„Mondok egy közhelyet: nevetni jó dolog.” Tabi László kétszeres József Attila-díjas író, humorista, aki évtizedeken át az ország egyik legnépszerűbb szerzője volt, neve a biztos siker garanciájának számított.
111 éve, 1910. október 7-én született Tabi László kétszeres József Attila-díjas író, újságíró, humorista. Újságírói pályáját a Nemzeti Sport rejtvényrovatának vezetőjeként kezdte, első humoros írásai is itt jelentek meg a második világháborúig. Az ukrajnai és szerbiai munkaszolgálatból hazatérve 1945-ben az alakulófélben levő Ludas Matyi újságírógárdájához csatlakozott. Tizenegy évig volt a vicclap szerkesztője, majd 1957-1976 között főszerkesztője, ekkor ment – saját kérésére – nyugdíjba.
Évtizedeken át az ország egyik legnépszerűbb szerzője volt, neve a biztos siker garanciájának számított. Színműveket, kisregényeket, kabaréjeleneteket írt, rádió- és tévéműsorokat szerkesztett. Derűt fakasztó írásaiban a magyar politikai kabaré gazdag hagyományaira építve lépett fel a visszásságok ellen, gondolati humorával általában a kispolgári mentalitást leplezte le.
TABI LÁSZÓ: LÁNYOK! VIGYÁZZATOK!
„A „How do you do thank you very much” című belvárosi eszpresszóban üldögéltem kétlábú bárszéken, és paradicsomlevest hörpöltem üvegcsövön egy ólomkristálygömbből. Két lépésnyire tőlem három férfi ült egy kis kerek asztalka mellett, három jól öltözött férfi szorosan összehajolva.
– Elláért hatszázmilliót kérek… – mondta az egyik. A másik kettő erre bólintott. Egyikük a noteszába írt valamit, és a fejét csóválta.
– Szép? – kérdezte aztán, és eltette a ceruzát.
– Szép, barna… – felelte az első.
Elállt a lélegzetem. Leánykereskedők karmai mellé kerültem! Egyszóval, még mindig akadnak, akik ezzel az aljas mesterséggel keresik a nagy pénzeket, amiket aztán itt eldorbézolnak. Gyanútlan, naiv lányokat közvetítenek a dél-amerikai kétes lokálokba.
– És Rózsa? – kérdezte most a lilainges –, azzal hogy állunk?
– Nyolcszáz. Nyolcszázon alul nem kapható.
Ökölbe szorult fülekkel hallgatóztam tovább. Lelki szemeim előtt megjelent a két leány, akik sikerről, karrierről álmodoznak, és nem is sejtik, hogy ezek a brigantik, akik nyilván artistaügynököknek adják ki magukat, a legkétségbeejtőbb züllés lejtőjére taszítják őket.
Hátat fordítottam a gazembereknek, hogy gyanút ne keltsek, de annál jobban füleltem. Elhatároztam, hogyha felkelnek és távoznak, utánuk vetem magam és átadom őket az első főkapitánynak. Kötelet az ilyeneknek!
Suttogva szólalt meg az egyik:
– Egymilliárd?
– Igen – felelte a másik. – Évi egymilliárd.
– Nagyon sok.
– De megéri.
Nem bírtam türtőztetni magam, kiszaladtam, és odasiettem az első rendőrhöz.
– Kérem – lihegtem –, jöjjön azonnal. Aljas leánykereskedők ülnek itt az eszpresszóban. Rajtuk ütünk!
Nem akarta elhinni. De én belekaroltam, és addig kérleltem, amíg velem jött.
Komor tekintettel álltunk oda a három csirkefogó asztalához. Éppen menni akartak már.
– Igazolják magukat! – szólt rájuk a rendőr.
– Miért? – kérdezte a lilainges.
– Még kérdi? – förmedtem rá – aljas leánykereskedő! Majd adok én maguknak hiszékeny lányokat a züllés útjára taszítani!
Erre mindhárman éktelenül röhögni kezdtek.
– Hiába tagadnak – üvöltöttem rájuk –, kihallgattam a beszélgetésüket! A szép Elláról beszéltek, akit hatszázmillióért meg lehet kapni. Aljas kerítők! És Rózsáról, aki nyolcszáz!
– Ne tessék hülyéskedni. Mi krumplikereskedők vagyunk. Ella-krumpliról és Rózsa-krumpliról volt szó.
A rendőr tanácstalanul nézett rám.
– Úúúgy… – mondtam erre a lilaingesnek –, Ella-krumpliról és Rózsa-krumpliról beszéltek. És ki az az Évi, aki egymilliárd?
Erre megszólalt a harmadik:
– Arról én beszéltem kérem.
– Helyes. És ki az az Évi? Az is krumpli talán?
– Nem. Az a házbérem. Évi egymilliárd.”
Tabi a színpadi munkásságára volt a legbüszkébb. Kártyavár című színművéért 1954-ben kapta első József Attila-díját, vígjátékaiért és szatirikus írásaiért 1962-ben a másodikat. A Különleges világnapot, a Szegény jó Mártont, a Most majd elválikot, A piros sapkás lányt külföldön is előadták, s több művét is lefordították bolgár, cseh, német és orosz nyelvre.
Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Fehér Klárával ketten ők uralták a magyar színpadokat. A kritika persze fanyalgott, kaptak hideget-meleget, a közönség azonban imádta őket, s a darabok táblás házakkal mentek évekig az ország valamennyi színházában.
Tabi könnyen és gyorsan írt, nagyon szerette a szigligeti alkotóházat, ahol vígjátékok tucatjai születtek a kéthetes pihenések alatt. Összesen huszonhét kötete jelent meg, s fogyott el az utolsó darabig. A huszonnyolcadikra kötött szerződést felbontotta a kiadó, a könyvterjesztők jelentésére hivatkozva, miszerint nincs rá igény…
A Népszabadság vasárnapi számát hosszú éveken át majd mindenki az utolsó oldalon kezdte olvasni, a sportrovatban kapott ugyanis helyet Tabi László népszerű írása, a Pardon, egy percre. A rovat megszűnése után is, szinte az utolsó percig rendszeresen írt a lapba. Súlyos betegségben Budapesten hunyt el 1989. április 27-én.
