„Szeretek kényelmesen élni, jól enni s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben még is nagyon szép!” Szinyei Merse Pál, az ecset egyik legnagyobb magyar mestere, a plein air magyar megteremtője.
„Gyermekkorom óta szerettem rajzolgatni, olajfestékkel festeni azonban csak Nagyváradon a gymnasiumi szabad napokon Mezey Lajos festőtől tanultam. Itt ugyan csak másoltam, de Mezey felismervén tehetségemet rábeszélte Apámat, hogy kívánságom szerint festészeti pályára engedjen, mely egyedüli hő vágyam volt, sőt eltökélt szándékom, mert praemontrei tanáraimnak, kik érettségi előtt megbuktatással fenyegettek azt mondtam: Az nekem mindegy! nekem a maguk érettségiére szükségem nincs, mert én festő leszek! Legfeljebb Atyámat szomorítanák. Ez hatott, és áteresztettek.” (Szinyei Merse Pál: Önéletrajz)
Középnemesi családban született 1845. július 4-én Szinyeújfalun (ma Chminianska Nová Ves, Szlovákia), apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen és Nagyváradon végezte, itt kezdett festészetet tanulni Mezey Lajosnál. 1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, tanulmányai alatt főként mitologikus, allegorikus műveket festett, sokat foglalkozott a Faust-témával is. Az Akasztott elszállítása című képével nyert felvételt 1867-ben Karl von Piloty mesteriskolájába. Az ő tanácsára, valamint a barbizoniak és Courbet hatására kezdett a szabadban festeni, ahol a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével kísérletezett.
Az 1850-es évek második felében a régió legdivatosabb akadémiája a müncheni volt, s 1864-ben, Szinyei érkezésekor az itteni nemzetközi csapatban már több magyar is tanult vagy tanított. Székely Bertalan (1835–1910), Wagner Sándor (1838–1919), Liezen-Mayer Sándor (1839–1898), Wéber Xavér Ferenc (1829–1887), Benczúr Gyula (1844–1920) stb. mind Piloty professzor tanítványai voltak. Benczúrral – földijével – Szinyei életre szóló barátságot kötött, Wagner pedig a tanára lett.
Már korai műveiben feltűnt közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritjának gazdagsága. Első nagyobb szabású műve (A Faun és Nimfa), mely a müncheni, a bécsi és a pesti közönség elé került, még a svájci Arnold Böcklin hatására utal. 1869-re jutott el a plein air ihlette egyéni formanyelvéhez, ennek első példái a Ruhaszárítás és A hinta című könnyed, vázlatszerű képek.
Témái többször visszatértek a mitológiához (Nőrabló faun, Bacchanália), de ezekkel egy időben festette a Lovasok és a Puszta gólyamadárral című, a természetábrázolására törekvő képeit is, míg a család jernyei birtokán portrékat készített (Szinyei Merse Zsigmond arcképe csibukkal, A művész édesatyja karosszékben). Az Anya és gyermekei néven ismert képével aratta első jelentősebb sikerét, melyet egy műkereskedő azonnal megvett, jelentős lírai műve a tájba komponált Szerelmespár is. 1869 novemberében megszakította tanulmányait és önállóan kezdett dolgozni, nem sokkal később haza kellett térnie, hogy beteg apja helyett a családi birtok ügyeit intézze.
1872-ben utazott vissza Münchenbe, és elkezdte festeni fő művét, a Majálist, mellyel 1873-ra készült el. A magyar plein air festészet remekét műteremben készítette, tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet. Szinyei azonban tőlük függetlenül, a francia mesterek ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára, a képre háttal, hason fekve magát is ráfestette. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok, az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal. Szinyei – bár egyes művein a folthatások uralkodnak – egészében mégsem tekinthető impresszionistának, velük ellentétben ő nem mondott le az emberi tartalomról, alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet keltette benyomásokat.
A Majálist teljes közöny és meg nem értés fogadta, egy időre feledésbe merült. Az elmarasztaló kritikák kedvét szegték, ismét hazatért jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett, házat, műtermet építtetett, s csak ritkán festett. Ez idő alatt is készített néhány remekművet, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás nő. 1882-ben Bécsbe ment, ahol megfestette a konvencionálisabb, naturalista Pacsirta című képét, melyet felesége portréjával és a Majálissal együtt Bécsben, majd Pesten is kiállított, de a kritika most is negatív volt.
Az évekig tartó visszautasítás ellenére a festmény megtalálta helyét: a Majális a magyar művészet kultuszképe, és lassan egy évszázada szerepel az európai impresszionizmussal foglalkozó opuszokban.
