„Korunk társadalma ugyanis egyfelől elítéli és megveti a hazugságot, másrészt rákényszeríti az embert.” Tabi László kétszeres József Attila-díjas humorista és vígjátékíró irodalmiasan csiszolt fanyar és értékőrző humorát egész életében megőrizte.
„Szatíráinak középpontjában az olyan társadalmilag kártékony közéleti jelenségek állnak, mint a karrierizmus, a korrupció vagy a munkahelyi intrika – olvasható A magyar irodalom történetében. – Szót emel a műfaj eszközeivel a kereskedelem és a bürokrácia kisebb-nagyobb visszaélései, hiányosságai ellen. Gyakran teszi nevetségessé a társadalmunkban még továbbélő kispolgári gondolkodásmód megnyilvánulásait, a harácsolást, az önzést, az anyagiasságot.”
Tabi László 1910. október 10-én született Budapesten. Újságírói pályáját a Nemzeti Sportnál kezdte, ahol a rejtvényrovat vezetőjeként dolgozott. Humoros írásai is e lapban jelentek meg egészen a háborús idők kezdetéig. Az ukrajnai és szerbiai munkaszolgálatból 1945-ben tért haza, és az alakulófélben levő Ludas Matyi újságírógárdájához csatlakozott. Tizenegy évig volt a vicclap szerkesztője, 1957 és 1976 között főszerkesztője, 1976-ban – saját kérésére – nyugdíjba ment.
Évtizedeken át Tabi volt az ország egyik legnépszerűbb szerzője, neve garanciát jelentett a biztos sikerre. Ontotta a színműveket, kisregényeket, kabaréjeleneteket, rádió- és tévéműsorokat szerkesztett. Derűt fakasztó írásaiban a magyar politikai kabaré gazdag hagyományaira építve lépett fel a visszásságok ellen, gondolati humorával általában a kispolgári mentalitást leplezte le.
Ahogy egyik kötetében írja: „hiszek abban, hogy a hétköznapok sokszor kicsiny, de mindig bosszantó fonákságaival foglalkozó szatírák valahol és valahogyan minden látszat ellenére is hatnak, segítenek rendbe tenni mindazt, ami még nincs rendben, ha nem is több eredménnyel, mint amennyivel esőcsepp a követ vájja”.
Színpadi munkásságára volt a legbüszkébb. Kártyavár című színművéért 1954-ben kapta első József Attila-díját, vígjátékaiért és szatirikus írásaiért 1962-ben a másodikat. A Különleges világnap, a Szegény jó Márton, a Most majd elválik, A piros sapkás lány külföldön is színre került, több művét is lefordították bolgár, cseh, német és orosz nyelvre. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Fehér Klárával ők ketten uralták a magyar színpadokat. A kritika persze fanyalgott, kaptak hideget-meleget, a közönség azonban imádta őket, s a darabok táblás házakkal mentek évekig az ország valamennyi színházában.
Tabi könnyen és gyorsan írt, nagyon szerette a szigligeti alkotóházat, ahol vígjátékok tucatjai születtek a kéthetes pihenések alatt. Összesen huszonhét kötete jelent meg, s fogyott el a boltokban az utolsó darabig. A huszonnyolcadikra kötött szerződést felbontotta a kiadó, a könyvterjesztők jelentésére hivatkozva, miszerint nincs rá igény…
„De mindentől eltekintve, a hazudozás nagyon szép sport. Fejleszti az ember fantáziáját, elősegíti a leleményességet, határozottságra szoktat és önuralomra. Csupa erény! Igazat mondani nem kunszt, s csak a kényelmes emberek dicsérik az őszinteséget, azok, akik lusták mindenféle áldásos szellemi működésre.” (Tabi László: A négy kísértés)
„A gondolkodó, a töprengő, a gondosan mérlegelő humorista típusa, aki minden jelenségben a következetlenséget, az illogikust, a disszonánst keresi” – jellemzi az írót Szalay Károly. A Népszabadság vasárnapi számát hosszú éveken át majd mindenki az utolsó oldalon kezdte olvasni, a sportrovatban kapott ugyanis helyet Tabi László népszerű írása, a Pardon, egy percre. A rovat megszűnése után is, szinte az utolsó percig rendszeresen írt a lapba. Súlyos betegségben Budapesten hunyt el.
