A manierizmus legjelentősebb képviselőjének tartjuk, lenyűgöző vallásos, mitológiai és erotikus képeinek a fény és az árnyék váltakozása ad látomásszerű ragyogást. 420 éve halt meg Jacopo Tintoretto.
Jacopo Tintoretto rendkívül sikeres és hihetetlenül terméken velencei festő volt, nevét gyermekeinek is továbbadta, akikből szintén festők lettek; lányát Tintorettának nevezte el. Művészeti értelemben Tintoretto a reneszánsz és a barokk közti átmenetet képviseli. A manierizmus periódusában az eltorzított testarányú figurákkal, valamint szokatlan kompozíciókkal találkozhatunk. Nemzedékek kutatásaira volt szükség ahhoz, hogy tárgyilakosan ítéletet lehessen alkotni Tintoretto festészetéről, elsősorban fényábrázolási módszereiről. Ennek ellenére Tintoretto továbbra is nyugtalanító egyéniség ls művész maradt, aki egyszer szélsőséges ellenszenvet, máskor végtelen lelkesedést váltott ki.
Négyszázhúsz éve, 1594. május 31-én halt meg Velencében Jacopo Tintoretto olasz festő, a velencei reneszánsz jeles mestere. 1518. szeptember 29-én született Velencében, eredeti neve Jacopo Robusti volt, nevét kelmefestő (olaszul tintore) foglalkozású apjáról vette, a Tintoretto ennek kicsinyítő változata. Egész életében szülővárosában élt, de 1547-ben valószínűleg járt Rómában és 1580-ban a Gonzagák mantovai udvarában. Bonifazio Veronese, majd Bordone műhelyében tanult, egy ideig Tizianónál inaskodott. A színkezelést Tizianótól tanulta, az alakok formálását Michelangelótól. gaz az előbbi alig néhány nap után kidobta a fiatal festősegédet valószínűleg a két személyiség nem fért össze. Tiziano született kutató volt. Róma 1527-es feldúlása után sok művész menekült Velencébe, mellettük toszkán és bolognai mesterek is hatottak rá.
Számos próbálkozás után végre rátalált egyéni stílusára. Le tudta győzni a nehézségeket, és alig húszévesen független művésze lett. Egy velencei palotába készült 14 nyolcszögletű mennyezetfestménye, melyeken a kifinomult perspektivikus ábrázolás tisztasága érezhető. A Palazzo Zen freskóit Andrea Meldollával készítette. Képeit manierista stílusjegyek: a jelenetek képzeletgazdag megformálása, különleges megvilágítások és meghökkentő perspektívák alkalmazása jellemzi.
Hírnevét 1547-ben a Szent Márk csodája című képe alapozta meg – ezen kimutatható a Michelangelo utáni római manierizmus hatása. A kép középpontjába az égből leereszkedő szentet és a rabszolga fekvő, rövidülésben látható alakját helyezte, az őket körülvevő tömeg lendületes mozdulatokkal fejezi ki érzelmeit.
Lábmosás című képén (1547) a tér kérdéseit elemzi, az előtérben Jézus és apostolai laza félkörben helyezkednek el, a háttérben satorna látható gondolával, melyet oszlopok választanak el, az enyészpont a képtengelytől balra húzódik. A Scuola della Trinita számára a Teremtés könyvéből festett jelenetekben ismét Tiziano festésmódját érzékelhetjük. Az 1550-es évek elejének legnagyobb műve a Zsuzsanna és a vének, a homályos háttérből, az aranyos szórt fényre kiragyog a megvilágított női test.
Zsuzsannát igazi manierista kertben, mesteri rózsalugasok, szelíd állatok és földön szétszórt ékszerek között ábrázolja a festő, akárcsak a kor költeményei, amelyekben a virág színe és az ékszerek csillogása a nemes hölgy páratlan szépségét emelte ki. Tizianóval ellentétben Tintoretto nem túl gyakran festett szép nőket, inkább erős, izmos lányokat. Zsuzsanna azonban igazi velencei szépségként ábrázolja.
