„Csak aki nagyon szeret, tud nagyon gyűlölni és csak a végső gyökeréig vallásos középkor tudta a sátánosságot létrehozni. A halálkultusz az életkultusszal iker.” A ma 74 éve elhunyt Szerb Antal így írt a ma 100 éve elhunyt Ady Endre élet- és halálvágyáról.
„…Adyt mélyen és állandóan foglalkoztatta a halál gondolata, megokolt és megokolatlan halálfélelmek gyötörték, növelve életvágyának intenzitását.”
Szerb Antal: Ady és a halál
Az élet centralitása magával hozza a halál centralitását is. Különös megismétlődés folytán a magyar irodalom két legnagyobb lírikusa, Vörösmarty és Ady, mindketten a halál költői voltak. Életrajzi feljegyzésekből tudjuk, hogy Adyt mélyen és állandóan foglalkoztatta a halál gondolata, megokolt és megokolatlan halálfélelmek gyötörték, növelve életvágyának intenzitását. Kissé olyan volt, mint a Dosztojevszkij által elképzelt ideális ember, aki élete minden pillanatát úgy éli, mintha utolsó pillanata volna. De a halál nemcsak, mint a nagy ellenség, mint a félelmek kisugárzó fókusza jelenik meg Ady verseiben. Sokszor, talán többször, jóbarát vagy messziről közeledő szerető, akit a költő remegő izgalommal vár. Ez is a vitalisztikus világnézetből következik, mint az érem másik oldala. A poláris ellentétek a lélekben mindig közel vannak egymáshoz és szerepet cserélhetnek. Csak aki nagyon szeret, tud nagyon gyűlölni és csak a végső gyökeréig vallásos középkor tudta a sátánosságot létrehozni. A halálkultusz az életkultussza! iker.
Ady szembeállása a halálgondolattal fejlődött, Ady fejlődési fokainak megfelelően. Fiatalkorában a franciás-dekadens attitűdöt öltötte fel: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé. Azután mindig gyakoribbak a vacogó rémület víziói, amint a halál csakugyan jelzi közeledtét, betegségben és kifáradásban. Ez a „nagy rangos félelem előtte a Halálrak”, sugallta Ady legmeglepőbb képeit: Jó Csönd-herceg, A Halál Lovai, Az Alvó Csók-palota, Szemben a Temetővel, A Távoli Szekerek és megannyi más — a magyar halálmithológia. A késői Ady számára a halál már nem fenyegető, titkos rém, hanem a „nagy bizony, a biztos romlás” — és Ady szembenéz az elkerülhetetlennel, tudomásul veszi, mint az élet többi törvényét és megnyugszik benne. Az utolsó kötetekben a halálversek megfogyatkoznak és belőlük is kicseng az életen túl is diadalmas élet hite. Átéli ő is a non omnis moriart, tovább fog élni „ifiú szívekben és mindig tovább” és még egyszer vízióba örökíti hitét az élet örök voltáról:
Hulla a búza-földön.
Ott feledték a havas síkon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfú, Isten-fa, bazsalikom.
Elitatódik nagy csendesen,
S növendékeit veri rajta át.
A győzedelmes búza-szem.
S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsúfolt madár-ijesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul.
Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte díszük
Az Élet, a reményes és hazug.
Forrás: Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Ady Endre. Ady és a halál, 1935/MEK
