„Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek. Azért: üdvözöljük az olvasót.” 120 éve született Szerb Antal író, irodalomtörténész, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története szerzője.
Szerb Antal 1901. május 1-jén született Budapesten. Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt. A piarista gimnáziumba járt, majd a pesti bölcsészkaron tanult. Versekkel indult, de nem volt igazán lírai alkat, a próza lett igazi terepe, széleskörű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg leginkább. 1924-ben doktorált, s középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
Nem mindennapi vállalkozásának megírásába az Erdélyi Helikon című lap pályázatának nyomán kezdett: a feladat a magyar irodalom történetének megírása volt. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, s az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. A mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mivel a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait Szerb egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt irodalmunk nagyjairól. A maga korában botrányosnak számító, azóta számos – csonka és kevésbé csonka – kiadást megért irodalomtörténet Szerb Antal legtöbbet forgatott műve. 1958 és 1986 között ideológiai okokból elhagyták az utódállamok irodalmáról szóló utolsó fejezetet, s számos más részletet is töröltek.
„Irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le : kultúrát. Minden történetírás, minden szellem tudományi munka legfőbb célja máma kulturális lojalitásra neveim. Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek. Azért: üdvözöljük az olvasót.” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet)
Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg teljes egészében. „Ha a három pompás köteten, a világirodalom regényes életén, mohón és szinte megállás nélkül átvágtuk magunkat, s az első kábulatból ocsúdva visszaidézzük a szinte fizikai jóérzést, amit a rohanás okozott, rájövünk, hogy fiatalságunk támadt fel, és sodort szeszélyes törtében magával… Olvasni, minél többet olvasni, érezni, minél többet érezni – vallottuk mi is a századvég eszményét; beszélni róla, minél többet beszélni róla – kapcsoltuk hozzá a magunk fiatal igényét.” Halász Gábor írta e szenvedélyes sorokat egy „szenvedélyes olvasó” könyvéről, Szerb Antal világirodalom-történetéről. A teljes kötet a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg ismét idén.
„Az irodalomtörténet egyik legnehezebb kérdése az értékelés. Régebben az irodalomtörténetírók tudatosan vagy öntudatlanul még a klasszikus, normatív esztétika hatása alatt álltak, vagyis azt hitték, hogy az irodalmi műveket hozzá lehet mérni bizonyos örökérvényű normákhoz, szabályokhoz és így értéküket pontosan meg lehet állapítani; ezért a régibb irodalomtörténetek nem is álltak másból, mint az írók életrajzából és műveik „méltatásából”. De ma, relativista korunkban már nem hiszünk örökérvényű szabályokban; úgy tudjuk, hogy minden irodalmi értékelés relatív és egyéni. Ezért a modem irodalomtudomány igyekezett is lehetőség szerint kikapcsolni az értékelést, helyette a művek keletkezésének lelki, szellemi és társadalmi okait, továbbá egymás közti összefüggésüket vizsgálta.” (Szerb Antal: A világirodalom története)
A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, s közben írt és fordított fáradhatatlanul. Nagy sikert aratott regénye, a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi magában a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát, s mindezek paródiáját, valamint az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
Baumgarten díjkiosztás 1935-ben – Barta János, Halász Gábor dr., József Attila, Nagy Lajos, Telekes Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, Füst Milán és Karinthy Frigyes
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, ám ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal egyszerűen agyonverte.
1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