1883-ban visszament Jernyére, ahol megfestette a magyar realista tájábrázolás egyik remekét, a Hóolvadást, majd tíz évre felhagyott a festéssel. Nem akart hazudni, nem tudta megtagadni önmagát, inkább elnémult. 1887-ben felesége elvált tőle, két lányát magával vitte, Szinyei Félix fiával Jernyén maradt. 1894-ben Zempléni Tivwadar itt látogatta meg és az ő biztatására kezdett újra festeni és kiállítani.
Nehezen viselte a visszautasítást és értetlenséget, saját magát nem is tartotta tehetségesnek: „Tudom, hogy egyedüli erőm ez a szilárd meggyőződés – írja Önéletrajzában. – Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom. Magam sem tartom képeimet mesterműveknek, ezek csak útmutatók. Fog jönni a nagy tehetségű festő ki ezen a nyomon tovább haladva mesterműveket alkotand.”
Azonban Szinyei hatalmas tehetségű, szuverén művész volt, aki nem követett irányzatokat vagy stílusokat, hanem maga alkotta meg azokat önnönmagának. Lyka Károly szavával: „…Szinyei olyan sarkcsillaghoz hasonlít, amely a maga tengelye körött forog.” Munkássága a korszak modern törekvéseibe illeszkedik, állandó küzdelemben a körülötte dívó hagyományos irányzatokkal.
1896-ban több régi és új képével a Műcsarnok millenniumi kiállításán hatalmas sikert aratott, végre a Majálist is elismerték, az állam megvásárolta. A fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel Szinyeiben elődjét, aki a magyar művészeti élet egyik vezető alakja lett. Ugyanebben az évben, 1896-ban a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének választották meg, 1905-től haláláig az Országos Mintarajziskola (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) igazgatója volt, 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában.
„A tájhoz mindig elfogultságmentesen és alázattal közeledő művész legelső műveitől kezdve a képszerkezet tisztaságára és egyszerűségére törekedett. Hamar megtalálta a karakterének és gesztusainak leginkább megfelelő átlós kompozícióit, mely rejtett vagy nyíltabb formában, számtalan variációban sok művén, így a pipacsos képein is visszatér. Itt is lejtős domboldalt látunk, mint a Majálison, vagy a megdöbbentően tömör megfogalmazású Hóolvadáson. De újabb kompozicionális bravúr, hogy a festő az ösvény kanyarodását követő virágok karéjának gyújtópontjába, a kép szélére helyezte a felfelé haladó figurákat, melyek így kis méretüktől függetlenül is uralják a természetet.
Szinyei Merse 1895-től kezdve festett pipacsos tájképeket, melyekkel ifjúkori színálmait folytathatta – írják a Magyar Nemzeti Galéria ajánlójában. – Mint az impresszionisták közül főként Monetnek, a magyar festőnek is feltűnt, hogy az élénk színű pipacsokkal teletűzdelt mezők piros-zöld kontrasztja fantasztikus vibrálást eredményez az arra járok szemében. A festményen rögzített tájat és alakot körülvevő levegő napsütötte remegése nem engedi kibontakozni az egyes részletek rajzosságát. Ily módon minden képelem – világító színereje ellenére is – engedelmesen belesimulhat az egységes látvány harmóniájába. Az 1902-ben Jernyén festett pipacsos kép a legkiérleltebb az összes változat közül és ez adja vissza leginkább meggyőzően a magyar táj derűs nyári arculatát.”
A milleneumi kiállítás sikere után Szinyei változatlan festői elvekkel, de megváltozott festési eljárással dolgozott. Kései műveiben derűsen, megbékélten, természet után festett. Utolsó korszakában évente 5-6 tájképeket festett (Gesztenyefa, Őszi táj), de korai műveinek színvonalát többé nem érte el. Külföldi tárlatokon is kiállított és mindenhol nagy elismerést aratott, 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyert. 1911-ben a Római Nemzetközi Művészeti Világkiállításon 19 műve különteremben szerepelt, ő pedig nagydíjat kapott.
Első önálló tárlatát 1905-ben a Nemzeti Szalonban rendezték meg: 89 munkáját mutatták be, köztük a külön erre az alkalomra készült Szurkos fenyő című képet. Második gyűjteményes kiállítása 96 alkotással az Ernst Múzeumban volt 1912-ben, érdemeit a Szent István Rend kiskeresztjével is elismerték. Még megélhette munkásságának legnagyobb kitüntetését, amikor 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet.
Utolsó képét 1918-ban festette meg Csend címmel, a következő év tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére. 1920-ban bekövetkezett halála után negyven nappal a művésszel közeli kapcsolatban állók megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb művészeti egyesületét, azzal a szándékkal, hogy ápolják emlékét, s pártolják a fiatal tehetségeket. Nevét ma több utca, 1962 óta budapesti gimnázium is viseli, Eperjesen szobra áll.
