvétele.
Festészete a XIX. század második felének európai művészetéhez képest nem, de az akkori magyar viszonyokhoz képest nagyon is korszerűnek mondható. Ez a festészet kénytelen sokat feladni önmagából, festőiségéből, az irodalmi, színházi eszközök kedvéért, de az akkori magyar szemnek, a képpel, színnel, kompozícióval akkor barátkozó magyar közönségnek így volt festői és befogadható.
Madarász Viktor 1830. december 14-én született a Gömör vármegyei Csetneken (ma: Štítnik, Szlovákia) egy vasgyár igazgatójának gyermekeként. A szabadságharc kitörése után félbehagyta jogi tanulmányait, és belépett a honvédseregbe. A világosi fegyverletételig harcolt, a bukás után egy ideig bujdosnia kellett. Jogi diplomáját végül a pécsi egyetemen szerezte meg, de 1853-tól már a bécsi festészeti akadémia növendéke is volt. Az intézmény konzervatív légköre fojtogatta, ezért inkább átiratkozott Ferdinand Waldmüller liberálisabb szellemű magániskolájába, jóllehet az ottani képzés jobbára csak témáiban volt más. Ekkor festette a Kuruc és labanc, valamint Thököly álma című képeit.
1856-ban a magyar festők közül elsőként ment Párizsba, ahol az École des Beaux-Arts-ban tanult. Itt készült első képei (Zrínyi Péter a fogságban, Zrínyi Miklós) a nemzeti ellenállás szellemét hirdetik. Az 1859-ben festett Hunyadi László siratása nagy sikert aratott a Pesti Műegylet kiállításán, majd az 1861-es párizsi Szalonon megkapta a francia állami nagy aranyérmet. Ezt a képet tekintik Madarász főművének, Théophile Gautier, a korszak neves kritikusa kiemelte az alkotás „romantikusan gyászos költőiségét”.
A festő állandó kapcsolatban volt a magyar emigráció kossuthi szárnyával, témáit szinte kizárólag a magyar történelemből merítette, a szabadságharcban szerzett élményeit dolgozta fel a régmúltba helyezve. Hősi és tragikus emlékeket idézett, bár legtöbb nagy képét – Zrínyi Ilona elfogatása, Dobozi, Zách Felicián, Zrínyi és Frangepán – Párizsban festette. Az önkényuralom idején népszerűsége vitathatatlan volt, az ő műveiből készült a legtöbb reprodukció.
Párizsi népszerűségét mutatja, hogy Krisztus az Olajfák hegyén című vásznát Eugénia császárné vásárolta meg. A francia fővárosban születő modern irányzatok, Delacroix, Courbet, Manet stílusa nem hatottak rá.
Élete végéig ragaszkodott a „forradalmár festő” patetikus, lassan idejétmúlt szerepéhez, nem változtatott kifejezési eszközein sem, jóllehet több képe mutatja, hogy lett volna érzéke a realizmushoz is.
A másik nagy historikus festővel, Székely Bertalannal együtt ő is azt vallotta, hogy „ha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni”. Festészete egyre inkább a történelem illusztrálásában merült ki, s az egykor az akadémizmus ellen lázadó művész maga is akadémikus stílusban festett, színpadszerű jelenetekkel, pszichikai patronokkal pótolva a művészi ihletet.
Párizsból 1870-ben tért haza, de idehaza inkább fanyalgás fogadta, mert a kiegyezés után kiment a divatból a forradalmi hangú, osztrák-ellenes festészet. Erről tanúskodott, hogy egy pályázatra készített képe, a Bethlen Gábor tudósai között alulmaradt Benczúr Gyula alkotásával szemben. (Képe sokak számára mégis ismerős lehet, mert ez látható a kétezer forintos bankjegy hátoldalán.)
Az elkedvetlenedett, egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerülő festőt támadások is érték. Megfestette Izabella királynét, de képét nem tudta eladni. A hanyatlás jeleit mutató, színpadias Petőfi halála témája – Lidérc címen is ismert – miatt mégis népszerű lett. A haldokló költő itt a „Szabadság” szót írja a földre, miközben a feje felett kis csepp alakú fény – lidérc – lebeg. A lidérc a néphit szerint rosszat jelent, a lidércfény pedig csalóka jelenség. A motívum jelentése nem ragadható meg egyértelműen. A Lidérc nyugtalanító kétértelműségében igen közel kerül a századvég szimbolizmusához.
1883-ban a festő magánélete is fordulóponthoz érkezett. Francia felesége, Adeline meghalt, és Madarász egyedül maradt három gyermekével. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy felhagyott a festéssel. Letette az ecsetet, és az apja után rá maradt fémáru-kereskedésből próbált megélni. Festőnek tehetségesebb volt, mint üzletembernek, cége 1902-ben csődbe ment. Időközben újra megnősült és még két gyermeke született.
Az 1900-as évektől honvéd hadnagyi nyugdíjából és a Szépművészeti Múzeumtól kapott apanázsból élt egy gellérthegyi műteremházban. Ekkoriban újra festeni kezdett, a nagy tehetségű művész régebbi művei kvalitását meg sem közelítő, olykor már-már giccsbe hajló képeket alkotott (Önarckép, A koldus sírja, Feltámadás). Kedvenc témáitól nem távolodott el, a kor nagy alakjait ábrázolta álomszerű, leegyszerűsített képeken.
Madarász nem vett tudomást sem a történeti festészet szabályairól és elvárásairól, sem a kor modern irányzatairól. A magyar romantikus történelmi festészet nagy mestere 1917. január 10-én halt meg Budapesten.