Tintoretto 1555-ben megnősült, nyolc gyermeke közül három festő lett s apja műhelyében dolgozott. A velencei mesterek közül főleg Paolo Veronesével tartotta a kapcsolatot, akinek hatása főleg az Accademia-beli Keresztrefeszítés és a Chiesa dei Gesuitiban látható Mária Mennybemenetele című képein látható. A teret ekkor már nem csak a perspektíva révén szervezi, a fénynek is fontos szerep jut, újítása a nagy embercsoportok harmonikus elrendezése. Az 1550-es években részt vett a Madonna dell Orto templom freskóinak és oltárképeinek elkészítésében, a tízéves munkán követhető eszközeinek fejlődése. Az alakok drámaian emelkednek ki a párás fénnyel teli térből, a kontrasztos mozgások sajátos lebegést fejeznek ki. A Bethesda-fürdő s a Szent György és a sárkány című képei hasonló hangulatúak.
1564-ben megbízást kapott a Scuola Grande di San Rocco dísztermének kifestésére. A Keresztre feszítés 1565-ben, a teljes munka két év múlva készült el. Golgotáján a keresztút kanyarja két részre osztja a vásznat, az alsó, sötét részen a két lator, fenn a fényben Jézus viszi a feszületet, a dinamikus szerkesztés a vértanúságot diadalmenetté változtatja. Ekkor már sok fiatal festő kereste fel Németországból és Németalföldről, akik e nagy munkában segítették. Nagy sikerei ellenére mindig lázasan dolgozott és igen alacsony honoráriumot kért. Az 1576-81 közt a San Roccóban festett, erős vallásos hitet sugárzó harminc mennyezetfreskója életműve csúcsa.
A Dózse-palotában négy mitológiai allegóriát festett, a leghíresebb Bacchus és Ariadné menyegzője, ez Velence és a tenger szövetségét fejezi ki, kezüket Vénusz fűzi egymásba. A három alak könnyedén, kiegyensúlyozottan mozog a napfényben. 1577-ben festette a Szent Antal megkísértését, a San Trovaso templom oltárára. Az 1579-1580-as Gonzaga-ciklusához, s a Dózse-palota tanácstermébe készült képeihez gyermekei és mások segítségét is igénybe vette. Itt készítette a világ talán legnagyobb festményét, a 17×22 m-es Paradicsomot.
1583-87 közt a San Roccóban Mária és Jézus életének epizódjait jelenítette meg, ezeken a fény a líraiság hordozója, a teret végtelen nagyra tágítják a perspektívák. Közülük az Egyiptomi Mária és a Menekülés Egyiptomba emelhető ki. Az elsőn kozmikus fény tör elő az éjszakában, ez inkább misztikus tájkép, míg a második a buja vegetációt emeli ki, a Szent Család csak mellékszereplő. Több kései képe található a San Giorgio Maggiore templomban, a Mannaszüret és a Krisztus sírbatétele. A harmadszor megfestett Utolsó vacsorát halála előtt fejezte be, átlós kompozíciója mély spirituális hitet sugall.
Tintoretto igen termékeny festő volt, művészetét a klasszicizmus kora kevéssé értékelte, idegen volt számára erőteljes festőisége, velencei színvilága. Ma a kései reneszánsz kiemelkedő alkotójaként, Tizianóval és Veronesével együtt emlegetik. A manierizmus legjelentősebb képviselőjének tartják, képeinek a fény és árnyék váltakozása ad látomásszerű ragyogást. Portréin néhol erőteljes pszichológiai elemzés érezhető, idős modelljei révén az élet mulandóságáról beszél (Önarckép, Vincenzo Morosini képmása). A budapesti Szépművészeti Múzeum több képét őrzi, legfontosabb közülük a Krisztus Emmausban.
Fotók: Wikimédia
